Rég óta készülök írni egy témáról, ami valahogy bennem rekedt.
Emlékszem, nem is olyan régen volt, mentem az úton és velem szembejött egy volt tanítványom. Azt hittem, hogy köszönni fog és már mosolyogtam is rá, hogy időben fogadjam a köszönését. Elment mellettem, és még csak nem is nézett rám. A mosoly lassan lefagyott az arcomról és éreztem, ahogy szomorúság telepszik rám.
- Miért vagyok szomorú, csupán azért, mert nem vett észre?- gondoltam magamban.
- Nem, nem, ennél több van.
- De lehet, hogy már nem is emlékszik rám.
- De igen, lehetetlen, hogy ne emlékezzen rád, amikor három évig járt haza hozzád, hetente kétszer is.
Így elmélkedtem magamban, kérdeztem, válaszoltam egymagamban.
Akkor hírtelen bekattant. Ez az. Az ELVÁRÁS az oka mindennek. Az ember már csak így van megalkotva, nevelve, vagy mondhatsz akármit, hogy elvárja, ha adott valamit, akkor feltétlenül viszonozva is legyen az. Az univerzum törvénye is ezt mondja, amennyit adsz, az visszatér hozzád, legyen az jó, avagy rossz, megkétszereződve, néha megtízszereződve visszatér hozzád. Na persze, a TITOK is azt magyarázza, mégis miért van az, hogy nem mindenki érzi, aki olvasta, hogy működik is. Valamit akkor azok rosszul tesznek?
Hát igen, végtelen sokáig lehetne ragozni ezeket a dolgokat, de nem tudom, ha jutnánk általa valamivel előbbre, vagy volna-e egyáltalán értelme?
Mondtam, szép napsütéses nap volt, vidám minden körülöttem, mégis ez a kis incidens, ez a kis esemény elvette a kedvem. Már nem mosolyogtam.
Nem hagyott nyugodni ez a gondolat. Mekkora nagydolog ez az ELVÁRÁS.
1. Képzeld csak el. Az anya felneveli a gyerekét, aztán elvárja, hogy a gyerek viszonozza azt. De mit is? Ő azt gondolja, hogy csupa jó dolgokat adott gyerekének, ölelések, simogatások, na, jó néha elcsattant egy-két pof is, de hát a nevelésbe ez is benne van. Jó, na, néha türelmetlen is volt, néha ideges is, mert amióta megszületet, ez a gyerek már magára ideje sincs, mert vagy etetni, vagy ringatni kell, és még ott van az a sok stressz, már megint mi baja lehet? Most miért sír? Miért nem alszik? Ha alszik meg hallgatod, hogy vajon szuszog még, mert tudod, van az a gyerekhalálozás. Jaj, nem hallom, hogy szuszog, jaj vajon akkor most baj van? És úgy felkapom szegény gyermeket, hogy attól ijed meg, aztán bőg, alig tudom megnyugtatni. Nem, tovább már nem is mondom, mert, ahogy nő, évről évre egyre több baj, több gond van vele.
De ha már annyit kínlódtam vele, elvárom, hogy amikor megnő, tiszteljen engem, hogy szeretetét érezzem, hogy néha felhívjon és megkérdezze:
- Szia, Anya, hogy vagy?
- Semmi gond, csak éppen nagyon magányos vagyok, meg fáj a lábam, egész éjjel nem tudtam aludni, mert a szomszédok már megint dorbézoltak egész éjjel… és a gyerek már nem is halja a panasz áramlatomat, hirtelen elbúcsúzik és leteszi a telefont.
Mi a baj? Nem veszem észre, hogy már nagyon unják a szövegemet, hogy senki nem szereti, ha panaszkodnak neki és blablabla.
Pedig én csak beszélgetni akartam. Elvártam volna, hogy meghallgasson.
Most nem magamról beszélgetek, csak kiemeltem egy ártatlan kis gondolatot a minden napi életből, hogy érzékeltessem azt, milyen az, ha elvárásaink vannak.
2. Beszélgetsz vele órákon át, aztán találkoztok és minden olyan szép és jó, hogy el sem hiszed, hogy veled történik meg. Már nem figyelsz oda a belső kis hangra, aki azt mondogatja, lassabban az ütemmel. Nem te teljesen bepördültél, mész magad sem látod, merre haladsz, mindent, amit a férfi mond az szent igaz, mert szeret, hiszen ő mondta el. Igaz csak egyszer, de azt is szeretkezés közben, és olyankor komolyan kell, komolyan lehet venni. Vagy mégse? De, de, de! Annyira jól érzed magad vele, hogy már tervezni kezdesz, már a jövődet kezded fényesíteni, és aztán jól pofára vágódsz.
Másnap nem jön fel hozzád, sőt valamiért elfelejti, hogy felhívjon. Várod, várod, aztán idegesen felhívod, mert aggódsz, hogy miért nem jön, miért nem hív? Megint pofára vágódsz, mert ő is ideges, és azt mondja, ne fullaszd meg, majd jönni fog, amikor tud.
- Mi rosszat tettem?
Aztán nem hívod, de nézed a telefont, nézed az ajtót, és vársz, és egyre idegesebb vagy, már szinte dührohamot kapsz.
De nem hív, és eltelik egy hét, és ő nem jelentkezik, aztán mégis megérkezik. De akkor te már nagyon tele vagy csalódással, keserűséggel és rázúdítod, még azelőtt, hogy meghallgattad volna.
Ő nem mond semmit, csak végig hallgat, és elköszön. Nem mondja, hogy mikor fog jönni, azt se, hogy többet nem jön, de neked belehasít és fáj a melled, érzed, hogy megfulladsz. Elvártad, volna, hogy megvigasztaljon, hogy megígérje, többet nem tesz ilyet, hogy elmondja, te is fontos vagy neki. De nem mondta, egyszerűen csak elmegy. Te meg tudod, hogy vége. Úgy érzed, mindenki veled bánt el, te vagy az áldozat, és úgy is van. Önmagad elvárásainak vagy az áldozata. De te kifelé integetsz, és nem akarod, nem és nem, ezt nem akarod elfogadni.
Aztán talál magának valakit, akiben újból szerelmes, és már nem hív, nem csöng a telefon. Egyedül vagy szombaton is meg vasárnap is, arra gondolsz, jó volna valakivel beszélgetni. Felhívod, de nem veszi fel a telefont. El van foglalva. Majd csak szerdán jut eszében, hogy hívtad. Visszahív és megkérdi, hogy vagy?
Utálom ezt a mondatot.
- Hogy vagy?
A legtöbbször úgy teszik fel az emberek, hogy meg sem várják a választ. Udvaris semmit mondás. Tényleg érdekel, hogy vagyok? Az is érdekel, ha esetleg panaszkodnék, vagy azt mondanám egész héten betegen feküdtem, képzeld még lázas is voltam, de senki nem hívott fel, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Csak szerdán, amikor már túl voltam mindenen, amikor már újból beálltam a taposóba. És különben is, minek mondtam volna?
Igaz, jól esett volna, ha felhív egy barát, vagy mondjuk egy társ, aki akár ott lehetett volna mellettem. Nem panaszkodni, hanem, tudod, megtörölte volna a taknyos orromat, és hozott volna nekem egy forró teát, aztán elkacagtuk volna, hogy milyen lerobbant vagyok. Vagy azt mondta volna, hogy így lerobbanva is egészen jól nézek ki. Persze, tudom, hogy hazudott, de azért jól esett volna.
Mi ez az egész, ha nem elvárások? Mindig elvárunk valamit, amit többnyire nem kapunk meg. Akkor most mi legyen? Ne legyen elvárásunk? Ne akarjunk senkitől semmit? Tegyünk úgy, mint egyesek, hogy magukra zárják az ajtót, kezükbe veszik a távirányítót és azt hiszik, uralják az életüket, uralják az érzéseiket? Szerintem nem uralnak semmit, csak mindent elfojtanak. Annyira elfojtanak, hogy már érezni is elfelejtenek. Elfelejtik az ölelés gyógyító hatását, az érintés varázsát, mindent, ami fontos. A szex csak szex lesz, a beszéd csak üres szavak, a tettek pedig üresen konganak, mókuskerék életet élnek. A pénz, az lesz a hajtóerő.
Én hiszek az elvárásban, én nem akarom becsukni az ajtót és az ablakokat, még akkor sem, ha néha fáj, ha néha több a könny, mint a mosoly. Én hiszek az ölelés erejében. Adni akarok, minél többet, és igen, elvárom, hogy kapjak, mert az olyan jó.
