Lehajtott fején megbicsaklik az utolsó távozni készülő napsugár aztán fokozatosan csend borul az egész szobára. Mozdulatlan minden. Egy örökkévaló pillanatnak tűnő idő kizárja magából a mozgás fogalmát. De az igazi csend csak fokozatosan áll be: Megszűnnek a legyek zümmögni, az esteledő hőség fullasztja őket, elerőtleníti az állandó mozgásban lévő szárnyakat. A kinti zaj lassan elhal egy távolodó repülőgép zúgásával. Tehát a fizikai csend beállt. A színek még élénken repkednek küzdve az elmúlás törvényével, de sorjában ők is feladják a reménytelen harcot. Még élénkpiros az asztalterítő és kirívó a virág a vázában, lila színben uralkodik még a pulóver a széken felejtve és a sirály dermedt szárnyai hű szerelmet, vallanak az éjjeli lámpa egykedvűen lehajtott sárga fejének. Hanem a sötétség megállíthatatlanul nyomakodik egyre beljebb, és lassan uralmába vesz mindent. Az asztalterítő megszűnik pirosnak lenni, a virágnak csak halvány körvonalai vannak és minden: a pulóver, a sirály, a szék, a lámpa mind előbb szürke majd sötétebb, míg végül fekete színbe öltözik, hogy aztán beleolvadjon a nagy feketeségbe. Kihaltnak üresnek tűnik a sötét szoba, pedig valójában nem az, csak a látszat teszi sivárrá szinte ijesztővé.

_Miért féltek a sötétségtől? Ne engedjük kialudni a lelkünkben létező fényt, és akkor biztosítva leszünk a kinti sötétség ellen. Bizonyára mindenkivel megtörtént már az, hogy voltak olyan pillanatai, amikor úgy érezte két ember, lakik benne, az egyetlen testben. Az egyik azt mondja – Gyere-és csábítóan mosolyogva, néz le rád, mire a másik  határozottan megállít, és gondolkozásra bír.

De mi lenne, ha néha úgy figyelnők saját magunkat, mintha kívülállók lennénk, kilépve önmagunkból. Talán akkor nagyobb önismeretre tennénk szert, és könnyebben hozhatnánk döntéseket a megoldatlannak tűnő dolgok felett.

Feláll, mert nyújtózkodni akar, zsibbadt testrészei mozgást követelnek. Egyet sóhajt, mélyen leszívja a levegőt a tüdejére, majd egyszerre kiengedi, mintha ezzel kidobná kínzó gondolatait. Átkulcsolt fejjel, arcát nekiszorítja a hideg ablaküvegnek, és kifelé bámul. Szüksége van valakire, akinek elmondhassa nyomasztó gondolatait, de senki se létezik körülötte. Aluszik minden és az már egy másik világot jelent. Nem lehet megzavarni. A sötétség pedig túl nagy és nem elég bizalomgerjesztő, hogy el lehessen mondani neki bármit is. A csillagok sokan vannak, aprók és fecsegő természetűek, akár az emberek. Hanem ott van a Hold. Tanulmányozni kezdi őt. A Hold sápadt és hideg de fehér szemgödrei bizalmat sugallnak, mert olyan titokzatosak.