Isten nyugtassa
Unottan sóhajt a levél,
És rozsdásan hull elém,
Borzongó hidegségét
Testem, lelkem magába szívta,
És remegve visszaadta
A hajlongó üres napnak.
Meghalt egy ember.
Senki sem siratta,
Még a szél is gúnyosan kacagta.
Nem tudom, hogy hívták?
Tegnap még fázósan állt
A kenyérbolt előtt és sírt.
Elveszítette a kenyér kartelát
Hah! Mit is jut eszembe!
Színtelen arca,
Dühit az emléke,
Mert szemtelenül élénken
Ott lebeg előttem.
Hát meghalt, még mit akar?
Reszketek, pedig nem is fázom
Félősen magam összehúzom.
Ma meghalt egy ember.
Nem is ismertem,
De gyakran láttam kopott kabátját,
Görbe hátát,
Őszülő csapzott haját.
Nem volt senkije, meghalt.
………………………….
Így halunk meg mindannyian.
Csapzottan, kopottan,
Fakó színtelen arccal.
És senki se fogja tudni,
Hogy valamikor szépek voltunk,
És sokat akartunk!
Meghalt, Isten nyugtassa!
És kész.
Semmivé omlik össze
Minden, ami volt.
Csak annyi marad,
Isten nyugtassa,
Vagy tán még annyi sem?
