Egy jó pár éve annak, hogy ezt a verset írtam de most újra elolvasva mégis olyan mintha a máról szólna. Egy barátommal együtt fajáncból ( ez is az egyik szakmám) formáztunk egy emberi koponyát. Miután kiégettük egy párszor lefestettük lakkal. Ettől egy olyan sárgás csontszínű lett, mintha most ástuk volna ki egy régészeti helyről. Éjjeli lámpa akart lenni, de aztán valamilyen okból csak ott hevert az asztalomon sokáig. És annyira megihletet, hogy írtam egy verset. Bármennyire is gondolkozom, nem tudom, végül is hová tűnt el.
Halott koponya, vigyorogj rám
Hisz úgysem borzadok tőled, nem ám!
Hamis vagy, én formáltalak,
Hogy hasonlóvá tegyelek önmagammal.
Mond csontvázkoponya!
Üres szemgödreid mit látnak,
Ebből az özönvíz mosta
Szárasság sújtotta
Széthulló és mégis újra ébredő
Nagy Világból?
Mond, agyvelő nélküli
Szikár csont fejed
Sejt-e valamit,
Az elmúlt kínokból,
Asszonyi sikolyból
Gyermekrívásból?
Tud-e valamit
A vérmezőkről, melyeken hasztalan
Mártóztak meleg, párolgó vérükbe,
Halált osztva és kapva,
A megváltás szent ügyéért
Emberek, hősök és gyávák,
Kivétel nélkül, egyaránt?
És sejted-e az eljövőt,
Mely kéretlen is rohan felénk,
Elnyelve mostani jelenünk,
Önmaga mává változva?
Mond, sejted-e mit hoz nekünk
Jót, avagy rosszat, keserűt,
Amit fenékig kell ürítenünk?
Oh álcázott, hamis koponya!
Te csak vigyorogsz csúf csontváz,
Magadba zárva titkaid.
Tőled kell tanulnom, IGEN!
Türelmet, csendet, magányt.
Tőled kell tanulnom,
Elszenvedni a legnagyobb fájdalmat,
S hozzá csak vigyorogni,
Azzal a te cinikus vén mosolyoddal.
