Nem tudom mennyire lesz ez mese vagy sem, de szeretnék neked mesélni valamiről, ami már egy ideje foglalkoztat. A gyűszű meséje. Évekkel ezelőtt hallottam, Szepes Mária, akit különben nagyra tartok, mesélte egy tévés beszélgetésén. Egyszer valaki azt kérdezte tőle, hogy tudott élni bizonyos emberekkel, akikről tudni, hogy más beállítottságúak voltak, hogy szépen fogalmazzak.
- Képzeld el, hogy elmész a Niagara vízeséshez, és alája teszel egy gyűszűt. Mennyi víz fér bele? Ezzel is így van, hiába akarod a világot adni valakinek, csak annyit tud elfogadni, amennyi a befogadó képessége.
Vannak emberek, akik nem tudnak szeretni, vagy egyszerűen nem tudnak megnyílni más emberek felé. Nem mintha nem akarnának, csak egyszerűen nem volt, aki megmutassa nekik, hogyan kell. Lehet, hogy nem ez az ő feladatuk ebben az életben. Vagy pontosan ez az, amit meg kellene, tanuljanak. De minden változás belülről indul, hiába akarod TE a másikat megváltoztatni, úgymond megmenteni. Csak azt lehet megmenteni, aki akarja, hogy megmentsék, csak azt lehet megváltoztatni, aki akarja, hogy megváltozzon.
Éveken keresztül nem tudtam megérteni, miért olyan a viszonyom az Anyámmal? Miért nem tudja szeretni a gyerekét, vagyis engem, úgy ahogy én szeretném. Lehet, hogy szeretett, lehet, hogy érzet valamit irántam, de én mindig a rosszat éreztem, és az elutasítást. Már felnőtt voltam, sőt megszülettek a gyerekeim, amikor egyszer azt mondta nekem.
- Bocsáss meg nekem, amiért nem tudlak szeretni.
Hogy lehet, hogy egy anya nem szereti a gyerekét? Az, hogy az APA nem szereti, még megértem, hiszen nem ő szülte, nem érintkezett vele, egyszerűen elmegy és lesepri magáról az egészet. De amikor benned volt kilenc hónapig, amikor fájdalommal megszülted, etetted a melleden és ringattad, amikor érezted a bőre finomságát, a baba illatát, akkor már nem lehet mindegy. És mégis. Mikor azonban meghallottam a gyűszű meséjét, hirtelen lehullott a hályog a szememről és megértettem. Nem tehet róla, ha ő csak ennyi. Én, aki többet érzek, aki jobban tudok szeretni, többet tudok adni, én kell, megértsem őt, a kicsit, a keveset. Én kell, adjak neki és szeressem, és újból és újból adjak, hogy több legyen, ha el tudja fogadni. Sokszor nemcsak az a baj, hogy nem tudunk adni, van úgy, hogy nem tudunk elfogadni sem.
Az élet rendje a harmónia. Adok és kapok, adok és kapok, kilégzés, belégzés. Telítettség, üresség. Akinek kevés a marka, keveset tud adni, és keveset tud elfogadni. Aki gyorsan és kicsiket lélegzik, az nem tudja, mi az igazi nagy mély lélegzet. Mert ő az a csepp a tengerből, akinek talán más feladata van, minthogy adjon és kapjon. Vagy lehet, hogy pontosan ez az, amit meg kellene, tanuljon? Ki tudná ezt megmondani. Van a Szentírásban egy olyan mondás, hogy akik nem tudnak szeretetet adni, még jobban éheznek rá, még nagyobb szükségük van.
Lehet, hogy nem pontosan idézem, de a mondandója ugyanaz.
Nos, akkor itt újból megállok és mélyet lélegzek. Aztán lassan, nagyon lassan kifújom.
Lehet, hogy én is csak egy gyűszű vagyok? Lehet, hogy én se tudok adni és kapni annyit-amennyit szeretnék? És ezért mindig éhesnek érzem magam?
Mindannyian, vagy legalábbis a többségünk éhesek vagyunk. A szeretetre éhezünk. Van, aki a szexbe menekül, és azzal próbálja éhségét oltani, hogy egyik kapcsolatból a másikba hajszolja magát. Van, aki az evéssel próbálja az éhségét oltani, de minél többet eszik annál éhesebb lesz, mert nem veszi észre, hogy a lelke éhezik és nem a teste. Közben pedig bűntudata van, amiért annyit eszik és így kerül a mókuskerékbe. Van, aki a munkába menekül és halálra dolgozza magát, miközben azt hiszi, hogy biztonságot teremt magának, csak az egészségét teszi tönkre. Mindenkinek van egy ajzó szere, egy pótszere, legyen az cigaretta, ital, drog, vagy éppen valami kényszeres szokása, amit nem szeret, szívből utál, de nem tud tőle megszabadulni. Legtöbbjüknek pedig az éhségérzet az okozója. Éhséget érzünk a szeretet után. Azt hisszük többet adunk, mint amennyit kapunk és ezért frusztráltak, dühösek vagyunk és végtelenül szomorúak. De kifele nem mutatjuk. Így halmozódnak a hazugságaink.
Most azt várod, hogy én megmondjam a tutit. Hogy azt mondjam, hogy fordulj Istenhez, és imádkozzál, vagy térjél meg és menj bizonyos templomba és élj szent életet és akkor meggyógyulsz? Akkor majd minden helyre fog kerülni? Vagy állj, be nem tudom melyik pártba vagy közösségben, és ott majd tutira meg fognak gyógyítani?
DE, nem mondom. Egyszerűen azért nem mondom, mert én sem tudom a megoldást. Ugyanabban a mókuskerékben járok én, is mint esetleg Te vagy te, vagy te kedves barátom, vagy bárki is legyél, és nem tudom mi a megoldás. Kinyíltak a szemeim, látom, mi történik körülöttem, megtanultam az elméletet, tudom, valahányszor elrontom, hol hibáztam el, de bármennyire is fogadkozzam újból, és újból ugyanabba a hibába esem és ugyanazt a bakit elkövetem, hogy aztán fogjam a fejem és bűntudatom legyen és egyek, vagy igyak, vagy éppen szerelmeskedjek, talán olyannal, akit nem is érzek, csak azért, mert az éhségemet akarom megszüntetni.
Talán egyszer rátalálok a magam megoldására, talán megtalálom a csendet, ami megszünteti bennem a vágyakat. Talán igen, talán nem. De addig is járom a magam köreit, ahogyan más is, és mindennap arról álmodom, hogy a csoda eljön és az a nap más lesz, mint a többi.
Ez lenne a gyűszű, az én gyűszűm meséje. Érdemes elgondolkodni rajta.
