Azt mondták egyesek, hogy túlságosan szomorúak a verseim. Hát az igazság, hogy amikor jó kedvem van (márpedig az is van elég sokszor) akkor inkább dudorászom és esetleg egyebet tesz, de azért van egy pár olyan versem is, ami egyáltalán nem szomorú.
HARANGVIRÁG
Egy mély színű tó
Sima tükre vagyok én,
Csendes megnyugvásomban.
Egy hegedűből soha
Ki nem játszott hang
Mely a vonóban remeg,
De alig sejthetőn.
Egy kéretlenül jött könnycsepp,
Mely talán semmit se számít,
Ha kérdeznéd, mi vagyok én?
Talán ezt válaszolnám.
Egy Chopin színfonia,
Hol lágyan játszva a hangokkal,
Hol felkorbácsolva az érzéseket.
Hol lázongva bosszút kiáltva
Minden fájdalomra,
Hol megértőn mosolyogva,
A legnagyobb rosszra.
Talán ez vagyok én (?)
Egy nyugtalan vízforrás
Bugyognék mindenkinek,
Hogy szomjat oltsak,
Egy meleg simítás
Forrón tüzelő homlokodra.
De talán mégiscsak
Leginkább egy harangvirág,
Mely kis harangjaival
Csilingel a szélnek, napnak,
Embernek, gyermeknek, a világnak,
Hirdetve folyton az élet
Igazi értelmét.
Igen. Ez vagyok én!
Ez akarok lenni!
