Ott ül az iroda székében és dolgozik. Meggörnyedt vállakkal, előrehajolva. Néha a titkárnő bejön és valamit mond, aztán egyeztetés, gyűlés, és megint tervek. Folyton csak terveket készít. Másoknak. Meleg van az irodában, levegőtlenség. Érzi, hogy egyre rosszabbul érzi magát.
-Gizike, nyitsa ki azt az ablakot, mert mindjárt megfulladok.
Feláll, kitölti magának azt a pohár vizet, de már nem érzi az ízét. Valahol egy pohár eltörött, még hallja, ahogyan kiabálnak
-Mérnők úr, mérnők úr, rosszul van?…. aztán minden elsötétedik.
Ott ülnek egymással szemben egy idegen kis padon. Nyári karton kis ruha van rajta és mosolyog rá.
- Mit tudok szeretni rajta, hiszen nem is szép?- gondolja magába, de amikor a nő belékarol kellemes melegség fogja el. Miért ez a nő, aki nem is olyan szép, nem is olyan okos, csak egyszerűen olyan amilyen annyira meg tudja dobogtatni a szívét? Pedig otthon vár rá a Díva, aki elegáns, sokat ad magára, aki mindig olyan kifogástalanul öltözik, aki házias, anya, és jó feleség. És ő mégis itt ül, ezzel a nővel, ezzel a másikkal és nem jön, hogy hazamenjen. Kezét kinyújtja és beletúr a hajába, majd magához húzza, hogy jobban érezze az illatát.
Sziporka úr egy nagy játékos. Örökös játszmái vannak az életbe, úgy rendezte be az életét, hogy folyton valami nagy játszma közepén ül, és onnan igazgatja a dolgokat. Most történetesen éppen a szeretőjével üldögél egy eldugott kis padon, és arról beszélgetnek, hogy mikor tudnak még találkozni. Szereti a nőt, első perctől, amikor meglátta, érezte, hogy valami összeköti vele, de soha ki nem ejtette a száján azt, hogy szeretlek. Nem akar olyasmit ígérni, amit úgysem tart be. Minek hitegetni. Érdekes meglátásai, érdekes elvei vannak Sziporka úrnak, hiszen ezek mind elvek, amikre felépítheti a hazugságait. Hazugság az egész élete. Hazamegy a gyárból, és azt hazudja a feleségének meg önmagának, hogy minden a legnagyobb rendben, miközben érzi, hogy ez közelről sem így van. Leül enni, miközben elejt egy pár érdektelen mondatot, mint kutyának úgy vet oda néhány beszédfoszlányt a feleségének. Éva, a feleség, nagyon jól tudja, hogy nincsen minden rendben, de ő is fáradt arra, hogy most ezen változtasson. Már ő sem szereti Ferencet, csak megszokta. Megszokta, hogy ott van mellette, éjszaka, amikor felébred, ott szuszog, de arra már nem vehető, hogy hozzá is érjen, mert annyira már nem engedi közel magához. Volt idő, amikor még kívánta, hogy a férfi karjaiba zárja, volt idő, amikor még szeretetni akarta magát, de tudta, hogy Feri kimért, és néha csúfondáros tud lenni, akkor jobb, ha nem engedi egészen közel magához. Már a szex sem úgy működik, mint régen. Nem mintha régen nagyon jó lett volna, de voltak azért meghitt pillanatok. Na de így jobb is, mert Éva legalább nyugodt. Egyéb kedvtelései vannak. A gyerekek, a művészete, és az iskola, meg aztán ott vannak a barátnői, akiktől több odafigyelést és szeretetet kap mint Feritől. Jól van ez így, másképp már nem is lehet. Párhuzamos életet élnek egymás mellett, tiszteletben tartják egymást, egymás intim körébe nem lépnek be, és nincs vita. Szinte már ideálisnak is mondható ez a házasság.
Nem baj, ha rideg, mindenki nem lehet forró, nem baj, ha érzéstelen, legalább nem nyavalyognak egymás nyakában folyton.
- nekem szabadság kell-, mondta egyszer Feri, és utána meg is kapta. Éva soha nem kérdezte, tőle, hol jár, mire gondol, elvolt ő a saját gondolatatival.
Amikor kinyitotta a szemét a nagy fehér falat látta maga előtt. Senki nem volt a szobába, csak ő és a Csend. Igen a CSEND. Ott volt körülötte, és már majdnem testet öltött. Akkor is rá gondolt, az ő kicsi szerelmére. Hiányzott neki, hogy nincsen mellette, tudta, nem is fog ott lenni, mégis ahogyan behunyta a szemét rá gondolt. Olyan jól eső érzés volt csak úgy rá gondolni. Érezte a homlokát, ahogyan lüktet, és ahogyan végigsimítja rajta a kezét.
- Miért nem vigyázol magadra Ferkóm, miért nem vigyázol? Legalább magaddal szemben legyél néha őszinte.
Dorgáló szavait nem vette zokon, tudta, hogy nagy igazság van benne, hiszen egész életét úgy rendezte akár egy játszma. Most akkor meg fogok halni?- gondolta magába.
- Az nem lehet, hogy meghaljak, hiszen még annyi elintézetlen ügyem van, még annyi mindent el kell rendezzek.
Kavarogtak benne a gondolatok, próbált koncentrálni, mint mindig is szokott az adódó problémákra, de hirtelen minden kiürült benne. Nem voltak már fontosak a gyári problémák sem, ott van a kollégája Samu, majd megoldja őket, addig, amíg ő visszakerül. Ott volt a kerítés problémája, az sem volt fontos. Nélküle is boldogulnak a szakemberek.
Csak az ő arca volt előtte folyton, mintha mondani akart volna valamit, de ő nem figyelt rá. Miért is nem figyelt rá, biztosan valami nagyon fontosat akart mondani, biztosan valami nagyon nagyon fontosat.
Egy idő után azonban a nagyon fontos dolgok is megszűnnek nagyon fontos dolgokká lenni, lefáradnak, elavulnak, már nem annyira fontosak.
Eszébe jutott a kis szoba, amit neki bérelt ki, ahol olyan jó volt néha találkozni. Érezte, abban a percben tudta, hogy igazán boldog abban a kis szobában volt. Talán, mert ott nem játszott annyiféle játszmát. Talán, mert ott önmagát adhatta, annak a nőnek, aki úgy fogadta el őt, az összes hibáival együtt.
A legtöbb szívinfarktus csak egy figyelmeztető, arra, hogy álljunk meg egy percre és értékeljük át az életünket. Van, akinek sikerül, van, aki nem figyel fel akkor sem, hanem tovább rohanva játssza a maga, szabta kis szerepét. Az élet tele van játszmákkal, de az a kérdés, mit kell feláldozni ezekért a játszmákért?
Sziporka úr megfogadta, hogy amint csak tud, elmegy abba a kis szobába, és megfejti az élete igazi értelmét. Az ember azonban sokszor fogadkozik, de aztán egyik perctől a másikra már meg is feledkezik róla. Eltelt egy hónap is, amikor eszébe jutott, hogy nem ment el, ahogyan megfogadta.
Amikor belépett a szobába, nagy üresség vette körül. Tudta, hogy már nem találja ott, de még érezte az illatát, még érezte a szerelmet, amit ott hagyott maga mögött. Akkor borította el a fájdalom. Akkor érezte, hogy véglegesen elveszítette. Azt hitte, még sok sok esélye van, hogy újra kezdje, hogy folytassa a párhuzamos életét, azt hitte mindent kézben tud tartani. Hát igen. Kézben is tudta tartani, kivéve a saját boldogságát, ami már akkor nagyon messze volt, valahol a való és valótlanság között.
Leült a székre és sírni kezdett. A nagy meglett férfi, aki vezető beosztásban van, akire mindenki felnézett, most olyan esetlen, olyan egyedül, olyan elhagyatott volt.
- Istenem- fohászkodott- még csak nem is mondtam meg neki, hogy mennyire szeretem. Mindig őt szerettem, mindig is rá vártam, és amikor ott volt nekem akkor elengedtem, nem vigyáztam rá.
Sokáig ott ült a szobában, magában roskadva, az időt már észre sem vette, talán órák de akár évek is telhettek volna. A bánat nehezen feküdte mellét, tudta, ha még egyszer a nagy sóhaj összemarkolja szívét, az lesz az utolsó. De már nem is bánta, hiszen nem volt már semmije. Érezte mennyire szegény, mennyire nincs akinek, elmondja, elmondja, hogy ő milyen is valójában. Hiszen kit érdekelne, akinek elmondhatta volna, azt már elüldözte magától. Engedte, hogy elmenjen.
Az este beborította az utcákat, a fények is lassan elhalkulnak, Sziporka úr pedig baktat hazafelé. Egy kicsit jobban meggörnyedve, mint máskor, de egyébként minden a régi. A jelmezét felvette, és így senki nem látja, hogy szerepet játszik, hogy belül a lelke mélyén egy ijedt gyerek ül és sír egymagában.
