Versek, versek! ….. Szeretem őket. Nem egyformán, de szeretem őket. Ők az én gyermekeim. A vigasztalásom. A lelkem egy kis eldugott része. Sose gondolok arra, hogy szépek vagy csúnyák. Ha nagyon szomorú vagyok, hozzájuk menekülök. Mindegyik jelent a számomra valamit. Az egyik egy rég volt szerelmet, a másik egy fájdalmat vagy egy különös nap emlékét rejti magába. Mint apró gyöngyszemek, amiket utamon elhullatok, úgy kísérik végig ezek a versek életem fonalát. Szeretem őket. Nem olyan nagyon, mint Istent és a fiaimat, nem olyan lángolva, mint a szerelmet, de szeretem. Csendesen, halkan, szomorúan szeretem őket. Ők jelentik nekem a vigasztalást, sírást és még sok mást ….. amit szavakba se tudok formálni. A szégyenemet, amit elsüllyesztek magamba, és nem merem kimondani, de ha versbe fogan, úgy repül el tőlem, mintha nem is nálam született volna. És én megkönnyebbülten sóhajtok. Köszönöm neked Istenem, hogy annyi érzéssel ruháztál fel és, hogy adtál rá módot nekem, hogy ezt kifejezzem, formába öntsem. Talán egyszer, másokat is megvigasztalhat vagy megsirathatnak a verseim, amiket szívem szerint a világnak ajándékoznék.
A vers nem más, mint lelki kenőcs a beteg szívekre, a múlandóságra.
KÉTSÉG
Vergödöl s nem érted miért a harc?
Előtted hosszú út, nem tudod hová vezet?
Csillagok ragyognak, s köztük, mint sápadt arc
A hold kegyetlen gúnnyal rád nevet.
Kitől kérdezd meg mit is akarsz,
Ki mondja meg neked, ki is vagy Te?
Fájdalmad oly nagy, hogy húsodba marsz,
S röhögsz, ha kékesen lila a felülete.
Megszültek, de soha nem akartak,
Létezel, pedig senkinek nem hiányoznál,
Amíg a terv készült, rád nem gondoltak,
De te jöttél, s a tervnek fittyet hánytál.
Azt hitték, hamuvá válsz, s elfelednek,
Elsiratnak a látszatért, majd örvendeznek,
Sós könnyed még akkor is táplált,
Amikor azt pusztulásodnak szánták.
Te vagy az ember, egy pont a végtelenből,
Neved van, arcod és hangod,
Azt mondják, úgy lettél porból vagy szénből,
Alacsony, sőt, nincs semmi rangod.
Őseid nem élnek, mert éltek és meghaltak,
Túrták a földet, olvasztották a vasat,
Álmukban talán jól laktak,
S nem látszott rongyukon, hogy szakadt.
Te pedig itt vagy még mindig,
Te a névtelenek unokája,
Úgy érzed, itt voltál, s itt leszel végig,
Te a múltnak, s jövőnek kopjafája.
De néha kétségek gyötörnek,
S a kérdést felteszed ezerszer,
Hogy unokáid majd egyszer,
Hősök vagy névtelenek lesznek?
