Ma egy olyan témáról szeretnék beszélni, ami közvetve vagy közvetlenül mindenkit érint. A kínai árú egyre nagyobb beáramlása Romániába. Én most a saját országomról beszélek, de az az igazság, hogy hasonló gondokkal küszködnek már, vagy fognak a szomszédos országok is, sőt szinte lehet globális problémáról beszélni.
2008-as évtől Románia visszavonja a kínai árú beáramlására szóló összes korlátozásait. Szabad az út jó és rossz, olcsó, avagy drága árúk, termékek számára, mert ugyebár az EU-s törvények ezt írják elő. Azt tudni kell, hogy Romániának még a híres kommunista időszak alatt is fejlett és jól működő könnyűipara volt, ideértve a textil-, konfekció- és a cipőgyártást. A román termékek, ruhák, cipők a világ összes táján megállták helyüket úgy minőségi, mint ár szempontjából is. Ha esetleg valaki még emlékszik a híres temesvári Gubán cipőkre vagy a kolozsvári túrázó bakancsokra Clujana. Igazi márka nevek voltak, de nemcsak ezek, hanem sok más. Természetesen a változások, rendszerváltás nemcsak jó, hanem igenis nagyon sok rossz dolgot is hozott magával. A nagy vállalatok sorban csukták be kapujukat. Ha esetleg volt egy kis szerencséjük, akkor jött a „külföldi tőke” és legtöbbször aprópénzért felvásárolta őket, majd feldarabolta és továbbadta. Jó esetben fejlesztette ezeket a cégeket. Igaz, hogy a nagy vállalatok halálra ítéltettek, de a kis vállalkozások fénykorukat élték a forradalom utáni években. Sajnos kevés az a cég, amelyik nagyobb vállalattá nőtte mára ki magát. Azonban már így is kemény harc folyik a belföldi piacon a román termékek és az ázsiai import árú között. Hiába jó minőségű a román termék, mert azért itt is többféle skála létezik, a kínai mindig olcsóbb és az embereknek a fizetőereje is gyengébb. Sok esetben egy importált termék ára, a nagybani kereskedőnél olyan hihetetlenül kicsi, hogy felteszem magamnak a kérdést, vajon mi az, amit ezen a terméken megfizettek… az anyaga, az előállítást, szállítást vagy egyéb költséget, mert, hogy nem az egészet összevetve a biztos.
Egy szóval nekem, mint termelőnek, komolyan el kell gondolkoznom, hogy egyáltalán megéri kínlódni az anyagbeszerzéssel, termeléssel és egyéb kiadásokkal, amikor nem tudok olyan árral előállítani, mint amilyenbe az beözönlik az országban. Különben a magyarországi kis varrodák is mind bezártak, amelyik még létezik, vagy illegálisan kínai és egyéb fekete munkaerővel működik. Kevés maradt belőlük az, aki túlélte ezt a hullámot.
Jól van. Legyen szabad a piac és nyerjen az erősebb. De nem ez a végső probléma. Nem látjuk a fát az erdőtől? Az egész egy láncreakció és mire felocsúdnánk, lehet, hogy már késő lesz. Semmi gond. A kistermelő bezárja a boltot, mert bebukott. Az állam nem vette figyelembe adódó problémáit. Egy kis vállalkozó még nem gond. 5-10 ember munka nélkül még mindig nem gond. De amint már mondtam, láncreakció az egész. 100 esetleg 1000 kisvállalkozó, de lehet 10000 is miért ne és 10-15-ször annyi munkanélküli… csak úgy duzzadnak a számok. Ha nő a munkanélküliek száma, csökken az illető helyiség fizetési ereje is, és lehet, hogy eljön az idő, amikor a kínai cucc is drága lesz. Azt nem vesszük észre, hogy repedezik alattunk a föld és mire jó nagy szakadékká, növi ki magát, lehet, hogy már nem lesz mit kezdenünk vele.
Nemrég beszélgettem egy arab országból idetelepedett férfivel (az országot szándékosan nem nevezem meg) aki elmesélte, hogy az ő országában minden olyan termék, ami a belföldi piacon előállítható egy féle védettséget élvez az import árúval szemben. Itt értem a vámilletékeket. Arra a termékre, ami belföldön is megtalálható, jóval nagyobb a vámilleték, ezzel egyensúlyban tartva a belső termelés létezését, míg például a traktorok (egy olyan termék, amit nem állít elő az illető ország) vámmentesen bevihető az országba.
Sajnos nálunk a törvényhozásokat inkább egyes miniszterelnök bugyellárisa határozza meg mintsem a józanész.
Nem a nacionalizmus szól belőlem, amikor azt mondom, hogy komoly gondok vannak az emberi értékek, a saját életünk értékrendszerében. Nem gondolunk a jövőre, csak a MA a fontos. Hamar meggazdagodni, sokat-sokat fogyasztani és a pénz, a pénz. De mit fogunk kezdeni akkor, amikor a nagy szakadék a nagyon gazdagok és nagyon szegények között egyre jobban elmélyül? Vagy nem tanultuk meg már annyiszor azt a történelem leckét, hogy a nagy háborúkat mi előzte meg?
Most is háború van kedves olvasó. Csak ez egy alattomos háború, amit akkor fogunk igazán komolyan venni, amikor már késő lesz.
