Üvölt a csend körülöttem,

Keresem azt, ami nincs,

Amit valahol elveszítettem,

Egy soha fel nem talált kincs!

Szerelem, álom és hit,

Eldobált szavakat gyűjtök,

S ha találok valakit,

Akit imádok vagy gyűlölök,

Elárulom neki a titkom,

Mert nem férnek már az agytekervényekben.

Elmondom neki, hogy néha fázom,

Máskor meg forr a vérem,

Lila sóhajok nyomják a vasórát,

Repesztik, szaggatják és mégsem,

Állítják meg állandó dobbanását.

Még nem akar a kaszás engem(?)

A szürke agy labirintusában

Eltévednek a tehetetlen ötletek.

Szétszórnám sejtjeim a világban,

De úgy érzem egymagam beszélek,

Mert hiábavalók a szavak,

Nem érti őket senki sem!

Mind lábon állva alusznak,

Nem értik ők a beszédem.

Hittem az Istenben,

Hol van?

Bennem, vagy éppen a kenyérben,

Amit neked adok?

Hogy bontsam szét,

Milyen színben öltöztessem az életem?

A szó mond, mivel vét,

Ha hozzád simul, és azt kérem,

Adj magadból valamit nekem!

Értem, ha a kövek zokognak,

Mert a rohanó víz felsebzi

Szendergő vágyukat,

Mert nap őket nem süti,

Mert senki nem érti,

Ők miért léteznek?

A víz súrolja őket,

Hát nem elég szépek?

De a víz mit vétet,

Hogy pihenése nem lehet?

Mit vétett a vad, hogy felsebzi vasgolyó

Puha védtelen mellét,

És az a nagy folyó,

Hogy tenger nyeli el lényét,

És mit vétettem én,

Amikor téged hívtalak?

A hang meghalt már rég,

Te nem jöttél, hiába vártalak.

Hogy múlik az idő kegyetlenül,

Hogy kattog az óra veszettül,

Hogy üresen kongnak a szavak,

Ha kiáltok, visszhangoznak a falak,

Hogy az emberek között oly egyedül vagyok,

Hogy egyfolytában hiába szavalok,

A szépről, a hitről,

A jóról és szerelemről,

Ha a szennyből egy virág fakad,