Ott állt velem szemben körülbelül5-6 méterre és beszél. Kíváncsian méregetem, hallgatom, amit mond, közben ide-oda futkároznak bennem a gondolatok. Azt mondja 51 éves, de 40-nek sem látszik. Magas, jó állású, inkább sportos, mint csontos, az arca sima, nincs rajta ránc, nem sok. Haja szőkés, már deresedő, szeme kék. Világos acél kék szemei vannak. A kék szemek általában hidegek, de az ő szemei valahogy mélyebben néznek. Nem, nem meleg tekintet, de barátságos? Inkább nyugodt. Egy idő után arra jövök rá, hogy szeretem hallgatni, szeretem hallgatni azt, ami mond. Pedig nem mindent értek és mégis. Érdekes dolgokról mesél. Erős hangja van, de félhangra húzta, hogy ne harsogjon. Oda tud figyelni a hangjára, nem úgy, mint én, amikor valamin fellelkesedem akkor olyan hangosan kezdek beszélni, hogy már engem is zavar. Nem ezt az embert már nem az érzelmei viszik. Pontosan kigondolja a szavakat, megformálja belül magába, mielőtt kiengedné.
Akkor rám néz, egyenesen a szemembe. Szembenéztem én is, de olyan furcsa volt. Úgy éreztem, mintha a legbelső szobámba járna, mintha a legféltettebb titkomat is látná. Erre szokták mondani, olyan a nézése, mint a röngen, vagy hogy a vesémbe lát. Különös érzésem volt vele szembe, nem tudtam megmagyarázni. Sem szeretetet, sem gyűlöletet, sem örömet, sem félelmet nem éreztem és mégis volt valami. Valami nagyon furcsa. Olyan dejavu érzetem volt. Mintha már éreztem volna ezt, mintha már láttam volna, mintha már egyszer valahol valamikor megéltem volna. Magamnak sem tudtam megmagyarázni. Mintha a gondolataimba járt volna megint rám nézett, és megjelent az első ránc az arcán. Egy halvány mosoly volt és nem tartott csak pár pillanatig.
Annyira hatással volt rám, hogy beiratkoztam a kurzusaira, és eljárogattam meghallgatni őt. Minden hónapban kétszer találkoztam vele. Ő beszélt én, mi meg hallgattuk. Néha, volt, hogy kérdeztem, belekotyogtam az előadásában, de nem vette rossz néven, sőt egyenesen élvezte a kis vitáinkat. Volt azonban úgy is, hogy fél szavakkal belém döfött, a türelmetlenségemet, a kíváncsiságomat aknázta alá. Éreztem, hogy van igazság a szavaiban, de azért fájt, ahogyan leültetett. Többet nem kérdeztem, csak hallgattam.
Egyik nap csodálatos volt. A téma az élet és a halál volt, s hogyan éljük meg azt, amikor elveszítünk valakit. A csoport már jól összerázódott, jó volt a hangulat, mindenki belebeszélt már az előadásba, sokan már nem voltak olyan feszélyezettek, mint az elején. Én hallgattam, néha voltak ki kívánkozó ötleteim, vagy kérdéseim, de visszafogtam magam. Nem akartam többet sem szerepelni, sem kérdezni. Rájöttem, ha kivárom, előbb-utóbb megkapom a választ, majd csak valaki felteszi helyettem is a kérdést. Sokat tanultam tőle, amikor róla beszéltem a Mesteremnek szólítottam.
Amikor ott ültünk körben és hallgattuk őt, olyan volt, mint amikor a gyermek hallgatja édesanyja meséjét. Megnyugtató és felemelő. Arra gondoltam ugyanígy ülhették körül a Nagymestert is ezelőtt több mint 2000 éve és hallgatták, minden szava táplálék volt a szellemnek és a léleknek. Tudom, hogy őt nem lehet egy napon említeni Jézussal, de nekem az ő előadása is nagyon sokat számított.
Helyre rakott sok olyan gondolatot bennem, ami eddig csak úgy céltalanul ott volt, mint egy nagy padláson összevissza dobálva a hasznos és haszontalan dolgok.
Aztán történt valami. Nem velem, vele. Úgy éreztem, kezd másmilyen lenni, mint addig. A saját szavait megváltoztatta, el kezdett személyeskedni, és hát igen, lehet, hogy én csak egy egyszerű kis nebuló vagyok, de láttam, ahogyan kezd nőni az EGÓja. Ezt a felét már nem szerettem, és akkor eldöntöttem, hogy nem megyek többet az előadásaira.
Nem haragszom rá, hiszen én csak kaptam tőle, és ma is használom azokat a gondolatokat, amiket ő ültetett a fejembe, persze a magam kis ábcéjére lefordítva. Mindig is szeretettel fogok gondolni rá, de már nem keresem, nem megyek el hozzá. Pedig azért néha még hiányzik. De a régi arca, nem az új. Talán, ha majd egyszer újra megtalálja a régi önmagát, talán akkor még találkozunk.
Sokat gondolkoztam rajta, miért is találkoztunk mi ketten? Semmi sem véletlen, nincsenek véletlenek, bevonzottam őt magamnak, bár..most mosolygok, mert egyszer azt mondta volt nekünk, hogy mi azért vagyunk az ő előadásán, mert ő megálmodott minket. Lehet. De az is lehet, hogy mindkettő igaz. Hasonló rezgés, hasonlót vonz. Kellett nekem ő az én utamba, kellettek a tanításai. De nem ő az én egyetlen Mesterem. Sokan vannak, még azok is lehetnek a mestereink, akiről nem is gondoljuk. Mindenkitől tanulhatunk valamit, minden egyes nap hoz nekünk valamit, csak kérdés, hogy el tudjuk-e fogadni, kérdés, hogy látjuk-e? Én hiszem, hogy nekem a legnagyobb Mesterem maga az élet. Néha simogat, néha meg úgy orrba tud vágni, hogy csak úgy forog körülöttem minden, de teszi ezt, azért, hogy tanuljak, és fejlődjek, mert nem azért vagyunk itt a földön, hogy az életünket végig aludjuk. Pedig néha milyen jó is csak úgy ülni a semmittevés közepén és álmodozni a nagy semmirőlJ.
