Reggel van. A szememet még nem nyitom fel, de tudom. Azt nem, hogy pontosan mennyi de kábé úgy 6-8 között. Fel kéne kelni, mert az új nap is dolgokat hoz elömbe, feladat, feladat, megoldásokra váró feladat. Nincs kedvem, semmire sincs kedvem. Mint egy sündisznó összegömbölyödök, pedig már fáj a hátam. Nehéz volt az éjszaka, többször is megébredtem, aztán csitítottam magam. Csitt, aludj el. A fiam felsírt, mindig érzi a kis lelke, ha valami nincs rendjén anyánál. Bárkinek lehet hazudni, de az ő kis lelke olyan érzékeny. Addig sírt, addig nyűgölt, míg befeküdhetett mellém. Amikor karommal átöleltem akkor már nyugodtan lélegzett. Ez a gyerek többet tud rólam, mint én magamról, csak nem akarom látni, nem akarom hallani. Olyankor meg aztán kiakad és hisztizik, mintha azzal is azt mondaná, figyelj már rám. Nézem, de valahogy nem is őt látom. Valahol a falon is túl nézek, az időn is át. Összefolynak a gondolatok, már semmire sem gondolok, csak arra, fel kell kelni, de nem akarok.
- Minek keljek fel? Kiért és miért keljek fel?
Ne gyere nekem azzal a süket szöveggel, hogy itt vannak a gyerekek, meg, hogy főzni kell, takarítani, meg vár a meló. Minek is keljek fel? Olyan vagyok, mint a strucc. Fejemet bedugom a homokba és elképzelem, hogy már nem is lát senki.
Engem senki sem szeret, engem senki nem siratna meg, ha egy napon többet nem kelnék fel.
Annára gondolok, és irigység tölt el. Igen, szégyellem megvallani, de irigylem Annát.
Annát szerette Ferenc, boldog időket töltöttek el együtt, és Anna olyankor olyan szép volt. Pedig Anna soha nem volt sem túl szép, sem túl okos, sem túl tökéletes, de amikor szerelmes volt, akkor ragyogott. Ott ült azon a sámlin, lábait maga alá húzta és mesélt nekem, én meg csak hallgattam. Ittam a szavait. Az ő simogatása az enyém volt, az ő csókjának ízét számban éreztem, minden szó olyan volt, mint egy drágagyöngy, ahogyan fűztem őket egymás után, annyira szép volt, annyira csillogó. Vigyáztam rájuk, gyűjtöttem őket, éreztem, már nem is számit az én életem, hiszen én Annában éltem. Ő mesélt, én meg álmodoztam. Aztán egy napon eltörött az Anna játékszere, arcára többé nem került mosoly. Nem tudtam vigasztalni, haragudtam rá, hogy nem osztja meg többé, nincs már mit megosszon velem.
Ez nem igazság. Ha neki nincsenek álmai, akkor mi lesz velem? Visszaestem a régi önmagamba, és éjszakánként hallgattam a részeg horkolásait. Régen már nem volt köztünk semmi. Néha elképzeltem, hogy kinyújtom a kezem és végigsimogatom a hátát, majd odabújok hozzá, de aztán mégsem tettem meg. Valami mindig eltaszított magától. Talán a félelem, talán a megrögzött beidegződés? Nem tudom.
Fel kéne kelni, már lassan öregedik a reggel, de én nem, nem akarok felkelni.
Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy Anna vagyok, és ott fekszem az ágyban mellette. Érzem a testének melegségét, egészen belebújok az ölébe, és ez olyan érzés, hogy szeretnék kővé válni, vagy legalábbis megállítani az időt.
Akkor most nem vagyok normális? Milyen egyszerű lenne, ha eljátszanám az a szerepet, hogy nem vagyok normális. Egész nap csak ringatnám magam, és közben Annává válnék.
Szeretnék sírni, ordítani de nem jön ki semmi a torkomon. Lehet, hogy depressziós vagyok?
Felkelek, és kimegyek a fürdőbe és engedem magamra a hideg vizet.
Nem akarok depressziós lenni, nem akarok Anna álmában élni, nem akarok senkit, semmit, csak önmagam lenni. Taníts meg Istenem, hogyan fogadjam el magam. Hogyan tanítsak meg másokat is, hogy olyannak lássanak, amilyen vagyok?
Amikor már reszketek a vízsugár alatt, akkor rám tör a sírás. Semmi baj, most már semmi baj. Vége. Amikor sírni tudunk, akkor már gyógyulunk, és én érzem, ahogyan visszatér belém az élet.
