Reggel van, fél öt. Ő már bandukol az úton felfelé. Öt órától kezdődök a műszak. Hosszú műszak, egész nap tart, mert bár 8 óra az 8 óra, egyik nap más, mint a tegnap. Ha jönnek este, hogy: -Öcsi gyere, mert ezt vagy azt el kell vinni valahová, -Öcsi gyere, mert az ajtót ki kell nyitatni, - Öcsi gyere, mert a kakas berepült az iskola ablakán – akkor Öcsi megy, mert hát menni kell. Örvendett, amikor megkapta ezt a munkát, hiszen ő is fontos ember lett. Igaz, otthon semmi sem jó abból, amit csinál, de hát azt már kezdte megszokni.

-         két bal kezed van Öcsi!- szokta mondogatni az asszony. Az a falás asszony, aki alig ér az ő válláig, de aki ha elkezd kárpálódni, akár az egérlyukba is elbújna, csak ne hallaná a száját.

Szerette őt, de félt tőle. Hát tehet ő arról, hogy ilyennek született? – Együgyű, méla, béna, lassú eszű…- és még ki tudja miket nem, mondanak rá? Csak azért, mert az iskolában nem volt olyan nagy fej, mint amilyet az apja akart. Hát igen, ő bezzeg lángész volt, mindent elért, bejárta a fél világot, megyei pártelnök lett belőle, és mindenki a szavát leste…

Megállt, előkaparta a cigarettáját.

-         Tudom, hogy nem jó nekem, egyszer ebbe fogok belehalni, de hát valamibe bele kell halni, és az nem most lesz. Csak ne fáradnék úgy.

Megállt, hogy kicsit kifújja magát. Szemével végigpásztázta a köves utat. Ismerte minden darabkáját, annyiszor már végigment rajta, és mégis, most úgy nézte, mintha mindent rögzíteni akarna. Akár azok a magyarországi filmesek, amikor itt voltak és filmezték az árvíz utáni látnivalót. Borzalmas volt, mégis, milyen furcsa? Kellemese érzéssel gondol vissza azokra a napokra. Szinte már bűntudata van.

-         Eh, mit? Nem tudja más… – de neki akkor olyan boldog napjai voltak. Igen- igen, ott volt az a sok nyomorúság, de ő akkor reggeltől estig járta a falut, nagy gumicsizmásan, fáradhatatlanul, és segített az embereken, segített a filmezőknek is, és… Mindenki dicsérte őt. Olyan érzése volt, mintha az apja lenne. Őt látta így gyermek korában, fontos embernek. Mindenki felnézett rá, mindenki kikérte a véleményét. Jó érzés volt.

-         Ha láttál volna, akkor papa, biztosan büszke lettél volna rám. Látod, tudok én is olyan lenni, mint te? Igaz, csak néha… de azért tudok.

Nagyot szippantott a reggeli levegőből és elindult, hogy időben érjen be. A fiára gondolt. Dolgozik már, olyan szép szál legényé cseperedett. Büszke volt rá. Amikor a lányára, Csillára gondolt, boldogság töltötte el.

-         Hiába, no, az a lány az ő szíve csücske. Olyan hozzábújós, olyan szeretgetős fajta, mint amilyen az anyja volt leány korában, amikor még udvarolgatott neki.

-         Csilla szeret engem – gondolta magában- ő aztán igen, nekem is ő a kedvencem. Szép menyasszony lesz belőle – már el is képzelte hosszú fehér ruhába. Elérzékenyült, még a könny is kicsordult a szeme sarkából. Meg szégyellte magát, lopva széjjel nézett, nem látja-e valaki? Még jó, hogy ilyen korán reggel van. Az emberek csak most kezdnek ébredni.

Ahogy beért a hivatalhoz neki is fogott a napi teendőknek. A takarítónő, Juli is már ott volt. Juli vele egyidős nő lehetett, emlékszik még rá lány korából. Fiatal, ügyes lány volt. Szőke hajjal és nagy fekete szemekkel, még neki is tetszett, de Julinak nem volt szeme rá. Ő csak Józsit látta. Juli főzte a kávét, a szoba betelt kávé illattal. Szerette ezt a reggeli kávé illatot. Nézte az asszonyt, hátulról ahogy tett vett az asztal mellett.

-         Milyen kövér is lett ez a Juli, duplája annak, ami volt, és milyen slampos! A harisnya a lábán meg van tottyanva. Hát, ami azt illeti, most neki nem kéne ez a nő, úgy elhagyta magát.

-         Öcsi! Le kéne, vidd a szemetet a kukába.

Ahogy megfordult feléje, minden mozogni kezdett. Forgott a világ.

-         Te jó isten! Mintha ringispileznék. Jaj, Juli én olyan rosszul érzem magam!

Juli, ahogy ránézett látta, hogy Öcsi egészen elvörösödött.

-         Ülj le Öcsi, itt a szék, hozok neked egy pohár vizet.

A víztől jobban lett. Felállt, hogy levigye a szemetet. Lefelé a lépcsőn, a szokásnak áldozva nyúlt a zsebébe cigarettáért. Kivette a szálat a dobozból és a szájába tette. Aztán, egyet gondolt, és visszatette.

-         Ilyen még nem volt – morfondírozott magában- hogy én a cigarettát visszategyem a dobozba.

Amikor jött visszafelé az üres vederrel, olyan hosszúnak tűnt minden. A lépcsők mintha megnyúltak volna. Magasabbak lettek, alig tudta emelni a lábait. Mintha minden nőtt volna, ő meg csak zsugorodna. Mire felért a lépcsőn, már rendesen szuszogott.

-         Istenem, Istenem! Mi van velem? Úgy érzem, magam, mintha ütnének bele a földbe egy kalapáccsal.

Juli csak nézte kitágult szemekkel.

-         Öcsi ülj le, Öcsi! Hívjak orvost Öcsi?

Öcsi leült. Inkább lehullott, mint amikor ólmot öntenek az egész testére, olyan nehéz kezdett lenni az a sovány, szikár teste.

Aztán, ráborult a sötétség.

„ Megkörnyékeznek engem a halál félelmei,

 Az ő fájdalmai körülvesznek engem…”