Éld az életed. Ezt olvastam el, és ezt mondanám neked is, de ugye ez mind nem elég. Hiszen azt csinálom, élem az életem. De hogyan? Szeretnék neked mesélni egyik kedvenc könyvemről, szeretném elmondani neked, hogy az én életemet is megváltoztatta ez a könyv. Ez a könyv bebizonyítja, hogy bármilyen gondunk-bajunk van, és bármilyen messziről is induljunk el, képesek vagyunk a teljes megújulásra.
Blablabla, mondhatnád erre, miután idáig értél az olvasással, de kérlek, folytasd, olvasd végig a mondanivalómat, és ha a legvégén is azt mondod…blablabla, akkor valószínűleg én leszek a hibás, hogy nem tudtam úgy szavakba önteni az érzéseimet, gondolataimat, hogy azok eljussanak hozzád. Elmondok egy alapszabályt:
Teljes mértékben felelősek vagyunk mindazért, ami történt és történik velünk.
No erre pár évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy ez egyáltalán nem így van. Ha egyszer akad olyan ember, aki bármit is megkérdőjelez, akkor az én vagyok. Szeretem, ha mindig bebiztosítva vagyok. Az a típusú ember voltam mindig, aki nem bízza magát a véletlenre. Mindig volt A.B. és néha C tervem is, nehogy váratlan érjen bármi. Mégis elégedetlen voltam életemmel, és elégedetlenségemet mindig másra vetítettem ki. Azért vagyok boldogtalan, mert X és Y nem úgy viszonyultak hozzám, ahogyan azt kellett volna. Aztán kitaláltam, hogy ha én elkezdek játszmázni, talán megváltoztathatom őket.
Hiszel Istenben? Hiszel egyáltalán valamiben? Ne is mond, hogy nem, mert úgysem hiszem el. Csak egy példa. A legateistább ember is, amikor nagy bajban van, tudod mit mond? Mi jön ki a száján akaratlanul is? „ Istenem, Istenem „….vagy ehhez hasonló valami. Mindannyian hiszünk valamiben, mindannyian akarunk valahová tartozni, legyen az vallásos közösség, vagy akár egy sportcsapat, de tartozunk valahová. Az utcagyerekek is tartoznak valahová….. az utcához, és a többi hasonló gyerekekhez.
Tele vagyunk stresszel, méreggel, dühvel és elkeseredettséggel, és mindig kifelé keressük a megoldást. Mindig valakit okolunk a problémáink miatt. Én sem vagyok kivétel ez alól, hiszen nekem is ugyanúgy, mint másnak adódtak problémák sérelmek, amiket nem tudtam elfogadni, nem tudtam megemészteni, és amikkel fájdalmat okoztam magamnak.
Luise L. Hay nem regényt irt könyvében, hanem olyan gondolatokat oszt meg az olvasóval, amiken mélyen el lehet gondolkozni. Az összes betegség meg nem bocsátásból fakad. Amikor ezt a sorokat olvastam, valami megmozdult bennem. Éreztem, hogy ezek a sorok a lényegre tapintottak. Feltettem magamban a kérdést.- Miért hordozom még most is magamban a régmúlt sérelmeit, miért engedem, hogy a fájdalom uralja az életemet? Talán azért, mert olyan jól esik sajnáltatni magunkat, talán, mert ez által egyfajta hamis önszeretetet érzünk, vagy csak egyszerűen azért, mert amíg sajnáltatom magam, addig olyan kis szerencsétlen vagyok, és nem kell semmit csinálnom, csak ülök a szerencsétlenségem rakásán és hagyom, hogy elfolyón az élet mellettem? Az első, ami történt, hogy felrázott depressziós hangulatomból, és azt mondtam elég, nem akarom többet sajnáltatni magam, tennem kell, cselekednem. De akkor újból elő másztak a kéretlen kérdések belőlem. Hogy hogy felelős vagyok mindenért? Ok azt elfogadom, hogy felelős vagyok a tetteimért, amit felnötként elkövettem, de mi van a gyerekkorral? Miért vagyok én felelős azért, hogy elhagyott az anyám és az apám, miért vagyok felelős, ha kisgyerekként megvertek vagy nem szerettek? Vagy miért vagyok felelős a szegénységért, amit mint gyerek kellett megtapasztalnom, a kivetettségért és sorolhatnám, vagy sorolhatnád akár te is.
Minden egyes gondolatunk a jövőnket alakítja
A hatalom lényege a MOST-ban rejlik
Mindenki önutálattól és bűntudattól szenved. Ez azonban csak egy gondolat, és a gondolatok változtathatók. A neheztelés, a rosszallás és bűntudat a legkártékonyabb beidegződések.
Le kell mondanunk a múltbeli sérelmekről, és meg kell bocsátanunk mindenkinek.
Ez a legnehezebb feladat, a megbocsátás. Ez az, amit én is nehezen tudtam megtenni, néha még most is érzem, hogy talán nem sikerült egészen megbocsátani, hiszen még mindig van, ami fáj. Egyszer megkérdeztem a Mestert, hogy mondja meg nekem, mikor fogom tudni, hogy teljesen megbocsátottam azoknak, akik szenvedést okoztak nekem. Tudod, a válasz az volt „ amikor már nem fog fájni, ha róla beszélsz, akkor bocsátottál meg”. Hiába mondogatom magamban, megbocsátottam, megbocsátottam, amíg még fájdalmat érzek addig még nem teljes a bocsánat. Az érdekes az, hogy nem azért kell megbocsátanom, hogy a másiknak jó legyen, hiszen honnan tudhatom, hogy ő hogyan éli mindezt meg? Lehet, hogy cseppet sem zavarja, hogy én esetleg haragszom rá, vagy nem is érti, hiszen ő nem érzi magát felelősnek, azért amivel megbántott. De ez már az ő baja, az ő megoldandó feladata, az enyém csak az, hogy kivegyem a lelkemből a haragot, mert az megmérgezi a szívem a lelkem és az egész életemet. Önmagamért bocsátok meg neki. Nem akarom, hogy harag lakozzék bennem. Mi magunk hozzuk létre testünkben a betegségeket. Az összes betegség meg nem bocsátásból fakad.
Na itt letettem a könyvet és elkezdtem mélyen gondolkozni. Ha a gondolataimat megváltoztathatom, akkor miért nem teszem meg. Ha jó dolgokra összpontosítok, és jó dolgokat engedek be a gondolataimban, akkor jó dolgokra is számíthatok. El kezdtem a gyakorlatban ültetni az olvasottakat. Na de nehogy azt hidd, hogy ….zis si facut… á nem, nem olyan egyszerű a dolog. Rá kellett ébrednem, hogy mennyi rossz szokásban vagyok belegabalyodva, amik mind a régi életemet igazolták. El kezdtem akár egy összebogozódott gomolyagot lassan kibogozni és rendbe rakni mindent. Amikor úgy döntesz, hogy elindulsz az úton, akkor azon végig kell menni. Nincs annál rosszabb, ha bizonytalankodsz. Előre hátra lépsz, nem tudod, vagy nem mered a végleges lépéseket megtenni. Jaj olyan jó volna egy új életet kezdeni, olyan jó volna csupa jó dolgokat bevonzani az életemben, de valahogy úgy kéne, megtörténjen, hogy semmiről ne keljen lemondjak, ami a régi életemet képviseli. Olyan ez az egész, mintha azt mondanád, amikor ott állsz a szikla tetején, jaj úgy szeretnék repülni, olyan jó volna megélni a lebegés élményét, de ugyanakkor ne engedjem el a sziklát sem, melyben lábaim görcsösen kapaszkodnak. Hát nem ezt nem lehet, éppen ez az, hogy vállalni kell a bizonytalanság, az ismeretlen veszélyét, azt hogy lehet, hogy lezuhansz és összetöröd maga, de az is lehet, hogy szárnyalni fogsz, addig elérhetetlen boldogságot tapasztalva meg. Talán egy másik példával még jobban elmondhatom gondolataimat. Ha van egy házad, és nem érzed jól magad benne, mert kicsi és dohos, és nem süt be az ablakon a nap, vagy csak, mert egyszerűen régi ház és omladozik. Eldöntöd, hogy új házat építesz. Két lehetőség van. Az egyik, hogy ledöntesz mindent az alapokig, lerombolod az egész házat és építesz a helyében egy teljesen újat, vagy lebontod az egyik falat, de a másikat csak meghagyod, mert hát az még jó, és akkor csak todozol fodozol, rajta egyet, a régi ház megmarad, csak egy kicsit más alakot adva neki. De az akkor is a régi ház.
Megmondom neked kik a legnagyobb ellenségünk.
A hallogatás, az áthárítás, az elutasítás és a félelem, mindközül a legnagyobb a FÉLELEM. Ha a félelmeiddel megbirkózol, akkor boldog ember vagy.
Az első lépés a gyógyulásod felé a SZERETET. Kezd el szeretni önmagad, és mindennap gyakorold ezt. Minden, ami körülötted, van a saját tükörképed. Az is, amit szeretsz és az is, amit nem szeretsz, veled szembe néz embertársaid révén. Én megtapasztaltam, el kezdtem megváltozni, és lassan minden változni kezdett körülöttem. Elindultam az úton. Azt nem mondom, hogy minden tökéletes, azt sem állítom, hogy még néha nem hibázom, de érzem, hogy jó úton járok, mert őszinte vagyok önmagamhoz, és igyekszem mindennap úgy élni az életemet, hogy a MOSTban éljek és ne tekintgessek hol visszafelé, hol előre.
Ajánlom neked is ezt a könyvet, én már többször elolvastam és állítom, hogy sokat segített.
