Ezt a cikket a barátnőm blogjáról http//ujkorklub.blog.hu oldalról szedtem le, de csak azért, mert amit róla mondanék nem lenne hiteles, ha nem olvasnátok előbb el.
A karma törvénye
Ne bonyolítsuk a dolgot. A karma-tan tökéletességre fejlesztett determinizmus, a hézag nélkül egymásba kapcsolódó ok-okozati viszonyok szövevénye. A tett és a következmény életen és halálon átívelő összefüggésrendszere.
A hindu hitvilág és lélektan alaptétele, hogy az emberi viszonyokon változtatni, lelki - szellemi értelemben fejlődni csak a földi életben lehet. Két élet között csak szemlélődés van, csak konstatálás, szellemi erők fölvétele vagy az arra való képtelenség, az eljövendő újabb élet helyzeteinek kiformálódása. Íme a "papírforma":
A test halála - mert soha nem a lélek hagyja el a testet, mindig a test rohad ki alóla - a mai emberek többsége számára ájulásszerű sokkhatást eredményez. Aki ebből magához tér, mintegy kiterítve látja maga előtt az eltelt életet, mozdulatlan tablóként, azzal a többlettel, hogy tisztán látja a rejtett történéseket is. (Tehát például nemcsak azt konstatálja, hogy beszélt valakivel, hanem azt a hatást is, amit szavai keltettek a másik emberben. ) E látásnak persze semmi köze nincsen a fizikai érzékeléshez, ez egy vízió felderengése, "olyan, mint amikor testi életében látott". E néma szemlélet képe két-három nap után elhalványul és kialszik. Ez idő alatt a halott körül csendnek és nyugalomnak kell lennie, mert még nagyon "testközelben" van. Ezért eltávolítják a holttest közeléből a "sírókat", azokat, akik visszahúznák az elhagyott életbe. Szerintük ez a rejtett tudás az oka annak, hogy a legtöbb vallás nem temet azonnal, hanem ravataloz.
A test halála után még további három halál következik, amelyek felé lassan elindul az életből eltávozott. Először az életerők oszlanak szét a világban. Azután a vágyak, érzések és indulatok olvadnak bele különböző lelki szférákba. Végül a szellemi régiókban az emlékek, a gondolatok, egyszóval az intellektus egyedisége szűnik meg, s válik újra azoknak a szellemi erőknek a részévé, amelyekből egykor kivált. Mi marad meg tehát? Mi születik újjá? A titokzatos, a racionális úton meg nem ismerhető mag, az a bizonyos nehezen megszerzett és öntudatra ébredt Én.
Most már mélyen benne járunk egy olyan hiedelemrendszerben, amelynek lélekfelfogása látszólag különbözik attól, amit a zsidó, keresztény vagy iszlám hitvilág hirdet. Bár... "Vagyok, aki vagyok!" feleli Jehova a lángoló csipkebokorból Mózes kérdésére. "Feleld Izrael fiainak: Az "Én vagyok" küldött hozzátok!" Ezt üzeni a "saját képére" teremtetteknek.
Lássuk tovább a két élet közötti út állomásait, pontosabban szakaszait. Először a vágyak helye, a káma lóka következik. Szenvedésteli periódus, mert az élet során megszokott élményekre ekkor még igény van. Lélegzene, de nincs mivel. Enne-inna, ölelne, tapintana, de nem rendelkezik az ehhez szükséges testtel. Idő kell ahhoz, amíg a fizikai érzékelés élményigénye kiég az emberből, s ez meglehetősen nagyfokú kínlódással jár. Még az is lehetséges, hogy ennek megsejtése öltötte fel Nyugaton a tisztítótűz, a purgatórium képzetének formáját. A káma lóka annyi ideig tart, amennyit az ember aludt az életében. Messzire vezetne, ha ennek az okát boncolgatnánk. Tehát durván az átélt életidő egyharmadáról van szó. Ezekben az évtizedekben az elmúlt élet visszafelé pereg, filmszerűen, vízióban a halál pillanatától a születésig. (Istenem, mit meg nem tudott álmodni Karinthy! ) A káma lóka idején az élet eseményei közül a közvetlen emberi kapcsolatok emelkednek ki, a morális és érzelmi értelemben jól megoldott helyzetek és az elintézetlenségek. Mint mondottuk, változtatni ekkor már nem lehet, csak konstatálni. A halál pillanatában minden helyzet, kapcsolat, érzelem "megmerevedett". S a rossz megoldások kínt okoznak - éppen a tehetetlenség miatt. Ezekből a kínokból gyűlik össze az elintézetlenségek "batyuja". Ezt a batyut egy idő után maga mögött hagyja a "köztes létezés" útjain haladó.
A továbbiakban - más és más szellemi szférákon áthaladva - egyre tágulóbb körökben éli újra az életét, amikor is mindig más és más "szempont" emelkedik ki: Hogy állt helyt mint népének, nemzetének gyermeke? Mit vett fel magába a világ szellemi lényegéből, hitéből, vallásából? Hogyan élt és viselkedett mint az emberiség tagja? Milyen volt a viszonya a "három ember alatti világhoz", az állatokhoz, a növényekhez és az ásványokhoz? S "látása" eközben ráterjed elmúlt életeinek fejlődéstörténetére is. (Tetszik élvezni a szimmetriát? Megint együtt van minden: fizikai test, életjelenségek, affekciók, intellektus. Én. Ásvány, növény, állat és ember.)
E különböző szellemi szférákon áthaladva jól megoldott élethelyzetek esetén fel tudja venni magába azokat a szellemi erőket, amelyekkel találkozik, viszont a "rontások" nyomán erre képtelen. Mindennek következményei megjelennek a következő életben.
S minden szféra végén ott marad összegyűjtve az elintézetlenségek batyuja. Amikor visszafelé indul, "felszedi a batyuit", s elkezdi kiformálni az új életét: milyen helyzetekbe kell kerülnie, kikkel kell találkoznia ahhoz, hogy megpróbálja rendbe hozni azt, amit az előző életében elrontott. Milyen eseményeket kell átélnie, hogy fejlessze magát ott, ahol satnyábbak az erői? Ezért nem tartják véletlennek, hogy valaki hová születik, kikkel találkozik, milyen helyzetekbe kerül. A lényeg az, hogy öndeterminációról van szó. Nincs égi bíró, nincs ítélet, csak tettek vannak és következmények. Egy indiai számára a vakbélgyulladás nem pech, hanem egy helyzet, amit a köztes létben vállalt, s kiegyenlít vele valamit. A kaszt információ arról, hogy milyen sorsot épített magának erre az életre továbbfejlődése érdekében. Az emberi kapcsolatok, találkozások feladatot jelentenek számára: annak idején valami elintézetlen maradt. Mármost vagy rendbe hozza a dolgot, vagy tovább rontja, ebben szabad, de cselekedeteinek következményeit a jövőben majd viselnie kell. Végtelen idő van és nagyon sok élet.
Ez lenne tehát a karma. Dharmának pedig a létezés törvényeit nevezik. Ez a hinduizmus ontológiája.
A karma meghatározott - ámbár önmaga által - erre az életre, a dharma felismerése rajta múlik. Ám az élet nemcsak a múlt következményeiből áll. Az embernek módja van új karmikus bonyodalmak előidézésére - éppen szabadsága következtében.
Így hajlik a sorsalakulás a fejlődés útján a múltak általi meghatározottságból a szabadság felé. Minél kevesebb a múlt karmaalakító terve, annál közelebb kerül az ember a felszabaduláshoz.
