Ha arra gondolok, hogy nincs egy éve, még csak nem is hallottam a blogról, akkor most meg vagyok elégedve magammal, hiszen máris sokat tanultam.

Az ötlet az elején inkább az volt, hogy kellene valami hely a netten, ahová feltehetem írásaimat, gondolataimat. Akkor mesélt valaki nekem a blogról. Már az első naptól szereztem magamnak barátokat, akik segítettek nekem, ha kérdéseim voltak.

 Igaza van D-nek, amikor azt mondta olyan az egész akár egy kávézó, ahol meghitten lehet beszélgetni. Bár sokan benéznek, és tovább mennek, vannak egyesek, akik visszatérnek, akikkel kialakul egyfajta beszélgetés, és e beszélgetés közben kiderülnek dolgok. Hiszen nem is én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával küszködök, jé, ez a téma engem is foglalkoztat. De nem csak ennyi. Olyan embereket ismerek meg, talán közelebbről, mint hinnénk, akikkel soha nem találkozhattunk volna, és mégis. Ha elindul a téma, az érzések rokonszenvesek, vagy éppen közösek. Egymást megnevetetjük, megvigasztaljuk. Tudjátok mégis mi a legjobb benne? A kötetlenség. Akkor hagyom abba, amikor akarom, senki sem mondja meg nekem, mit tegyek, senkit sem kell szeretnem, csak ha akarok, nem kötelező a beszélgetés csak azzal, akivel szeretnék. Én is belépek más blogokban, olvasok, tanulok, figyelőzöm. Ha megtetszik valami, hozzáfűzöm a meglátásomat, hiszen szabad, vagy nem?

Vannak, akik már egész komolyan kifejlesztették a blog adta lehetőségeket. Ezeket figyelgetem, hátha tanulok én is valamit, közben kutatok, próbálkozom, mérgelődöm, mert ez is benne van. Annyi minden kérdésem lenne. Hiába próbált segíteni egyik barátom, ha nem fogta a kezem, nem sikerült minden, de azért nem hagyom abba. Már gyerekkoromban is úgy voltam vele, hogy a matematika órán akkor értettem meg igazán a feladatot, amikor az első levezetést én oldhattam meg. A gyakorlat többet tanít nekem, az elmélet elindít, de a gyakorlat tökéletesít.

Summa summarum, szeretem ezt a blogozást, építő jellegű és máris gazdagabb vagyok egy-két baráttal, és ez még nem minden….