Folyton elégedetlenkedünk, sírunk. A magyar mindig csak sír és másokat szid. Én nem szidok senkit, mert tisztában vagyok a saját hibáimmal, hiányosságaimmal, de a minap hallottam egy történetet, amit el kell, meséljek nektek.

Történt Bögözben, egy közeli faluban, ahol az iskolaigazgató nagyszerű ember volt, aki nemcsak a nebulókat, hanem a tanár kollégáit is nevelni tudta.

Reggel, amikor becsengettek, szokás szerint az iskola tanulói sorban álltak az udvaron. A földrajz tanár kissé későn érkezett, hol járt, hol nem, a cipője nagyon sáros lett. Ez nem is csoda, figyelembe véve a mi út viszonyainkat. Mindenütt több a sár, mint az aszfalt.

Amikor a gyerekek után a tanár is be akart menni az épületbe, az igazgató megszólította.

     -Jó reggelt kolléga, hová megy?

A kolléga kicsit meglepődött.

     -Hát, izé… sietek órára.

     -Ilyen cipővel?

A kolléga zavartan nézte a cipőjét.

     -Hát tudja, milyen idő van?

-Tudom. De ön akkor sem jöhet így az iskolába. Hogyan követeljem meg a diákoktól, hogy takarítsák meg a cipőjüket, mielőtt az épületbe lépnek, ha a tanárok így érkeznek? Maga milyen példakép? – és addig nem engedte be, amíg haza nem ment és tiszta cipőben nem tért vissza.

Érdemes ezen elgondolkozni. Szükségünk van a példaképekre. Egy családnak, közösségnek, országnak, társadalomnak, mind ilyen vezetők kellenének.

Talán akkor változnának a dolgok?