Mint két öreg ültünk egymás mellett,
Mi komoly emberek vagyunk,
Vágtuk a komoly képeket,
És semmiről nagyokat dumáltunk.
Féloldalt rád lestem titkon,
De találkoztak a pillantások.
Semmi sem látszott a szobor arcon,
A szemekben ott bujkáltak a mosolyok,
És huncutul kitörni készültek,
De a játékot komolyan kell venni,
És a mosolyok nem mertek
Előbújni, és szabadon viháncolni.
Kezem a kezedben fázik,
Pedig dörzsölöd, és azt hiszed,
Így valahogy csak megmelegszik,
A játékot úgy-e komolyan veszed?
Bennem tűz ég, benned jég,
Belenézek szép szemedbe,
S felolvasztom azt a jeget,
Ami van a te szívedbe.
Egy falevél, két falevél,
Sárga, zöld is, rozsdaszínű.
Elcserélem más levéllel,
Egy falevél, két falevél,
Egy egész marék falevél.
Neked adom én cserébe,
A csere egyetlen csók ízű
Rozsdás, zöldes falevél.
De a játék nem ért véget,
Egyik dombon várost nézünk,
Keresünk más levelet,
S lassan melegszik a kezünk.
Jön a vonat, menni kell,
Olyan rossz, hogy válni kell,
De úgy-e még nincsen vége?
A játék nem szakadt félbe,
Csak hát ez is benne van.
Jön a vonat, megy a vonat,
De a játék egyre folyik,
Születnek még új szabályok,
Régieket elfelejtik.
Néha változnak a számok,
Csak mi ketten, Te és Én,
Maradunk meg mindörökre.
Szemedben látom a szemem,
Békés és boldog,
Kezedben pihen a kezem,
Értem én ezt a dolgot.
Én csak benned létezem,
Te csak bennem létezel.
Egy levél, két levél, billió levél,
Hull le ránk, és eltakarja a nevetést,
De még kihallatszik belőle.
A játék.
Két gyermek elindul
Kézen fogva egymást,
Hogy átmenjen a szivárvány hídon,
Hogy megkeresse, honnan jön az eső,
Hogy feltalálja önmagát
A másik tekintetében.
Két felnőtt
Egy fiú és egy lány,
Én és Te vagy Te és Én,
Állunk komolyan, mint két öreg,
És a semmiről beszélünk
Nagyon komolyan,
De szemünkben ott bujkál
Az örök nevetés
A JÁTÉK.
