Tanulok, megint tanulok. De valahogy ma nem megy úgy a tanulás ahogyan kellene. Beleolvasok egy pár blogba, majd szokásom szerint megállok Dorisnál. Tetszik amit legutobb írt. Olyan régen volt, hogy mindennap őt olvastam, olyan rég volt, hogy volt egy kis csapat akik jokat nevettünk. Hiányzanak. Dorisssal kávéházat is inditottunk, aztán minden elmaradt. Csak beleolvastam az írásaiba, mintha a gondolatait hallgatnám. Egyedül vagyok és köröttem az isteni zene.... a CSEND.
Akkor meghallottam a halvány hangját, amint csilingelt. Azt hittem kivülről jött de nem, csak a fülem cseng, de nem. Aztán arra gondolok, hogy biztosan egy angyal van itt velem és őt hallom. Milyen szép is volna. Szeretném, ha egy angyal lenne és megsimogatná titokban a fejem, ahogyan réges régen egyszer egy angyal tette volt, amikor még kislány voltam. Amikor a senkilánya voltam. De ott volt ő nekem. Behunyom a szemem és most is látom magam előtt. Az a kislány aki voltam ott ül a kicsi széken és ő a háta megett és fésüli a haját, hosszú szőke haját és olyan az egész mint egy rituál. Se nem sietve, se nem lassan. Aztán újból hallom a csengőt. Vajon most már velem van baj?
Végtére is nem zavar, olyan halkan csilingel. Csak egy angyal tud így csilingelni. Aztán észrefeszem Dorisnak a szélcsengője az.
Nem baj, azért én még most is hiszem, hogy egy angyal csilingel, ő fujja meg időnként a csengőt. Csak finoman, puhán.
Megyek tanulni, hétfőn vizsgázom.
Ma végleg elbucsuztam egy embertől akit nagyon szeretek. Magamban mondtam bucsút, csak magamban. Néha nem elég szeretni valakit, tudni kell őt elengedni is. Nyugodjon békével.
