Arra gondoltam, ez az év lesz az elengedés éve. Tudom, hogy nem a múlton kell rágodni,de én nem vagyok az a tipus, aki csak úgy lazán azt tudja mondani dolgokra, történetekre, eseményekre, hogy nem számít, miközben igenis számít. Nem tudom és nem is akarom azt mondani, hogy nem számít a múlt.A múlt ugyanúgy része az életemnek akárcsak a jelen és a jövő. Én nem elfelejteni vagy szőnyeg alá akarom rejteni a múltamat, hanem feldolgozni, elfogadni és aztán elengedni. Feldolgozni azt, hogy igenis voltak féjdalmak és voltak csalódások, pofonok és kemény rúgások, de ha nem haltam bele, itt vagyok erősebben, és nagyobb reményekkel, akkor hálásnak kell lennem ezekért az életpofonokért.
Ha feldolgoztam és megértettem, hogy mi miért történt, akkor jobban el tudom fogadni. Szeretni tudom a múltamat, szeretni azokat az embereket, akiket nehéz szeretni. Igen, tudom, nem lehet mindenkit szeretni, nem lehet mindenkit elfogadni, de meg lehet próbálni.
- Miért történik mindez meg velem? - Sokszor feltesszük a kérdést a nehéz perceinkben.
- Azért, mert, ....ennek így kellett történnie.
Most lehet azt mondod, nem, nem fogadom el ezt a választ és ez rendjén is van. Én is sokszor ezt mondtam, aztán az idő meghozta a megértést, úgy hogy ha most képtelen vagy arra, hogy ezt a választ elfogadd, csak annyit mondok.
- Kérlek, adj időt magadnak! Adj időt és meglátod, idővel enyhülni fog a dűh és a fájdalmo és belátod, hogy minden úgy van jól, ahogy van.
Amikor elértem ahhoz a részhez, az életemben, hogy minden úgy van jól, ahogy van, akkor kezdtem érezni, hogy elmúlt a haragom és a fájdalom is enyhül. A fájdalom nem múlik el olyan gyorsan. Különösen, ha évek hosszú során felhalmoztad azt, összegyőjtötted és nem osztottad meg senkivel. Eldugtad a lelked rejtett szekrényébe. Azt gondoltad, jól van ott, nem árthat senkinek és semminek. De a fájdalom olyan, mint valami amőba. Egy darabig elvan ott csendben, aztán történik valami, egy emlék, egy energia, valami, amire nem is igen számítottál, akkor ez a fájdalom el kezd duzzadni, nővekedni és széttöri a szekrénykédet. Végül már olyan nagy lesz, hogy nem ő van benned, hanem te vagy benne. Benne uszol a fájdalom végtelen tengerében és érzed, hogy mindjárt megfulladsz, kapálozol és rugdalozol, de a fájdalom mint egy kigyó egyre jobban rádtekeredik és amikor már azt gondolod vége, neked már ugyis annyi, feladod, elengeded magad.
- Itt vagyok, uralkodj rajtam, ölj meg, tégy azt amit akarsz- és elernyed minden akaratod, minden harc benned, akkor hirtelen csend vesz körül és a fájdalom indái lehullnak rólad.
-Megadom magam, itt vagyok, szedjetek szét!!!- és vársz, a csend egyre nagyobb lesz benned és körülötted.
akkor jösz rá, hogy a fájdalomnak harc kell, ellenszegülés, feszültség. Ha ez nincs megszünik létezni. Ha nem eteted, nem növekszik. Akkor lassan elkezded szeretni, kicsit sajnálod, kicsit részvétet érzel iránta de elkezded szeretni. Igen szeretem a fájdalmaimat is, mert azok is része életemnek, de elengedem a harcot, az ellenkezést, a görcsös kapaszkodást. Mint amikor a tenger vizében lebegtem és lazán elengedtem a testem, csak most nem a testem engedem el, hanem a gondolataimat, érzéseket, érzelmeketm a végyat, de leginkább a félelmeimet. megengedem magamnak, hogy tévedjek,hogy kudarcot valjak, hogy veszítsek, mert tudom az is egy állapot és a veszítéseink és kudarcaink által tanulunk és fejlődünk. Tudom, hogy ma jobb vagyok, mint tegnap és holnap jobb leszek mint ma, de azt is tudom, hogy csepp vagyok a tengerben, tökéletesen tökéletlen de mindezek ellenére csodálatos és nélkülözhetetlen. Nélkülözhetetlen leginkább magamnak.
Ami különösen nehéz számomra elengedni embereket az életemből. Néha azt akarom hinni, hogy én is épp olyan fontos vagyok a számukra, mint ők nekem. Ilyenkor kapaszkodom, próbálkozom.
- Hé te, figyelj már rám! itt vagyok, és fontos akarok lenni számodra. De ő nem akar megszelíditeni és ezt is el kell fogadni.
Mindenki arra vár, hogy valaki megszeliditse, de nem nyitnak ajtót a lehetőségek számára, mert félnek a kudarctól.
Pedig kudarcok nélkül nincs siker.
