Ringasd el magad!
Ne gondolj arra,
Hogy minden tovaszalad,
Ne nézz a hervadt virágra,
Ringasd el magad!
Azok a felhők ott hova mennek?
Töprengő néma filozófusok,
Miért mindig csak menetelnek,
Milyen egészen mások,
Mint mi emberek?
Ők mindent látnak,
Életet, halált, háborút,
De senkinek erről nem szólnak.
Telet és virágzó májust,
Egyforma kedéllyel fogadnak.
Véremmé iszom titkaid,
Magamban fojtott kiáltásod,
A Föld fáradt sóhaját
Érzed, bár nincsen hallásod,
Ködfoszlány, merre vezetnek utjaid?
Hallom a belső ösztöneimmel,
Hogy válaszolnak a felhők,
Millió kérdésemre szelíd türelemmel.
Számomra ők az égi nevelők,
És követem őket tüzes szemekkel.
A felhők lassan suttogják,
Ringasd el magad,
Hogy ki vagy és leszel, azt mások is tudják,
Te csak ringasd el magad,
Mert szárnyaid kibontását várják,
Azok, akiknek szükségük van rád.
