Annyi minden zug össze-vissza az agyamban. Képek arcok, mosolyok, csalódások, majd újra remények. Néha sírok, nem szégyellem bevallani, néha sírok. Hagyom, hogy a fájdalom kijöjjön belőlem, és lefolyón az arcomon. Néha másnak is elmondom a bánatomat. Kiadom a lelkem, pedig, lehet, hogy kinevet, lehet, hogy meg sem hallja, amit én mondok, én úgyis kiadom magamból, szálljon el messzire tőlem, és ne szomorítsa tovább az én szívemet.

Ülök a kedvenc fotelemben és nyomogatom a távirányító gombját, ahogy a férfiak szokták csak úgy céltalanul, pedig nő vagyok. Aztán megáll és hallgatom a nőt, aki előadást tart a reményről, de nem is. Az emberről beszél, és most ne gondolj nemre, csak emberre, és ahogy beszél, magával ragad és iszom a szavait. Amit mond mind ismerős, mégis jól esik hallgatnom, hiszen valahogy ő jobban kifejezi, mint én, jobban formába tudja önteni azokat a gondolatokat, ami bennem van. Tanulok tőle.

A higiéniáról beszél. Tudtad, hogy két fajta higiénia is van? Nos én is tudtam, csak esetleg nem így neveztem eddig magamban. De nem a testi higiéniáról beszélt, az egy másik téma, hanem a mentál higiéniáról, amit hajlamosak vagyunk hanyagolni, nem nagy tulajdonságot adni neki, hiszen örökké rohanunk, sietünk valahová.

Aztán beszélt a szükséglet piramisáról: fiziológiai szükséglet- biztonságérzeti szükséglet- szeretet- tisztelet, megbecsülési szükséglet- önaktualizálás.

Az önaktualizáláson azt érti, hogy valósítsd meg önmagad. Erre mindenki azt mondja, hát persze, de én hozzá tenném… valósítsd meg önmagad, de nem minden áron (a cél nem szentesíti az eszközt) Valósítsd meg önmagad a belső lehetőségeid függvényében.

Szükségem van a barátokra. Szükségem van a szeretetre. Szükségem van a szerelemre. Szükségem van az embertársi kapcsolatokból fakadó örömökre. Ha megosztom a bánatomat veled, akkor fél teher az a számomra. Ha megosztom az örömömet, akkor nem csak neked van egy jó napod, hanem nekem is. Ezek a dolgok felemelnek, megerősítnek.

Az én párom egy nagyon jó ember. Szükségem van rá, és neki is rám, de sokszor nem becsüljük meg egymást. Egymásban belemarunk, megbántjuk, mert a saját hibáinkat kivetítjük a másikra.

Két fajta ember létezik: a pesszimista és az optimista.

Ő a pesszimista, aki depresszióval küszködik, semmi sem lesz már jobb, nem ér ő semmit és a múltat siratja. Most éppen azért, hogy miért volt olyan amilyen, pedig kapott még egy esélyt.

Én vagyok az optimista, aki mindenkire mosolygok, aki remélek, hogy egyszer a boldogság beszáll hozzám is és soha többé nem hagy el. Tudom, a boldogságot nem nálad, és másnál kell keressem, de szükségem van a társakra, a barátokra, egyedül nem vagyok senki. Egyedül még a mosolyom is béna. Hátam mögött hagytam a múltat, a jövőtől is csak azt várom, amit várhatok de azt nagyon. Szeretném megfogni a kezed és felemelni, sokszor attól félek te, fogsz lehúzni engem a szorongások sötét elvesztőjében. Nekem vannak álmaim, vágyaim, de azok az enyémek, nem tudom neked adni. Tanácsot sem tudok adni. Szeretném, ha tőlem tanulnál, de nem erőltethetlek rá. Én is még tanulok, én is még botladozom.

Tanulom, hogyan szeressem önmagam. Te is megpróbálhatod.

Kösd fel a reménység szárnyait! Ha pedig nincs, alkoss magadnak.