A szokásaink rabságában szenvedünk mindannyian. De mit takarózom veletek, magamról kell, beszéljek. Büszkén kijelentem, hogy én nem vagyok sem cigi függő. Sem drogfüggő. Sem alkoholista sem társfüggő… hoppá, hoppá. Na, itt álljunk meg egy szóra.
Amikor kapcsolatban éltem vagy rövidebb hosszabb ideig volt valakim akkor egy idő után el kezdtem ragaszkodni az illető társhoz. Ha nem hívott, akkor aggódni kezdtem, én hívogattam, vagy néha amikor későn jött haza kérdőre vontam, hol voltál, kivel voltál, mit csináltál, vártalak és nem jöttél, miért nem jöttél és blablabla.
Amikor a kapcsolat megszakadt, akkor valahogy nem akartam elengedni. Az agyam tudta, hogy igen, most itt vége, és el kell varrni a szállakat, de a szívem valahogy nem értette meg.
- Voltál már hasonló helyzetben?
- ……………
- Mit csináltál ilyenkor? Gondolom, el kezdted hívogatni mobilon… mert ugye most mobilos világ van. Amikor meg már nem vette fel a telefont, akkor hívtad rejtett számmal. Néha akkor sem vette fel, mert már tudta, hogy te vagy és nagyon elege volt belőled. Vagy ami még rosszabb, hosszú és értelmetlen leveleket írtál, amiben kérted, hogy jöjjön vissza hozzád, mert mindent megbocsátasz, csak jöjjön, mert ő az, aki nélkül nem tudsz élni, ő az igazi, ő az, akit annyira szeretsz, hogy már fáj. Vagy elmentél a lakása elé és napokon át lested, hogy merre jár, közben úgy, hogy észre se vegye, és a szíved darabokra törött, ahányszor láttad őt egy más nővel. Vagy üzentél neki a barátoktól, barátnőktől. Vagy el kezdtél mindenféle hírt terjeszteni róla, először jókat, aztán egyre durvábbat. Fenyegetőztél, és felhívtad éjszaka azzal, hogy megölöd magad, és majd ő lesz a bűnös mindenért. Próbáltad zsarolni, megfogni a kezét és húzni.
- …..
- Voltak dolgok, amiket én is megtettem, nem vagyok büszke rá, néha még azt se tudom megmondani, hogy miért is tettem? Mit reméltem ezzel? Talán azt, hogy visszajön, talán azt, hogy jobban fog szeretni? NEM, NEM. NEM!
Aki el akar menni, azt engedni kell, mert úgysem tehetsz semmit ellene.
Arra gondoltam, hogy ha mondjuk, vissza tudnám csábítani, akkor mi is lenne? Próbáltam elképzelni, és nem tudtam. Jó nem tud származni belőle, ami már egyszer elromlott. Vannak percek, ami sosem jön vissza, amit sosem lehet újra átélni.
Amikor ezeket a dolgokat megértettem, akkor el tudom engedni. Mint egy durcás kisgyerek, aki rángatja, fogja a másik ruhadarabját és nem akarja elengedni.
- Engedd el, már úgysem a tied, és ha nem a tied, semmi örömöd nem lenne benne.
De a fájdalom még ott van sokáig, az a miért pont velem, miért pont én, mivel érdemeltem ki?
Azt mondják, hogy minden, amit kapunk, valaha mi indítottunk el, és azt kapjuk vissza, amit megérdemelünk. Sokat gondolkoztam rajta. Lehet, hogy a tudtomon kívül én is bántottam meg embereket? Lehet, hogy én is otthagytam őket, vagy pontosan úgy átvertem, ahogyan én lettem átverve? Nem tudom, de a fájdalomnak csak úgy lehet véget vetni, ha erős döntést hozol, és a gondolatatid arra összpontosítod, ami igazán fontos.
Mentem az úton és sírás környékezett. Kívántam, valósággal kívántam, hogy sírjak. Olyan nagyon szerettem volna sajnálni magam, mert amikor engedem, hogy a fájdalom ölében vegyen, tulajdonképpen önsajnálatban szenvedek. De mivel az úton voltam nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. Nem láthatja más, hogy én zokogok, azt szégyelltem volna, és a szégyentől való félelem nagyobb volt bennem, mint a fájdalom. Így aztán eldöntöttem, hogy nem sírok. Összeszorítottam a szám, és a könnyeimet befelé eregettem. Nem volt így se jó. Ha a gondolatnak teremtő ereje van, akkor a mosolynak is hatása kell, legyen.
- Jól vagyok, jól vagyok- mondogattam magamban és közben mosolyogni kezdtem. Először csak egy torz mosolyra futotta, de ahogyan egyre mosolyogtam lassan éreztem, hogy már nem esik annyira, nehezemre. Mintha kívülről néztem volna magamra.
- Mosolyogj, mosolyogj, lássa mindenki, hogy jól vagy. – Egy idő után kezdtem jobban érezni magam, annyira rákoncentráltam arra, hogy mosolyogjak, hogy jól érezzem magam, hogy más egyébre nem is volt energiám. Azon kapom magam, hogy mosolygok, hogy már nem esik nehezemre, sőt egyenesen jól esik.
Akkor döntöttem el, hogy ezt kipróbálom. A gondolatnak teremtő ereje van, és én attól a naptól teremteni, tudatosan teremteni akartam. Be akarom magamnak bizonyítani, hogy mennyire működik az, amit már annyiszor és annyi helyen hallottam, olvastam, tanultam. Ha ennyien mondják, csak kell, legyen benne valami valóság. Ha nem tudom az világot megváltoztatni, akkor magamat fogom megváltoztatni, mert azt mondják, ha magamat megváltoztatom, akkor a világ is megváltozik. Igen ám, ez mind nagyon szépen és jól hangzik, de nem megy az olyan könnyen. Apró kis lépésekkel kell a világot meghódítani.
Meghívlak kedves barátom, TE, aki olvasod soraimat, hogy gyere velem, és hódítsuk meg együtt a világot. Na, nem úgy együtt, hogy kézen fogva, hanem te is önmagad által, és én is önmagam által. Apró lépésekkel. Az első apró lépés, amit megteszek, az, hogy odafigyelek a gondolataimra. Azt mondják (kik is? Hát az okosok) hogy két állat él bennünk. Az egyik a harag, gyűlölet, fájdalom, a másik a megbocsátás, szeretet. Csak rajtam múlik, hogy melyiket táplálom, melyiket ápolom, az fog bennem növekedni. Úgy döntöttem, hogy ezután már csak a szeretetet akarom táplálni. De mivel nagyon hajlamos vagyok a szenvedésre (ez egy nagyon csúnya és rossz szokásom) nagyon oda kell, figyeljek arra, hogy miként gondolkozom és milyen hangulatot teremtek magamnak. Na, szóval, az első lépés az, hogy JÓL VAGYOK.
Ezt mondogatom magamban, és közben arra gondolok, miért is ne lennék jól?
Ilyenkor szoktak belopózni a bűnös gondolatok, mint például.
- Azért nem vagy jól, mert szegény vagy, mert nincsen autód, nincsen házad, nincsen ez, nincsen az, és blablabla.
- Vagy, azért mert a szomszéd az ismerős, a barát az boldogabb, gazdagabb, egészségesebb, mint te
- Vagy azért mert meg fogsz halni.
Hehe, érdekes nem? Na és, ha nem vagyok gazdag, na és ha nem vagyok nagyobb, vagy szebb, vagy mitudomén? Miért kell folyton valakihez hasonlítanom magam. Vagy ha már a hasonlatoknál maradok, miért nem azt nézem, hogy a pohár félig tele van. Mert a pohár mindig félig tele van és félig üres. Ez már csak így szokott lenni.
Amikor megtanulod, hogy a félelmeidet te magad kontrolálod, akkor már nem is tűnik olyan nagynak. De ma már nem megyek tovább, ma csak azt mondom, Jól vagyok, jól vagyok. Holnap meg egy új nap jön, és akkor egy újabb lépést teszek előre. Az apró lépések is előre visznek.
