Érdekes dolgok, élményekben volt részem mostanában. Gondoltam megosztom veled is kedves olvasó, kedves nettes barátaim, akiket sajna mostanában eléggé hanyagoltam.
Íme, hát itt vagyok újból.
Színházba voltam ezen a héten, kétszer is. Egyszer kopp, máskor hopp. Ez van.
Nagyon nagy élmény volt
A tanárnő, aki betanította a gyerekeket, egyszerűen tüneményes. Igen, jól hallottad, tanárnő és gyerekek. De mért mondom gyerekek, hiszen ezek a fiatalok már nem is gyerekek. Kamaszodó fiatalok, majdnem felnőttek. Talán a legjobb szó rájuk az lenne, hogy aranyos kisemberkék, csodálatos lelkesedéssel, hittel, tehetséggel.
Ha az ember megnéz egy színdarabot igazi hivatásos színészekkel, akkor nagyok az elvárások, az igények. Ezek a fiatalok, diákok, vagy végzősek, némelyikük már egyetemista, bár nem hivatásosak, mégis akkora lelkesedéssel játszottak, hogy magukkal ragadt a játékszenvedély, az igazi ártatlanságuk, a hitük abban, hogy ők most egy nagyon fontos dolog részesei lehetnek.
Az első darab a dzsungel könyve volt. A koreográfia is szenzációs volt, tele tűzdelve táncokkal és énekekkel. Ami a legjobb volt benne, hogy egyszerre lehetett rajta nevetni is és sírni is. Jó na, azért sírni nem annyira.
Hűha…annyi minden mondanivalóm lett volna, és most itt állok, ülök ez a tök gép előtt, és azon majmolok…mit is akartam mondani? Lehet, hogy lebénul az agyam? Lehet, hogy kiesnek a gondolataim, pedig milyen szépen megfogalmaztam magamban tegnap. Hiába na, én már csak ilyen vagyok. Elismétlem magamban számtalanszor, és amikor leülök írni, akkor, egészen más dolog kerül ki az ujjaim alól. Mintha meg volnék varázsolva.
A farkasok tánca szép volt, igazi farkasok, morogtak, meg marakodtak, de azért mégis falkában maradtak. A majmocák egészen aranyosak voltak. Az volt a jó benne, hogy lányok játszottak. De nemcsak vékonyak, csinosak, hanem voltak ott molettek, sőt mondhatni kis ducik is. De mind aranyosak voltak. Az volt benne a legszebb, az a színesség, az a sokféleség. Nem a beállított manekin alkat, sőt. Igazi nők, igazi majmocák voltak, ahogy ott ugráltak, táncoltak, színes kis ruhájukban, lógatva odavarrt farkincájukat. Letámadták Mauglit, incselegtek vele, cibálták, akár a nők. Ha jobban belegondolok minden volt ebben a darabban. Volt befogadás és kiközösítés, volt kedvesség és durvaság, volt versengés és vesztesség, volt harc és alakoskodás. Volt vesztesség, volt… az egész darab maga volt az élet… minden benne volt, ami csak kellett… sőt ami nem is. A szereplők nagyszerűen meg voltak választva. Balu, az öreg medvét egy molettebb barna lány játszotta, aki egyszerre volt kedvesen pajkos, és határozottan szigorú, de mindig szeretgető. Bagira a fekete párducot, egy fekete hajú, fekete szemű nyugodt, megfontolt lány adta elő.
Ká a kígyó is nagyszerű volt, fényes barna ruhájában, egy sötét szőkés fiú olyan lépésekkel tényleg, mint egy kígyó, táncával csak úgy vonaglott. Az arca is szenzációsan kifestve, hihetetlen, milyen jól kiválasztotta a tanárnő a szereplőket. Maugli egy nem túl magas, inkább izmos fiú, játékos és mozgékony alkattal… hát ő is nagyon alakított a szerepében. Meg ott voltak azok az arany beköpések.
- A farkasok közt ember vagyok, az emberek közt farkas… hol itt az igazság?
Vagy amikor a keselyű felháborodik és kijelenti
- na de aztán, az ízléstelenségnek is határa van!
Nehéz az embernek megtalálnia a helyét a világban, akár dzsungelben él, akár az emberek által alkotta dzsungelben, vagy kis-nagy városokban. Az elfogadás, a befogadás még nehezebb, ha egy kicsit másabbak vagyunk, ha nem tudunk, vagy nem akarunk elvegyülni az átlagosok között.
A másik darab a képzelt riport, egy kicsit morbidabb volt, egy kicsit szomorkásabb jellegű, egy kicsit nehezebben érthető. A 70-es évek hippi mozgalmát dolgozta fel, amikor a fiatalok tele vannak különféle lázadásokkal, álmokkal, mindenféle keresem magam dolgokkal. Természetesen itt is van egy áldozat, Eszter, aki végül belehal abba, hogy nem találja a helyét, hogy nem tudja elfogadni a változásokat, mert nem tud szabadulni a világháborús, lágeres múltjától. Az ember legnagyobb ellensége önmagának, és mégis milyen csodálatos dolog embernek lenni.
Madarak jönnek, madarak mennek… csodálatos volt Az összes tánc, a Presser Gábor féle dalok, egyszóval nagyon jót szórakoztunk. Bizony, mert nem egyedül mentem. A kisfiam is velem volt, és én néztem, hogy mennyire élvezi a darabokat. Tetszett neki, különösen a Maugli, hiszen kiskora óta ismeri a történetet. Annak idején nagyon sok Walt Disney mesét vásároltam meg nekik kazettán. Még ma is szívesen nézegetem őket. A kedvencünk a Hófehérke.
Visszatérve a diákokra, ezeket a színjátszó gyerekeket, kisemberkéket úgy hívják, hogy Vitézlelkek. Hogy miért, azt nem tudom, legközelebb meg fogom kérdezni Leventét, ő már öreg Vitéz, és bár más másodéves egyetemista, még mindig gyakran hazajön, ha egy-egy jó darabban szerepelnie kell. Az egész társulatnak amint már mondtam ez a magyar szakos tanárnő a lelke, akiről ha ránézel nem mondanád meg, hogy mekkora nagy ész, és mekkora érzéke van a diákokhoz. Azt tudom, hogy a tanítványai mind imádják, hogy nagyon sokat ad magából, hogy a lelkét, az életét, egész hivatását adja bele a tanításba, és tele van szeretettel. Ez a legfontosabb. Ha minden tanár, vagy legalább majdnem mindegyik ilyen lenne, hiszem, hogy a tanulás is könnyebben menne, hogy a diákok is szívesebben tanulnának.
Arra gondolok most, hogy örvendek annak, hogy egy ilyen kisvárosban élek, és nincs az a pénz, amiért elmennék egy nagyvárosban, ahol senki nem ismer senkit, ahol reggel a szomszédai elmennek mellette anélkül, hogy köszönnének. Ebben a kisvárosban, minden második-harmadik ember az ismerősöd, vagy akár a barátod.
Nos ez a mai beszámolom egy kicsit zavarosra sikerült, talán azért, mert túl sok gondolatot akartam belepréselni. Van ilyen, hogy a gondolatok megelőzik a nyelvet, így aztán csak hebegünk-habogunk.
