Néha jó, ha a csendben belesikolt egy hegedű hang,
Néha kellenek a zengő hazug szavak,
Hadd simítsanak egyet remegő lelkemnek,
Mert az a régi seb, még most is oly eleven.
Kiégett szürke szívemben minden rózsa,
Puszta helyén kósza szél cibálja,
Sárguló emléklevelek rongyait,
Ami még megmaradt, cafattá tépi.
Zöld illúziók, rózsaszín ruhába öltözve,
Merre tüntetek ebben a cudar időben?
Talán kedvesebb helyeken keresve,
Megnyugvást, költöztetek más szívekbe?
Ha eláll az eső, a pocsolya is kitisztul,
Ha folyton nem zavarod, a vize kisimul,
Csak az én szívem egyre rothad,
Hite mélyében lassan elkorhad.
Néha a rozsda között is kapsz értéket,
Ahol nem is keresed, találsz még szépet,
Ahol még fáj, még vérzik az élet,
Nincs veszve minden, még reményed lehet.
Néha kell, hogy megállj és figyelj másokra,
Összedőlt álmok s remények vára,
Rád várnak hiszékeny gyermek türelemmel,
Hogy el gyere, s megtöltsd lelküket kemény hittel.
Lelkemnek rezgő húrjain hallom még,
Azt a furcsa dalt, ahogy ég,
És lángjával a világnak hirdeti,
Nem született meg, de azért létezik.
Néha szükségem van egy dalra,
Egy kopott de kedves illúzióra,
Hagyjuk még élni bennünk azt,
Hogy vidítsa bár az álmokat.
Néha szükség van a szertartásokra,
Monoton életünk megváltozására,
Hadd higgyük még néha, hogy szép
Az élet, ha fenn ragyog az ég.
