Ki vagyok

Ki vagyok én, és mi végre vagyok itt a földön? Ki tudná ezt nekem elmondani? Tágra nyílt szemekkel bámulok bele a nagyvilágban, próbálok nevetni, de néha csak egy fanyar mosolyra futja. Próbálok szeretni, de van, hogy magamat sem tudom. Lehet, hogy holnap már messze leszek, lehet, hogy itt maradok még egy darabig, és kiírom magamból a valós valótlanságokat. Lehet, hogy itt hagyok magamból valamit, lehet, hogy észre sem veszitek, amikor elmegyek. Na ugye mennyi lehetőség van? Hát nem csodálatos ez az élet?

Verseim

Beszóltak

  • Gilyannkata: Ma újra elolvastam írásomat. Hát igen. Az óta sokat változott az életem. Már nem élünk együtt, és ... (2012.06.03. 19:30) keresztem..........
  • Gilyannkata: :) nagyon aranyos vagy és igazi barát, köszönöm a biztatást (2009.07.19. 13:38) Depresszióóóóóóóó
  • holdkirálylány: Nagyon eredeti stílusod van, a jószándékod is tiszteletre méltó. A szöveg jelentős részét felhaszn... (2009.04.20. 15:22) Az én örök szerelmem
  • Gilyankata: Kedves N.Kati! El fogom olvasni, bár lehet, hogy már olvastam, csak éppen nem tudom, hogy hányas b... (2008.12.10. 16:40) a szabad akarat súlya
  • Gilyannkata: Hát ezen én is gondolkoztam már???????........????????? (2008.09.21. 15:29) CICA

CICA

2008.08.05. 01:42 - Gilyannkata

Címkék: élet sorsok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Úgy körülbelül 11 éve ismertem meg őt. Együtt voltunk egy kiállításon. Jobban mondva együtt állítottunk ki képeket.

Csodáltam őt, ahogy ott állt, amikor először megpillantottam, még ma is magam előtt látom. Magas volt, sudár, barna hosszú haja kissé kócosan hullott a vállára, és azok a barna szemek, ahogyan nézett rám, és mosolygott. Kedvesen mosolygott, de mintha nem is rám nézett volna, hanem valahová a hátam mögé, mintha csak úgy elábrándozott volna valami nagyon szép dolog fölött, ott a hátam mögött. Tudtam, hogy hiába is fordulnék meg, mert nincs ott semmi. Én nem láthatom, csak ő látja. Minden olyan különleges volt rajta. A ruhája, a cipője, a haja….még a mosolya is. Én akkoriban csak festegettem, csak próbálgattam szárnyaimat, de ő már teljesen kibontakozott. Csak álltam és bámultam műveit. Nem is tudom mi volt? Festőnő, vagy kreatív dizájner, vagy egy női Picasso? Csodálatos dolgok kerültek ki a keze alól.

-         Hogyan csinálod, hogy ilyen tökéletesre sikerülnek a műveid?

Csak mosolygott rám, aztán elnevette magát. Fehér gyöngyfogai csak úgy villogtak velem szembe.

-         Nem tudom, csak úgy jön minden magától.

A ruhája is különleges volt. Egy hosszú szoknya, különös anyag, barna és rozsda színben játszó, és az egész anyagra aranyszálakkal egy különös minta varrva, apró kis gyöngylépéssel. Saját tervezésű volt, ahogy később bevallotta nekem. Az ingblúz is rajta, a kis sál a nyakába dobva, sőt még a cipője is mintha egyedi lett volna.

    - Úgy vagyok vele, hogy amíg nem alakítom át valamilyen formában, mondjuk nem ragasztok rá valamit, vagy varrok, vagy vágok ki belőle, addig nem érzem magam jól benne. Kell legyen valami egyedi benne, hogy az enyémnek érezzem.

Valóban egyedi volt az egész lány. Olyan kisugárzása is volt. Igen, igen, erre szokták azt mondani, hogy ragyogott. Szerelmes volt Milánba, és a fiú is viszonozta szerelmét.

Én olyan maradinak éreztem magam mellettük. Nekem nem voltak egyedi ruháim, többnyire farmerben jártam, és tucat blúzokat viseltem, na és még akkoriban még csak nem is festettem magam.

A fiú, a szerelme magas volt, bár Cica is maga lány volt, a fiú egy fél fejjel magasabb nála, és barna hajú, hosszú haját coffba kötötte hátul. Intelligens fiú volt, de kicsit olyan laza. Azért találtak ők ketten, mindkettő egy kicsit más, egy kicsit egyedi volt. És nagy szerelem köztük, nem számított, ha mi is ott voltunk, ha kedvük volt rá, előttünk is csókolóztak. Én meg csak lopva mertem őket nézni, valahogy egy kicsit talán még irigyeltem is őket. Nekem soha nem jött, hogy mások előtt csókolózzam. Talán, mert nem voltam eléggé szerelmes, talán mert, párom is leugatott volna ezért? Nem is tudom, de nekik ez is jól állt.

Sándor hozott össze minket, az egész csapatot. Sándor már régi szaki, sok kiállítással a háta mögött. Más festő inkább befelé fordul, és csak saját önmagával törődik, de Sándor nem. Szerette, ha fiatalok, fiúk és lányok mozognak körülötte, és érdekes módon, de még segíteni is szeretett nekik. Ha látott valamelyikben némi hajlamot, akkor már biztatta őt, és ha kellett akár anyagilag is segítette. Én már évekkel azelőtt festegettem. Csak úgy magamnak, és annak a kedvéért, ha valamelyik képem jobbra sikerült, akkor valahol egy falat díszítettem vele, vagy, ha valakinek megtetszett, én már neki is ajándékoztam. Amikor először nálunk járt Sándor, sorba nézegette a képeimet, és megkérdezte, ki festette őket. Mondom, hogy én, erre jobban rám nézett és csóválgatta a fejét, de inkább amolyan jóindulatúan.

-         Nem rossz, nem rossz, de lehetne egy kicsit többet gyakorolni a technikán. Valahogy nincsen még egy igazi stílusa kialakulva.

-         Igen, igen –válaszoltam én- én is így érzem, mintha még minden egyes képemben keresném magam.

-         Na csak keresse szépasszony, mert előbb vagy utóbb csak megtalálja. De ha gondolja, jöjjön el egy párszor a műteremben hozzám, és megmutatok egy pár okos technikát. Tudja, én már rég óta űzöm ezt a szakmát, és innen-onnan rám ragadt egy-s-más.

Így jöttem aztán össze Sándorral, aki aztán addig biztatott, hogy a következő csoport kiállításon én is szerepeltem vagy 5-6 képemmel.

Ezen a kiállításon ismertem meg Cicát. Vagyis előtte egy-két héttel. Rajta kívül még megismertem a többieket is, egy olasz lányt, akivel csak nagyon nehezen tudtam értekezni, azt is a román tudásomnak köszönhetően, és még 5 sráccal, közülük az egyik szobrász volt. Ha jól emlékszem Gyulának hívták. Olyan tehetséges ember volt, csak túlságosan is laza. Alacsony volt, hosszú hajjal, és szakállal, nagyon intelligens, de sokat cigizett és túl sokat piált. Pedig nagyon tehetséges volt. Olyan igazi domborulatokat hozott ki a fából, hogy szinte szuszogott belé a nő, mert csak nőket volt hajlandó faragni. Nagy farú, vékony derekú és különböző formájú mellű nőket. Aztán mindegyiket megsiratta, amikor eladta, és szépen megilogatta az árát. Hát igen, a zsenik már csak ilyenek. Vagyis többnyire. Vagy elisszák az eszüket, vagy levágják a fülüket, vagy tudómisén.   

Visszatérve Cicához. Vele még úgy fent maradt a barátság a kiállítás után is. Eleinte még Sándornál találkozgattunk, de aztán volt, hogy csak ketten ültünk össze amolyan női beszélgetésekre. Akkor már boldog asszony volt, mert közben Milán elvette feleségül. De ugyanolyan bohók voltak azután is. Cica egyébként tanítónő volt, ez a szakma úgy talált is az ő karakteréhez, tele volt a szobája mindig érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, ő azt mondta, hogy szemléltető eszközök, de én csak azt láttam, hogy egy kis művészet mindegyikbe azért bele volt szőve.

Szóval nagyon szép élet volt kilátásba a Cica számára, én már szinte irigyeltem is, vagyis irigyeltem volna, ha olyan lennék.

Egy napon aztán borzasztó hírt hallottam. A felelőtlenség, a butaság, és a rosszbarátok együttesen összefogva elrontották a cica életét. Húsvét harmadnapja volt, és a fiúk elmentek locsolni, ahogyan már ez szokás itt minálunk. Sajnos az is szokás, hogy ilyenkor egy kicsit többet isznak a keletjénél, és elfelejtenek viselkedni. Ahogy jöttek az úton, vitában szálltak egy másik férfivel, aki történetesen román ajkú volt és még a fejében rendőr is. Igaz, hogy akkor civilben volt, de a fiúk tudták róla, hogy rendőr. Mindannyian részegek voltak, a szerencsétlenség az volt, hogy amíg a román férfi egyedül volt, a magyar fiúk voltak vagy 5-6-on. Szó szót követett, és a vitából, mert egyik sem engedett, a fiúkban a székelyvirtus, a románfiúban, pedig a tudat, hogy ő rendőr, és neki mindent szabad, elkezdtek verekedni.

A vége az lett, hogy a román fiút úgy megverték, hogy másnap belehalt, a fiúkat pedig, sorban letartoztatták. Hiába voltak mind nagymenő srácok, hiába a szülők pénzes emberek, ha esetleg a halott fiú nem román, hanem magyar lett volna, talán még el tudták volna simítani a dolgokat, de így nem sikerült. Mindannyian börtönbe kerültek. Csak virtuskodni akartak, és hirtelen kettőbe szakadt az életük. Cica pedig, ott maradt az anyósánál a nagyházban terhesen, mert közben kiderült, hogy babát vár.

Szomorú voltam nagyon, amikor megtudtam. Bár a fiúk megérdemelték a sorsukat, Cica nem érdemelte meg, hogy ilyen fiatalon ott maradjon egy érkező babával és a szeretett férfi nélkül. Mindene megvolt, csak a legfonosabb hiányzott. A Milán szülei annyira mellette voltak, annyira támogatták, minden létező anyagit megadtak neki. Amikor megszületett a kisfiú meglátogattam. Mintha egészen kicserélték volna. Cica nagyon megváltozott. Eltűnt az arcáról a mosoly, a szép barna szemei szomorúan néztek rám, már csillogás sem volt bennük. Próbáltam vigasztalni, próbáltam lelket önteni belé, de nem jártam nagy sikerrel. A barátai is elmaradoztak tőle, egy kicsit olyan lett, mint akit megbélyegeztek. A bélyeg pedig a férfi volt, akit még akkor is olyan nagyon szeretett, akire már mások csak azt tudták mondani: gyilkos.

Teltek a hetek, hónapok, évek, Cica sokat volt egyedül. Ő és a kisfia arra vártak, hátha amnesztiát kap a férje és hazajön a családjához, és akkor helyreáll a régi boldogság. De csak a rossz hírek érkeztek el hozzá. 25 évet kapott és semmi jóval nem biztatták. Még látogatni sem igen engedték.

Cica pedig fiatal volt, szép volt, mint egy félig kinyílt virág, akit máris hervadásra ítéltek. Az anyósa biztatta, hogy menjen szórakozni, menjen, élje ki magát, de mindent csak nagyon diszkréten. Elvárták tőle, hogy megmaradjon a rab férje mellett, de hallgatólagosan megengedték volna neki, hogy szeretőt tartson. Persze csak titokban és nagyon diszkréten. Ekkor Cica hazaköltözött. Hazament a szüleihez, ahol nem volt sem emeletes ház, sem márkás autó, csak úgy szerényen minden, de legalább önmaga lehetett. Beadta a válókeresetet. Ettől aztán mindenki, anyós. Após, börtönben csücsülő férj és sógor, mindenki kitagadta. Hallani sem, akartak sem felőle, sem a gyerekről. A gyerekről, aki nem tehetett róla, hogy ilyen helyzetbe született bele.

DE ahogyan én is mondani szoktam, eső után napsütés. Cica egy idő után újból szerelmes lett. Azt már nem tudom, hogy az a szerelem is olyan nagy volt, mint az első, de ennek a férfinek is hosszú haja volt, szakálla, de sokkal komolyabb, mint az első. Hamarosan összeesküdtek, és ahogyan a happyand szokott lenni, érkezett a baba. Egymás után még három. Mi egyre ritkábban találkoztunk, mert ők kiköltöztek falura. Ott állítólag olcsóbb az élet, és a gyerekek számára is egészségesebb. Állatokat tartottak, és gazdálkodni kezdtek.

Eltelt egy jó pár év, és én megint találkoztam Cicával. Más nő lett belőle. Egészen más. Teltebb volt, de még mindig csinos, és a mosolya is másabb, olyan anyukás lett. A négy gyerek minden idejét lefoglalta. Kérdeztem tőle, mi van Milánnal. Mesélt, és mesélt, én meg csak hallgattam, és nem jött hogy elhiggyem, mivé lett az a nagy szerelem. Milánt kiengedték, úgy hat évre rá, de egyáltalán nem érdekelte előbbi családja. A mostani férje, pedig a saját nevére íratta az első, a Milán gyerekét is.

-         Mit szólott Milán az egészhez.

-         Semmit, egyből beleegyezett, így nem kell ezután gyerekpénzt fizetni utána. Teljesen lemondott az apai jogáról.

-         És ez jól van így? – kérdeztem én.

-         Igen, most már igen. Határozottan.

Én azért nem voltam meggyőződve róla. Egyedül a gyereket felejtették ki az egészből.

Amikor elbúcsúztam Cicától, hazafelé menet csak azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy valaki ennyire megváltozzon?

Már semmi nem maradt a régi Cicából. Mintha nem is létezett volna. Jó és szép volt ez az anyukás, háziasszonyos formája is, de nekem valahogy annyira hiányzott az a régi, finomka, kissé elvont, kissé különc, de annyira egyedi Cica.

Aki minden ruha darabját egy kicsit átszabta, átvágta, hogy egyedi ízt vigyen belé, hogy egy különleges stílust adjon neki. Azon gondolkoztam, hogy vajon melyik volt boldogabb, a régi arcú lány, vagy az új arcú nő?

Megmondom nektek őszintén, a választ még ma sem tudom.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://maezvagyok.blog.hu/api/trackback/id/tr98600993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Doris 2008.08.08. 19:27:23

Van, amikor így átalakulnak az emberek. Nekem is van a régi ismeretségemből olyan, aki fiatalon nagyon akart érdekes lenni, egyedi lenni, aztán az egészet levetkőzte. Ma úgy él, mint bárki más. Semmi extra. De az akkori legjobb barátnőm azóta is őrült. Jó értelemben. Ugyanúgy különleges, most éppen tetovál, ugyanúgy vannak érdekes gondolatai. És lám, emellett is tudja nevelni a gyerekét normálisan. Szerintem az emberek nagy részét meghatározza a környezete- főképpen a párja. Ha általa hétköznapivá szürkül az élet, akkor aki belül mélyen erre vágyik, az szépen idomul is. Aki ízig- vérig MÁS, az úgyis talál szelepet, amin kijöhet mindaz, ami benne van.

Elf 2008.08.08. 19:38:56

Beállt a sorba. Úgy nyugis. A békéért sokra képesek az emberek. Csak így elvész az egyéniségük.

Gilyankata · http://maezvagyok.blog.hu 2008.08.14. 20:49:50

Attól félek én is, hogy lassan elvesz az egyéniségem. Magamat nem kezdem szeretni........

Doris 2008.08.17. 08:13:50

Most felemésztenek a problémáid. Ez vészhelyzet. Biztos ezért érzed úgy, hogy te nem vagy sehol már.

escudo · http://escudo.blog.hu 2008.08.21. 12:10:21

Nagyon érdekes, és megdöbbentő történet. Szerintem a régi Cica boldogabb volt.

Gilyannkata 2008.09.21. 15:29:04

Hát ezen én is gondolkoztam már???????........?????????


süti beállítások módosítása