Életmód táborban voltam. Érdekes tapasztalásokban volt részem. Az első nap ahogy megérkeztem, természetesen este, mert még ez is az is közbejött, barátnőm felvitt a szobába és mondta, hogy várjak. Kis idő múlva jött ő is. Akkor láttam elöszőr, de olyan szeretet sugárzott ki belőle, mintha meghipnotizált volna. Leült komotosan velem szembe és mondta:
- Na mesélj!
Furcsa volt az egész. meséljek, de mit, és miért, és miért pont neki akit most látok elöszőr. Nem hiszitek el, de nem tettem fel ezeket a kérdéseket, csak utólag. Mint akit meghipnotizáltak el kezdtem mesélni. Ömlöttek ki belőlem a szavak. Mondtam, csak mondtam a fájdalmamat, dühömet, az összes valós és valótlan sérelmemet, mindent. Ő meg csak hallgatott és nézett figyelmesen, nem szakított félbe nem mondott semmit. Ez tartott úgy egy jó 40 percet, és amikor már lassan a végére jártam siránkozásaimnak vagy egyszerűen mesémnek, megálltam és vártam, hogy mondjon valamit. Mondja, hogy igazam van, vagy nincs és miért, fel voltam rá készülve, hogy most érvelni fogunk, vagy éppen vigasztalást kapok? Nem is tudom mit vártam el tőle. Ő meg csak nézett nyugodtan és megkérdezett.
- Most nagyon sajnálod magad?
Puff neki, olyan volt ez mint amikor a tolakodó kiskutyát orrba vered, hogy vegye már észre magát, hogy nem ott van ahol a helye. Én is igy éltem meg akkor. Mintha orrba vertek volna. Arra gondoltam, minek is kellett én bármit is mondjak ennek a nőnek? Hiszen még csak nem is ismerem. Dühös voltam magamra.
Mosolygott, mint aki látja és tudja mi folyik bennem, és később rájöttem, hogy igy is volt. Tudta a gondolataimat.
- Ha neked ez jól esik akkor panaszkodj, sajnáltasd magad, siránkozzál, csak egy dolgot ne várj tőlem. Azt, hogy sajnáljalak. Te már tudod a megoldást, mégis tőlem várod a jóváhagyást. De nem fogod megkapni, mert ez a te cipőd, és neked kell benne járnod.
Másnap jött a következő zuhé. Amikor bementünk Éváékhoz, ott meg egy érdekes beszélgetés folyt, mintha az én mesém pörgött volna le. Ma sem tudom megmagyarázni mi volt az oka, de én egy adott pillanatban el kezdtem sirni. Úgy sirtam mint egy kisbaba. nem nevettek rajtam, azt mondták sirjam csak ki magam, mert ettől megkönnyebülök, és azután már másképpen fogom értékelni a dolgokat. Már nem panaszkodtam, szinte nem is meséltem ha igen azt is keveset. Éva azért tudta az én mesémet.
- Meg kell békélned vele, ki kell engedd magadból a haragot és a gyülöletet, mert ezzel csak magadnak ártasz. Ameddig nem oldod meg a problémádat az Anyáddal mindig is fájdalmaid lesznek és a párkapcsolatod sem lesz tökéletes. Lehetsz a mostanival, lehetsz mással, a próblémádat magaddal viszed.
A többi nap csodálatos volt, kedves emberek vettek körül, érdekes dolgokat hallottam, tanultam, és Rozáliával sokat beszélgettünk. Akkor már tudtam, ha hazajövök, meg kell oldanom az érzéseimet az Anyámmal. Hiába görcsöltem, hiába akartam elvinni az öregotthonba, ha ő nem akart akkor erőszakkal nem vihetem el. Azt is megértettem, hogy ő azért van itt velem, mert még valamire meg kell tanitson. Az elfogadásra, a belenyugvásra, és a megbocsájtást kell megtanuljam. Mindegy, hogy mi volt, mindegy, hogy ő milyen, én mindennap azt fogom mondogatni magamban: szeretem az Anyámat, mert ő az anyám és én nem véletlen választottam őt magamnak. Kemény leckét adott fel nekem az élet, és én azt meg kell tanuljam. Nem számít, hogy ő milyen vagy milyen volt, ez az ő feladata. Nekem el kell fogadnom őt úgy ahogy van, és szeretettel bánnom vele, még akkor is ha néha ez nehezen megy. Újra kell prógramáljam az érzéseimet vele.
Még nem zártam le egészen a múltat, tudom, hogy még bennem vannak az emlékek, de már nem háborognak úgy, már nem fájnak annyira. Talán egyszer leülök és kiirom magamból mind, hogy szeretettel el tudjam engedni. Talán. De addig is tanitom magam, mindennap tanítom magam, és megpróbálok példát mutatni a gyerekeimnek. Szeretném, hogy ők is megtanulják tisztelni az Anyámat azért mert ő is szülő, azért mert öreg, és azért, mert ezt igy kell. Azt nem várom el tölük, hogy szeressék, de tanulják meg tisztelni.
A többi napokon még sokat beszélgettünk Zsuzsával, olyan volt mint egy tyúkanyó, mindenkit befogadott, mindenkinek volt valami adni valója, és csak úgy sugárzott belőle a szeretet. Egyik nap rámnézett mosolyogva.
- Úgye, akkor arra gondoltál, mi a fenének kellett elmondjam ennek a tyúknak az én próblémáimat?
Tudtam, tudtam, hogy belelátott a gondolataimba.
- Hát a tyúkot kivéve a többi mind stimmel.
- Néha azért mondunk el valakinek valamit, vagy bármit, hogy kivülről lássuk a saját próblémánkat. Az se baj, ha az a másik meg sem hallgat, a lényeg, hogy kimonduk magunkból, talán akkor már jobban látjuk a megoldást is.
