A hétfő reggel a legrosszabb az egészben. Eltelt újból egy hét, következik a másik, ami semmivel sem változik. Ugyanolyan szürke és fárasztó. Eszter arra gondol, nem is rossz annak, aki néha felhajt egy pohárral. Ilyenkor mintha egy színes üveget tennénk magunk elé, ami eltorzítja, megváltoztatja a valóságot. Lehet, hogy ezt a torzítást olykor szívesebben fogadjuk, mint az igazat. Mi is az igazság? Csupa nagy szavak a szürke hétköznapokban. Mindenkinek van egy ilyen színes üvege, kinek így kinek úgy. Eszternek régen dédelgetett álma van, amit nem oszt meg senkivel. Tizenhat évvel ezelőtt volt. Akkora boldogságot, mint akkor még sohasem érzett. Nagyon szerelmes volt és érezte, viszonozzák érzéseit. Akkor, abban a percben, órában, időben más nem számított csak a jelen. A jelen elfeledtette vele fájdalmas múltját, örökös kitaszítottságát, azt a sok csalódást, amit már megért. Minden elhalványult, nem volt jelentősége csak a jelen számított. Az a perc, ahogy ő átölelte és a fülébe súgta: -Imádlak Eszter Ó!
Megrázza magát, és lassan öltözni kezd. Régen volt mindez. Erre már nem is kellene gondoljon. Ma már egy tekintélyes személy, akinek családja van, két gyereke és egy rakás kötelessége. Mennie kell, hiszen várnak rá a Cégnél. Fontos személy ő ott, nem nagyon engedheti meg magának, hogy esetleg egy ilyen szürke hétfői napon ne menjen be. Oh nem! Erről szó sem lehet. Évekbe tellett, amíg elért erre a helyre. Amíg olyan anyagi hátteret teremtett családjának, hogy ne kelljen, féljen a jövőtől, amíg olyan szakmai tekintélyre tett szert, hogy az ő döntéseitől függjenek mások. Sem, magával sem a többiekkel szemben nem teheti meg. Tartozik ennyivel. Miközben öltözött a tükör előtt egy hang azt súgta neki. Tartozik…tartozik…..tartozik!.
Olyan rég volt, hogy már nem emlékszik pontosan csak egy-egy kép maradt meg emlékében.
-Gyere velem Eszter! Szökjünk meg a világ elől!
Ma is hallja tisztán és látja éjsötét szemeit, amiben annyi szenvedély lángolt.
-Nem mehetek. Ha szeretsz, visszajössz értem.
-Nem! Ha szeretsz velem, jössz, ha nem vége. Mindennek vége. Soha nem foglak látni többet-
Valóban nem látta többé. Pedig mennyit várt rá. Hány éjszakán álmodott arról, ha majd újból találkoznak. Lassan, észre sem vette ez lett az ő kis színes üvegje.
Teltek a napok, hónapok és ő nem jött vissza. Egy napon aztán jött egy férfi, aki kedves volt és jóképű. Eszter nem szerette, de jól érezte magát vele. Senkije se volt, akivel megbeszélje, úgy gondolta helyesen dönt, amikor hozzámegy feleségül. –Nem baj, ha nem szeretem-, nyugtatta magát- idővel, megszeretem. Ha kedves lesz hozzám meg fogom szeretni. Ez sem úgy történt, ahogy gondolta. A férfi úgy akarta venni őt akár egy tárgyat, amit birtokolni lehet, akinek parancsolni tud, de Eszter erős volt és nagyon makacs. Hosszú átvirrasztott éjszakákba torkoltak a veszekedések.
-Talán egy gyerek jobban össze fog kötni- gondolta.
És jött az első gyerek, majd hirtelen a második is de semmi nem változott. De igen. A veszekedések lassan elmaradtak. Mindkettő elszigetelte magát a másik elől és közéjük telepedett a csend, mint két idegen közé. Annyi egymásnak dobott fájdalmas beszéd, szitkozódás, amit már nem lehet meg nem történtté tenni.
Mit tegyen? Elváljon? Nem, azt nem lehet. Tönkretenni a karrierjét, a lassan összegyűjtött vagyon, ami biztonságot ad, az is semmivé válna. Ha még csak egyedül volna, de a gyerekeinek is tartozik ezzel. És elindult a munkahely felé. Ugyanúgy mosolygott, mint máskor. Felvette a rendeléseket, tárgyalt az ügyfelekkel, irányította a céget.
Ugyanúgy, mint máskor, talán a mozdulatai voltak kissé fáradtabbak, de hát egy hétfői napon ezt senki nem veszi észre, hiszen mindenki még az elmúlt vasárnapról álmodik.
Hányszor megbánta azóta, hogy akkor este nem ment el vele. Nem tudta, hogy hova hívják, de talán másképp alakult volna az élete. Talán több szerelmet és szeretetet kapott volna, mint így. És ő is többet adhatott volna magából. Ahogy a kocsit bekapcsolta enyhe szél túrt bele a hajába, mintha egy láthatatlan kéz simogatta volna. Arra gondolt mikor simogatták meg utoljára.
Aztán újból elővette színes kis üvegét, az Ábrándot.
-Ha találkozom vele, elmondom neki, hogy azóta nem múlt el nap, hogy rá ne gondoljak és ezerszer megbántam, hogy nem mentem el vele. Biztosan akkor másképp lett volna minden. Nem volnék egy tizenéves házasságban ennyire magányos. Ki mondja, hogy csak egyfajta magány van? A legrosszabb, amikor sokan vesznek körül és te, mégis egyedül érzed magad. Mert senki sem figyel rád.
-Ha találkozom vele, mindent elmondok neki.
- Nem telt el nap és nem telt el este, hogy ne gondoljak rád, hogy ne sóvárogjam az érintésed után. Ha néha veled álmodom, utána napokig lenge kis varázslat vesz körül. Könnyűnek érzem magam, szinte szállni tudnék. De aztán lassan elmúlik, és a szomorúság visszatelepszik lelkemre. Annyira vágyom régen elfelejtett csókod után, hogy szinte fáj.
Aztán megigazítja haját, mielőtt kiszállna a kocsiból. Hiszen nő. Szereti, ha visszanéznek rá. Legalább kívülről mutasson jól!
Déli időben az utca zsúfolásig telt. Por van és zaj, de ő már annyira megszokta, hogy észre sem veszi. Be kell vásároljon mielőtt a gyerekért menne. Megígérte neki, hogy ma utána megy az iskolába, és együtt mennek a moziba.
Nem is tudja mikor volt utoljára moziban. Vele volt talán, a férjével sosem ért rá moziba menni, s aztán minek? Hiszen otthon is lehet kényelmesen tévét nézni, meg a tévé előtt jókat zabálni. Olyankor mindenkit kirakott a szobából, még Esztert is. A maga csendességében szeretett zabálni, és tévét nézni.
Amikor utoljára moziban volt nem is emlékszik rá, hogy milyen filmet is látott. Hiszen nem is érdekelte a film. Egész idő alatt a kezét fogta és játszadozott vele, Eszter pedig a hetedik mennyországban érezte magát. A sötétben csak annyit érzett, hogy az ujjai hegyét kezdi csókolgatni és egyre hevesebben …. Olyan erősen felizgult, hogy már a fájdalom határán állt.
Érdekes dolog. A kacagás, a sírás, az öröm, a szomorúság, a boldogság, a szorongás, mintha mind egy helyről fakadnának és mégis mennyi ellentét?
Talán az évek múlásával túlságosan elszépíti, idealizálja ezeket az apró emlékeket?
Ahogy belépett a közértbe, valaki megszólította.
-Eszter hogy vagy? Ezer esztendeje nem láttalak!
Beledobbant a szíve. Nem igaz! Ez Ő! Megfordult, hogy jól szemügyre vegye. Egy magas kövér férfi állott előtte. Haja félig ápoltan, inkább csapzottan hullott vállára, szakálla rendezetlen. Az öltözete jó módra vallott de a sok ékszer már túlzás volt rajta.
-Szervusz Anti, hogy vagy?
-Csodálatosan de úgy örülök, hogy találkoztunk! Meghívhatlak egy italra valahová? Csak úgy. A régi idők emlékére. Beszélgessünk egy kicsit- és meg se várta Eszter beleegyezését már tuszkolta is ki, aztán karon ragadta és mentek az úton. Eszter szó nélkül lépkedett mellette, delejes érzés vette hatalmába, nem tudott ellenállni.
Megtörtént a csoda! Mégiscsak találkoztak.
Beértek a füstös kis kocsmába, Anti vodkát rendelt, Eszter egy kávét.
-Na és mondd szívem, hogy vagy? Egészen meg vagy asszonyosodva. Meghíztál, de ez jól áll neked. Hát igen, én is meghíztam egy kicsit. De hát …. Úgy na … kell a tekintély már ebben a korban-, és elégedetten simogatta meg domborodó pocakját.
- Mi történt veled az óta?- kérdezte Eszter, de valahogy nem ezt akarta kérdezni. Azt akarta kérdezni, hányszor gondolt rá, miért nem tért vissza hozzá- de nem mondta.
Anti mesélt, csak úgy dőlt belőle a mondanivaló. Elmondta, hogy bizony nem volt könnyű, amikor kiszökött Magyarországra, de lassan jóra fordultak a dolgok. Megnősült egy ottani lánnyal, házat építettek és született három lánya. Egyik szebb, mint a másik. És az asszony? Hát nem az a szépség, de pénze volt és eléggé kedvébe jár. Mert, hát a feleség dolga a férjnek állandóan kedvében járni. Rágyújtott egy cigarettára és Esztert is megkínálta, de ő visszautasította.
-De hiszen te cigarettáztál!
-Az akkor volt, most még a szagát is utálom.
-Na és te, hogy vagy? Férjhez mentél?
-Igen és van két gyerekem, egy fiú és egy lány.
Anti közelebb hajolt hozzá és úgy súgta oda.
-Na jól vagytok? Mármint a férjeddel, vagy te is tartasz magadnak egy-két szeretőt?
Meghökkentette ez a viselkedés. Ezt a férfit ő egyáltalán nem ismerte. Ahogy úgy sunyin rávigyorgott, olyan kényelmetlenül érezte magát vele. Áradt belőle a dohos piaszag.
-Miért, ki tart még szeretőt?
-Hát- nevetett Anti- a fél város nője szeretőt tart, én már csak tudom.
-Igen? – Eszter hangja átütött csúfondárosba- a feleséged is tart szeretőt?
-El is törném a lábát csak, próbálná meg.
Hirtelen úgy megfordult vele a világ, mintha ringispilen lenne. Hányinger környékezte és borzasztó fejfájás. Nézte ezt az embert maga előtt, ahogy kielégült képpel ül, hetet, havat összehord neki, és nem tudta mit keres ő. Ez lenne az az ember, akiről annyiszor álmodott? Ez a jóllakott, magával elégedett kéjenc disznó! Istenem micsodatévedés, micsodacsalódás. Hiszen ez mellett, még az ő férje is egy herceg. Pedig már annak sem sok köze a gyöngédséghez, és a szeretethez. Felállt az asztaltól és szabadkozva elköszönt. Érezte, ha nem megy el azonnal üvölteni fog. Az iskolában a fia már várta.
-Hol késtél mama! Azt hittem már elfelejtetted mit ígértél?
-Nem dehogy szívem, csak összefutottam egy régi ismerőssel.
-Kedves ismerős volt mama?
-Nem szívem, csak ….. régi ….
Beültek a moziba. Akciós film volt, jó zajos. Ez most nagyon jól jött Eszternek. A sötétség és a zaj elszigetelte őt másoktól. Kedvére kisírhatta magát. Nem is tudta miért sír jobban. Örömében vagy bánatában. Újabb csalódás érte ma őt. Találkozott egy olyan emberrel, akivel soha nem kellett volna találkoznia. Ez az ember elvette tőle az ő színes üvegét és széttörte. Eltörtek az álmai és ábrándjai. Mi lesz most vele?
A hosszú sírás mindenkinek jót tesz. Bár borzasztóan fáj utána a fejünk, mégis egy kicsit megnyugszunk. Feltör belőlünk az a sok rejtett feszültség, és a sírással odalesz. Marad helyette a szomorúság, mely úgy leng körül, mint az esti szürkület.
Hazafelé arra gondolt. –Aludnom kell! Ki kell aludnom magam. Majd holnap kitalálok valamit. Holnap talán találok egy másik színes üveget.
