Arra gondoltam, ez az év lesz az elengedés éve. Tudom, hogy nem a múlton kell rágodni,de én nem vagyok az a tipus, aki csak úgy lazán azt tudja mondani dolgokra, történetekre, eseményekre, hogy nem számít, miközben igenis számít. Nem tudom és nem is akarom azt mondani, hogy nem számít a múlt.A múlt ugyanúgy része az életemnek akárcsak a jelen és a jövő. Én nem elfelejteni vagy szőnyeg alá akarom rejteni a múltamat, hanem feldolgozni, elfogadni és aztán elengedni. Feldolgozni azt, hogy igenis voltak féjdalmak és voltak csalódások, pofonok és kemény rúgások, de ha nem haltam bele, itt vagyok erősebben, és nagyobb reményekkel, akkor hálásnak kell lennem ezekért az életpofonokért.

Ha feldolgoztam és megértettem, hogy mi miért történt, akkor jobban el tudom fogadni. Szeretni tudom a múltamat, szeretni azokat az embereket, akiket nehéz szeretni. Igen, tudom, nem lehet mindenkit szeretni, nem lehet mindenkit elfogadni, de meg lehet próbálni.

- Miért történik mindez meg velem? - Sokszor feltesszük a kérdést a nehéz perceinkben.

- Azért, mert, ....ennek így kellett történnie.

Most lehet azt mondod, nem, nem fogadom el ezt a választ és ez rendjén is van. Én is sokszor ezt mondtam, aztán az idő meghozta a megértést, úgy hogy ha most képtelen vagy arra, hogy ezt a választ elfogadd, csak annyit mondok.

- Kérlek, adj időt magadnak! Adj időt és meglátod, idővel enyhülni fog a dűh és a fájdalmo és belátod, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

Amikor elértem ahhoz a részhez, az életemben, hogy minden úgy van jól, ahogy van, akkor kezdtem érezni, hogy elmúlt a haragom és a fájdalom is enyhül. A fájdalom nem múlik el olyan gyorsan. Különösen, ha évek hosszú során felhalmoztad azt, összegyőjtötted és nem osztottad meg senkivel. Eldugtad a lelked rejtett szekrényébe. Azt gondoltad, jól van ott, nem árthat senkinek és semminek. De a fájdalom olyan, mint valami amőba. Egy darabig elvan ott csendben, aztán történik valami, egy emlék, egy energia, valami, amire nem is igen számítottál, akkor ez a fájdalom el kezd duzzadni, nővekedni és széttöri a szekrénykédet. Végül már olyan nagy lesz, hogy nem ő van benned, hanem te vagy benne. Benne uszol a fájdalom végtelen tengerében és érzed, hogy mindjárt megfulladsz, kapálozol és rugdalozol, de a fájdalom mint egy kigyó egyre jobban rádtekeredik és amikor már azt gondolod vége, neked már ugyis annyi, feladod, elengeded magad.

- Itt vagyok, uralkodj rajtam, ölj meg, tégy azt amit akarsz- és elernyed minden akaratod, minden harc benned, akkor hirtelen csend vesz körül és a fájdalom indái lehullnak rólad.

-Megadom magam, itt vagyok, szedjetek szét!!!- és vársz, a csend egyre nagyobb lesz benned és körülötted.

akkor jösz rá, hogy a fájdalomnak harc kell, ellenszegülés, feszültség. Ha ez nincs megszünik létezni. Ha nem eteted, nem növekszik. Akkor lassan elkezded szeretni, kicsit sajnálod, kicsit részvétet érzel iránta de elkezded szeretni. Igen szeretem a fájdalmaimat is, mert azok is része életemnek, de elengedem a harcot, az ellenkezést, a görcsös kapaszkodást. Mint amikor a tenger vizében lebegtem és lazán elengedtem a testem, csak most nem a testem engedem el, hanem a gondolataimat, érzéseket, érzelmeketm a végyat, de leginkább a félelmeimet. megengedem magamnak, hogy tévedjek,hogy kudarcot valjak, hogy veszítsek, mert tudom az is egy állapot és a veszítéseink és kudarcaink által tanulunk és fejlődünk. Tudom, hogy ma jobb vagyok, mint tegnap és holnap jobb leszek mint ma, de azt is tudom, hogy csepp vagyok a tengerben, tökéletesen tökéletlen de mindezek ellenére csodálatos és nélkülözhetetlen. Nélkülözhetetlen leginkább magamnak. 

Ami különösen nehéz számomra elengedni embereket az életemből. Néha azt akarom hinni, hogy én is épp olyan fontos vagyok a számukra, mint ők nekem. Ilyenkor kapaszkodom, próbálkozom.

- Hé te, figyelj már rám! itt vagyok, és fontos akarok lenni számodra. De ő nem akar megszelíditeni és ezt is el kell fogadni.

Mindenki arra vár, hogy valaki megszeliditse, de nem nyitnak ajtót a lehetőségek számára, mert félnek a kudarctól.

Pedig kudarcok nélkül nincs siker.

 Rég óta készülök írni egy témáról, ami valahogy bennem rekedt.

Emlékszem, nem is olyan régen volt, mentem az úton és velem szembejött egy volt tanítványom. Azt hittem, hogy köszönni fog és már mosolyogtam is rá, hogy időben fogadjam a köszönését. Elment mellettem, és még csak nem is nézett rám. A mosoly lassan lefagyott az arcomról és éreztem, ahogy szomorúság telepszik rám.

-         Miért vagyok szomorú, csupán azért, mert nem vett észre?- gondoltam magamban.

-         Nem, nem, ennél több van.

-         De lehet, hogy már nem is emlékszik rám.

-         De igen, lehetetlen, hogy ne emlékezzen rád, amikor három évig járt haza hozzád, hetente kétszer is.

Így elmélkedtem magamban, kérdeztem, válaszoltam egymagamban.

Akkor hírtelen bekattant. Ez az. Az ELVÁRÁS az oka mindennek. Az ember már csak így van megalkotva, nevelve, vagy mondhatsz akármit, hogy elvárja, ha adott valamit, akkor feltétlenül viszonozva is legyen az. Az univerzum törvénye is ezt mondja, amennyit adsz, az visszatér hozzád, legyen az jó, avagy rossz, megkétszereződve, néha megtízszereződve visszatér hozzád. Na persze, a TITOK is azt magyarázza, mégis miért van az, hogy nem mindenki érzi, aki olvasta, hogy működik is. Valamit akkor azok rosszul tesznek?

Hát igen, végtelen sokáig lehetne ragozni ezeket a dolgokat, de nem tudom, ha jutnánk általa valamivel előbbre, vagy volna-e egyáltalán értelme?

Mondtam, szép napsütéses nap volt, vidám minden körülöttem, mégis ez a kis incidens, ez a kis esemény elvette a kedvem. Már nem mosolyogtam.

Nem hagyott nyugodni ez a gondolat. Mekkora nagydolog ez az ELVÁRÁS.

1. Képzeld csak el. Az anya felneveli a gyerekét, aztán elvárja, hogy a gyerek viszonozza azt. De mit is? Ő azt gondolja, hogy csupa jó dolgokat adott gyerekének, ölelések, simogatások, na, jó néha elcsattant egy-két pof is, de hát a nevelésbe ez is benne van. Jó, na, néha türelmetlen is volt, néha ideges is, mert amióta megszületet, ez a gyerek már magára ideje sincs, mert vagy etetni, vagy ringatni kell, és még ott van az a sok stressz, már megint mi baja lehet? Most miért sír? Miért nem alszik? Ha alszik meg hallgatod, hogy vajon szuszog még, mert tudod, van az a gyerekhalálozás. Jaj, nem hallom, hogy szuszog, jaj vajon akkor most baj van? És úgy felkapom szegény gyermeket, hogy attól ijed meg, aztán bőg, alig tudom megnyugtatni. Nem, tovább már nem is mondom, mert, ahogy nő, évről évre egyre több baj, több gond van vele.

De ha már annyit kínlódtam vele, elvárom, hogy amikor megnő, tiszteljen engem, hogy szeretetét érezzem, hogy néha felhívjon és megkérdezze:

-         Szia, Anya, hogy vagy?

-         Semmi gond, csak éppen nagyon magányos vagyok, meg fáj a lábam, egész éjjel nem tudtam aludni, mert a szomszédok már megint dorbézoltak egész éjjel… és a gyerek már nem is halja a panasz áramlatomat, hirtelen elbúcsúzik és leteszi a telefont.

Mi a baj? Nem veszem észre, hogy már nagyon unják a szövegemet, hogy senki nem szereti, ha panaszkodnak neki és blablabla.

Pedig én csak beszélgetni akartam. Elvártam volna, hogy meghallgasson.

Most nem magamról beszélgetek, csak kiemeltem egy ártatlan kis gondolatot a minden napi életből, hogy érzékeltessem azt, milyen az, ha elvárásaink vannak.

2. Beszélgetsz vele órákon át, aztán találkoztok és minden olyan szép és jó, hogy el sem hiszed, hogy veled történik meg. Már nem figyelsz oda a belső kis hangra, aki azt mondogatja, lassabban az ütemmel. Nem te teljesen bepördültél, mész magad sem látod, merre haladsz, mindent, amit a férfi mond az szent igaz, mert szeret, hiszen ő mondta el. Igaz csak egyszer, de azt is szeretkezés közben, és olyankor komolyan kell, komolyan lehet venni. Vagy mégse? De, de, de! Annyira jól érzed magad vele, hogy már tervezni kezdesz, már a jövődet kezded fényesíteni, és aztán jól pofára vágódsz.

Másnap nem jön fel hozzád, sőt valamiért elfelejti, hogy felhívjon. Várod, várod, aztán idegesen felhívod, mert aggódsz, hogy miért nem jön, miért nem hív? Megint pofára vágódsz, mert ő is ideges, és azt mondja, ne fullaszd meg, majd jönni fog, amikor tud.

-         Mi rosszat tettem?

Aztán nem hívod, de nézed a telefont, nézed az ajtót, és vársz, és egyre idegesebb vagy, már szinte dührohamot kapsz.

De nem hív, és eltelik egy hét, és ő nem jelentkezik, aztán mégis megérkezik. De akkor te már nagyon tele vagy csalódással, keserűséggel és rázúdítod, még azelőtt, hogy meghallgattad volna.

Ő nem mond semmit, csak végig hallgat, és elköszön. Nem mondja, hogy mikor fog jönni, azt se, hogy többet nem jön, de neked belehasít és fáj a melled, érzed, hogy megfulladsz. Elvártad, volna, hogy megvigasztaljon, hogy megígérje, többet nem tesz ilyet, hogy elmondja, te is fontos vagy neki. De nem mondta, egyszerűen csak elmegy. Te meg tudod, hogy vége. Úgy érzed, mindenki veled bánt el, te vagy az áldozat, és úgy is van. Önmagad elvárásainak vagy az áldozata. De te kifelé integetsz, és nem akarod, nem és nem, ezt nem akarod elfogadni.

3. A barátnődet annyira szereted, hogy bármit megtennél érte. Ha csalódása van, akkor te felmész hozzá és fél éjszakán át vigasztalod, mert együtt érzel vele, mert érzed, hogy szüksége van rád. Aztán együtt mentek el moziba, a strandra, és akár kirándulásra is. Délután pihennél és olvasgatnál, de sírva hív telefonon, hogy maga alatt van. Te pedig szó nélkül öltözöl és mész, hogy megvigasztald, hogy elmenjetek együtt sétálni.

Aztán talál magának valakit, akiben újból szerelmes, és már nem hív, nem csöng a telefon. Egyedül vagy szombaton is meg vasárnap is, arra gondolsz, jó volna valakivel beszélgetni. Felhívod, de nem veszi fel a telefont. El van foglalva. Majd csak szerdán jut eszében, hogy hívtad. Visszahív és megkérdi, hogy vagy?

Utálom ezt a mondatot.

-         Hogy vagy?

A legtöbbször úgy teszik fel az emberek, hogy meg sem várják a választ. Udvaris semmit mondás. Tényleg érdekel, hogy vagyok? Az is érdekel, ha esetleg panaszkodnék, vagy azt mondanám egész héten betegen feküdtem, képzeld még lázas is voltam, de senki nem hívott fel, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Csak szerdán, amikor már túl voltam mindenen, amikor már újból beálltam a taposóba. És különben is, minek mondtam volna?

Igaz, jól esett volna, ha felhív egy barát, vagy mondjuk egy társ, aki akár ott lehetett volna mellettem. Nem panaszkodni, hanem, tudod, megtörölte volna a taknyos orromat, és hozott volna nekem egy forró teát, aztán elkacagtuk volna, hogy milyen lerobbant vagyok. Vagy azt mondta volna, hogy így lerobbanva is egészen jól nézek ki. Persze, tudom, hogy hazudott, de azért jól esett volna.

Mi ez az egész, ha nem elvárások? Mindig elvárunk valamit, amit többnyire nem kapunk meg. Akkor most mi legyen? Ne legyen elvárásunk? Ne akarjunk senkitől semmit? Tegyünk úgy, mint egyesek, hogy magukra zárják az ajtót, kezükbe veszik a távirányítót és azt hiszik, uralják az életüket, uralják az érzéseiket? Szerintem nem uralnak semmit, csak mindent elfojtanak. Annyira elfojtanak, hogy már érezni is elfelejtenek. Elfelejtik az ölelés gyógyító hatását, az érintés varázsát, mindent, ami fontos. A szex csak szex lesz, a beszéd csak üres szavak, a tettek pedig üresen konganak, mókuskerék életet élnek. A pénz, az lesz a hajtóerő.

Én hiszek az elvárásban, én nem akarom becsukni az ajtót és az ablakokat, még akkor sem, ha néha fáj, ha néha több a könny, mint a mosoly. Én hiszek az ölelés erejében. Adni akarok, minél többet, és igen, elvárom, hogy kapjak, mert az olyan jó. 

 Most múlik pontosan,

Engedem hadd menjen,

szaladjon kifelé belőlem

gondoltam egyetlen.

Nem vagy itt jó helyen,

nem vagy való nekem.

Villámlik mennydörög,

ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan

felettem egy madár,

tátongó szívében szögesdrót,

csőrében szalmaszál.

Magamat ringatom,

míg ő landol egy almafán,

az Isten kertjében

almabort inhalál.

Vágtatnék tovább veled az éjben

az álmok foltos indián lován.

Egy táltos szív remeg a konyhakésben,

talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen

őt látom mindenhol.

Meredten nézek a távolba,

otthonom kőpokol.

Szilánkos mennyország,

folyékony torz tükör.

Szentjánosbogarak

fényében tündököl.

Egy indián lidérc kísért itt bennem.

Szemhéjain rozsdás szemfedő.

A tükrökön túl, fenn a fellegekben

furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam trubadur...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-s

https://www.youtube.com/watch?v=Ruk3ODa8-gQ

A SZERETET FÁJA

Egyszer régen, valamiért nagyon el voltam keseredve és emlékszem azt mondtam volt, hogy engem már nem szeret senki. Akkor valaki azt mondta nekem, a szeretet mindig létezik, a szeretet nem hal meg soha. Ott is van szeretet, ahol nem is gondoljuk.

Olyan rohanó világban élünk, mindenki a pénze után rohan, én is, miért ne vallanám be. Nem rohannék, de szükségem van a pénzre, mert felelősséggel tartozom a szeretteim iránt, és legfőképpen felelősséggel tartozom a gyerekeimmel szemben. Ők nem kérték, én vállaltam őket. De azon gondolkodtam el, hogy nemcsak irántuk tartozom felelőséggel, hanem a környezetem a nálamnál gyengébbek és elesettek iránt is kegyelemmel és segítőkészséggel kéne lennem. Igaz, hogy még csak októberben vagyunk, én tudom, hogy nemsokára itt van a karácsony. A tavaly karácsonykor, vagyis inkább karácsony tövében eszembe jutott, hogy valamit kellene tenni, és nekifogtam egy pár jó baráttal, hogy játékokat szedjünk össze az árvák, és a rászorulok számára. Kicsit későre indultunk el, de így is voltak egy páran lelkesek, akik besegítettek, és bár az eredmény nem volt túl szárnyaló, arra a döntésre jutottunk, hogy az idén karácsonyra hamarabb kezdjük el ezt a csodálatos gondolatot. Nem nagydolog, nem akarok senkitől nagy áldozatókat kérni, csak arra kérlek benneteket, hogy gondolkodjatok el és nézzetek szét magatok körül, és ami felesleges játéka vagy könyve van gyereketeknek, ajándékozzátok az arra rászoruló gyerekeknek, akiknek kevesebb esélyük van az élethez. Tudjuk ugye, hogy a kommunista rendszer óta sokat változott a világ. Megszűntek az embertelen körülmények közepette létező gyerekotthonok és hála sok segítő szándékú embernek alapítványok útján a gyerekek különböző házakba kerültek, ahol nevelő szülök próbálják pótolni a pótolhatatlan szülői melegséget, szeretetet. Tudom, hogy nem annyira kilátástalan most a sorsuk ezeknek a gyerekeknek, de azt sem lehetne elmondani, hogy dúskálnak a jóban. Így aztán bár ruhára és ételre teljen, nemhogy játékokra és könyvekre.

Számomra a KARÁCSONY a szeretet ünnepe, és mondjon bárki bármit, az is marad mindig. A szeretet ünnepe, amikor jó érzés nem csak kapni, hanem adni is. Bármit is adunk magunkból, az többszörösen visszatérül hozzánk. Egy mosoly, egy bátorító szó, egy felesleges játék, ami nekünk már nem kell, nagy örömet hozhat valakinek.

De hogy az egész ne csak arról szóljon, hogy kérek, és ti adtok, azon gondolkoztam, hogy én mit is tudnék adni nektek Eszemben jutott, hogy festek egy szép nagy fát, és mindenki, aki hoz valamilyen ajándékot annak adunk egy piros szívet, amire ráírhatja a nevét és a telefonszámát. Szeretném ezt a fát feldíszíteni minél több ilyen piros szívecskével. Igazán boldog akkor lennék, ha a sok szívecskétől, nem is látszana a fa koronája. Képzeljétek el, ez lenne a mi szeretet fánk.

Kérlek ezért benneteket, hogy közösen készítsük el ezt a szeretet fát, és mutassuk meg az egész világnak, hogy a szeretet még mindig velünk van, nem halt meg, csak néha szundikál.

Azok között, pedig akik ilyen szíveket kapnak, sorsot húzunk és a nyerteseknek meglepetés ajándékban lesz részük.

Amíg adni vagyunk képesek, gazdagok vagyunk. Én gazdagnak érzem magam….ÉS TE?

készül a fa is....hamarosan...

Éld az életed. Ezt olvastam el, és ezt mondanám neked is, de ugye ez mind nem elég. Hiszen azt csinálom, élem az életem. De hogyan? Szeretnék neked mesélni egyik kedvenc könyvemről, szeretném elmondani neked, hogy az én életemet is megváltoztatta ez a könyv. Ez a könyv bebizonyítja, hogy bármilyen gondunk-bajunk van, és bármilyen messziről is induljunk el, képesek vagyunk a teljes megújulásra.

Blablabla, mondhatnád erre, miután idáig értél az olvasással, de kérlek, folytasd, olvasd végig a mondanivalómat, és ha a legvégén is azt mondod…blablabla, akkor valószínűleg én leszek a hibás, hogy nem tudtam úgy szavakba önteni az érzéseimet, gondolataimat, hogy azok eljussanak hozzád. Elmondok egy alapszabályt:

Teljes mértékben felelősek vagyunk mindazért, ami történt és történik velünk.

No erre pár évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy ez egyáltalán nem így van. Ha egyszer akad olyan ember, aki bármit is megkérdőjelez, akkor az én vagyok. Szeretem, ha mindig bebiztosítva vagyok. Az a típusú ember voltam mindig, aki nem bízza magát a véletlenre. Mindig volt A.B. és néha C tervem is, nehogy váratlan érjen bármi. Mégis elégedetlen voltam életemmel, és elégedetlenségemet mindig másra vetítettem ki. Azért vagyok boldogtalan, mert X és Y nem úgy viszonyultak hozzám, ahogyan azt kellett volna. Aztán kitaláltam, hogy ha én elkezdek játszmázni, talán megváltoztathatom őket.

Hiszel Istenben? Hiszel egyáltalán valamiben? Ne is mond, hogy nem, mert úgysem hiszem el. Csak egy példa. A legateistább ember is, amikor nagy bajban van, tudod mit mond? Mi jön ki a száján akaratlanul is? „ Istenem, Istenem „….vagy ehhez hasonló valami. Mindannyian hiszünk valamiben, mindannyian akarunk valahová tartozni, legyen az vallásos közösség, vagy akár egy sportcsapat, de tartozunk valahová. Az utcagyerekek is tartoznak valahová….. az utcához, és a többi hasonló gyerekekhez.

Tele vagyunk stresszel, méreggel, dühvel és elkeseredettséggel, és mindig kifelé keressük a megoldást. Mindig valakit okolunk a problémáink miatt. Én sem vagyok kivétel ez alól, hiszen nekem is ugyanúgy, mint másnak adódtak problémák sérelmek, amiket nem tudtam elfogadni, nem tudtam megemészteni, és amikkel fájdalmat okoztam magamnak.

Luise L. Hay nem regényt irt könyvében, hanem olyan gondolatokat oszt meg az olvasóval, amiken mélyen el lehet gondolkozni. Az összes betegség meg nem bocsátásból fakad. Amikor ezt a sorokat olvastam, valami megmozdult bennem. Éreztem, hogy ezek a sorok a lényegre tapintottak. Feltettem magamban a kérdést.- Miért hordozom még most is magamban a régmúlt sérelmeit, miért engedem, hogy a fájdalom uralja az életemet? Talán azért, mert olyan jól esik sajnáltatni magunkat, talán, mert ez által egyfajta hamis önszeretetet érzünk, vagy csak egyszerűen azért, mert amíg sajnáltatom magam, addig olyan kis szerencsétlen vagyok, és nem kell semmit csinálnom, csak ülök a szerencsétlenségem rakásán és hagyom, hogy elfolyón az élet mellettem? Az első, ami történt, hogy felrázott depressziós hangulatomból, és azt mondtam elég, nem akarom többet sajnáltatni magam, tennem kell, cselekednem. De akkor újból elő másztak a kéretlen kérdések belőlem. Hogy hogy felelős vagyok mindenért? Ok azt elfogadom, hogy felelős vagyok a tetteimért, amit felnötként elkövettem, de mi van a gyerekkorral? Miért vagyok én felelős azért, hogy elhagyott az anyám és az apám, miért vagyok felelős, ha kisgyerekként megvertek vagy nem szerettek? Vagy miért vagyok felelős a szegénységért, amit mint gyerek kellett megtapasztalnom, a kivetettségért és sorolhatnám, vagy sorolhatnád akár te is.

Minden egyes gondolatunk a jövőnket alakítja

A hatalom lényege a MOST-ban rejlik

Mindenki önutálattól és bűntudattól szenved. Ez azonban csak egy gondolat, és a gondolatok változtathatók. A neheztelés, a rosszallás és bűntudat a legkártékonyabb beidegződések.

Le kell mondanunk a múltbeli sérelmekről, és meg kell bocsátanunk mindenkinek.

Ez a legnehezebb feladat, a megbocsátás. Ez az, amit én is nehezen tudtam megtenni, néha még most is érzem, hogy talán nem sikerült egészen megbocsátani, hiszen még mindig van, ami fáj. Egyszer megkérdeztem a Mestert, hogy mondja meg nekem, mikor fogom tudni, hogy teljesen megbocsátottam azoknak, akik szenvedést okoztak nekem. Tudod, a válasz az volt „ amikor már nem fog fájni, ha róla beszélsz, akkor bocsátottál meg”. Hiába mondogatom magamban, megbocsátottam, megbocsátottam, amíg még fájdalmat érzek addig még nem teljes a bocsánat. Az érdekes az, hogy nem azért kell megbocsátanom, hogy a másiknak jó legyen, hiszen honnan tudhatom, hogy ő hogyan éli mindezt meg? Lehet, hogy cseppet sem zavarja, hogy én esetleg haragszom rá, vagy nem is érti, hiszen ő nem érzi magát felelősnek, azért amivel megbántott. De ez már az ő baja, az ő megoldandó feladata, az enyém csak az, hogy kivegyem a lelkemből a haragot, mert az megmérgezi a szívem a lelkem és az egész életemet. Önmagamért bocsátok meg neki. Nem akarom, hogy harag lakozzék bennem. Mi magunk hozzuk létre testünkben a betegségeket. Az összes betegség meg nem bocsátásból fakad.

Na itt letettem a könyvet és elkezdtem mélyen gondolkozni. Ha a gondolataimat megváltoztathatom, akkor miért nem teszem meg. Ha jó dolgokra összpontosítok, és jó dolgokat engedek be a gondolataimban, akkor jó dolgokra is számíthatok. El kezdtem a gyakorlatban ültetni az olvasottakat. Na de nehogy azt hidd, hogy ….zis si facut… á nem, nem olyan egyszerű a dolog. Rá kellett ébrednem, hogy mennyi rossz szokásban vagyok belegabalyodva, amik mind a régi életemet igazolták. El kezdtem akár egy összebogozódott gomolyagot lassan kibogozni és rendbe rakni mindent. Amikor úgy döntesz, hogy elindulsz az úton, akkor azon végig kell menni. Nincs annál rosszabb, ha bizonytalankodsz. Előre hátra lépsz, nem tudod, vagy nem mered a végleges lépéseket megtenni. Jaj olyan jó volna egy új életet kezdeni, olyan jó volna csupa jó dolgokat bevonzani az életemben, de valahogy úgy kéne, megtörténjen, hogy semmiről ne keljen lemondjak, ami a régi életemet képviseli. Olyan ez az egész, mintha azt mondanád, amikor ott állsz a szikla tetején, jaj úgy szeretnék repülni, olyan jó volna megélni a lebegés élményét, de ugyanakkor ne engedjem el a sziklát sem, melyben lábaim görcsösen kapaszkodnak. Hát nem ezt nem lehet, éppen ez az, hogy vállalni kell a bizonytalanság, az ismeretlen veszélyét, azt hogy lehet, hogy lezuhansz és összetöröd maga, de az is lehet, hogy szárnyalni fogsz, addig elérhetetlen boldogságot tapasztalva meg. Talán egy másik példával még jobban elmondhatom gondolataimat. Ha van egy házad, és nem érzed jól magad benne, mert kicsi és dohos, és nem süt be az ablakon a nap, vagy csak, mert egyszerűen régi ház és omladozik. Eldöntöd, hogy új házat építesz. Két lehetőség van. Az egyik, hogy ledöntesz mindent az alapokig, lerombolod az egész házat és építesz a helyében egy teljesen újat, vagy lebontod az egyik falat, de a másikat csak meghagyod, mert hát az még jó, és akkor csak todozol fodozol, rajta egyet, a régi ház megmarad, csak egy kicsit más alakot adva neki. De az akkor is a régi ház.

Megmondom neked kik a legnagyobb ellenségünk.

A hallogatás, az áthárítás, az elutasítás és a félelem, mindközül a legnagyobb a FÉLELEM. Ha a félelmeiddel megbirkózol, akkor boldog ember vagy.

Az első lépés a gyógyulásod felé a SZERETET. Kezd el szeretni önmagad, és mindennap gyakorold ezt. Minden, ami körülötted, van a saját tükörképed. Az is, amit szeretsz és az is, amit nem szeretsz, veled szembe néz embertársaid révén. Én megtapasztaltam, el kezdtem megváltozni, és lassan minden változni kezdett körülöttem. Elindultam az úton. Azt nem mondom, hogy minden tökéletes, azt sem állítom, hogy még néha nem hibázom, de érzem, hogy jó úton járok, mert őszinte vagyok önmagamhoz, és igyekszem mindennap úgy élni az életemet, hogy a MOSTban éljek és ne tekintgessek hol visszafelé, hol előre.

Ajánlom neked is ezt a könyvet, én már többször elolvastam és állítom, hogy sokat segített.

Nemrég fedeztem fel ezt az embert, csodálatos hangja van. Ő egy angyal.

Gondolkodom, tehát vagyok. Egyre inkább azt kezdem érezni, hogy nekem irnom kell. Valami megmagyarázhatatlan erő viszi a kezem, néha már nem is gondolkozom, mintha a tudatalatti súgna. Nekem irnom kell. De miért? Talán, mert igy könnyebben megtalálom a megoldást? Talán igy rájövök, hogyan és hová vezet az utam? Nem tudom, de már nem is teszem fel a kérdéseket, hanem szépen szabadjára engedem a gondolataimat, érzéseimet. Miről irok ma? Hát az úgy vot, hogy én kigondoltam egyet, de hogy aztán mi is lesz belőle?.....majd csak meglássuk.  Egy mesét szeretnék neked elmondani. Szereted a meséket? Én egyenesen imádom őket. A mesében minden benne van, ha eléggé figyelmes vagy. Benne van az egész élet, benne vannak a vágyak, az elérhető és el nem érhetők, benne vannak a lelki tusák, a másokkal való gyötrödések, de benne vannak a simogatások és a legmélyebb érzelmek is. Akkor lássunk hozzá. Ezt a mesét én találtam ki, de nagyon sok helyről vettem el ötleteket meg gondolatokat, úgyhogy ha esetleg valaki a saját érzéseire is ösmerne, annak már csak örvendeni tudok.

Kezdödik a mese:

Vót egyszer, vagy nem vót, túl az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kúrta farkú malac túr. De még azon is túl, hanem itt, akkor ott, hanem odább, akkor idébb, bedőlt kemencének kidőlt falán túl, volt egyszer egy szegény embőr. Mert minden igazi mese a szegény embőrrel kezdődik, aki majd szép lassan királlyá fog gazdagodni. De hogy ne lőjem le a mese poénját, előbb végig vezetlek kedves olvasom, az összes göröngyös, és göröngyetlen utakon, amiket megpróbáltatásnak is neveznek egyesek, mert hát. Ha ezek nem volnának, akkor az én mesém sem szólhatna róla.

Na de tudod-e mi kell egy jó meséhez?   

Ja, a szegény embőr, az már megvan. Aztán kell egy égig érő fa, amin felfutnak vágyaink és álmaink. Aztán kell egy vagy tőbb főszereplő, hős vagy kevésbé hős, és még kell a gonosz, hogy legyen mihez viszonyitani a jóságot. Na de nem maradhat ki a meséből a három próba sem, amiért elnyered a szerelemhez való jogot, és még ott van a hétfejű sárkány, minek mind a hét fejében hét, gyönyörű alma leledzik. Na már most már, ez ha megvan, akkor vesszük a főhőst és végig vezetjük az események során, legyőzi a hétfejű sárkányt, közben egyre gazdagabb és erősebb lesz, majd tarsolyában a hét almával megszerzi magának az igazi boldogsághoz való jogát. Persze lehet még ezt az egész előadást színezni egy két boszorkánnyal meg tündérrel, sőt véleményem szerint még az angyalokat sem árt bevenni a buliba. Na de most félre téve ezt a kis kitérőt, had meséljem tovább.

Ennek a szegény embőrnek volt három fia, és amint az lenni szokott, a legkisebb volt mindközül a legügyesebb. (Ha véletlenül TE nem vagy a legkisebb, azért ne szomorodj el, minden mese másképp szól, a te mesédben te vagy a legkisebb). Nagyon szegényen tengődtek ám, egyik napról a másikra alig vót meg a betevő falás, pedig még akkortájt nem is ismerték a Válságot, mint ahogyan manapság mindent illik rá fogni. Igy aztán addig sóhajtozott a szegény embőr, hogy egy szép napon előállt a három fiú és elmondták az apjuknak, hogy ők bizony úgy döntöttek, hogy elmennek világgá, szerencsét próbálni, mert ez igy már nem mehet tovább. Valaminek változnia kell. A szegény embőrnek felesége is vót, aki mindig is az ő urára hallgatott, így aztán hamar nekilátott pogácsát sütni, mert bizony, hogyan lehet világgá menni, hamubasült pogácsa nélkül. A szegény embőr, mivel hogy nagyon szegény volt, templom egere meg miegymás, csak tanáccsal tudta ellátni a fiait, de azokat azonban örömmel adta, mert milyen ember az aki még egy jó szót sem tud adni?

-          Nó drágalátos fiaim. Immáron, ha úgy döntöttetek, hogy elmentek világgá, akkor legalább had adjak útravalóul néhány tanácsot. Hármat, mert igy van ez rendjén.

Azt nem tudom miért hármat, de a mesékben mindig a három a nyerő. Pedig párosan szép az élet…egyeseknek.

Az Első tanácsom az lenne, hogy: A próblémáidat sosem hagyd másnál, hanem tarisznyádban vidd magaddal. Útközben talán megoldodik, és gazdagságodat szolgálhatja.

A második tanácsom az, hogy: Ha valamiért nagyon megbusúlod magad, vagy megharagszol, sose cselekedj azonnal, mert ahogyan a vének is szokták mondogatni, nos, aludjál rá egyet. Az álom jó tanácsadó.

A harmadik tanácsom pedig az lőn, hogy: Ha a félelem és a szeretet között kell választanod, akkor hallgass a szivedre. De a legjobb az, ha a félelmednek neki mész és a szeretetet pedig átöleled. Ne kerüld ki egyiket sem, mert soha nem lesz nyugtod.

A fiúk megköszönték szépen az apai útravalót, tarisnyájukban tették a pogácsákat és elindultak szépen a nagyvilágba.

Egy darabig együtt mentek, mig aztán el nem érkeztek egy  útkereszteződéshez. Tanakodni kezdtek, hogyan is legyen tovább. Mire a legkisebb megszólalt.

-Tudjátok nem véletlen hozta a sors úgy, hogy az út háromfelé szakad. Ez csak azt jelentheti, hogy itt most el kell válnunk, és mindegyikünk tovább folytassa az utat egyedül. De hogy ne szakadjunk el egészen egymástól itt van ez a fűzfavessző és ezt most eltöröm három felé. Mindegyikünknél maradjon ott egy darab belőle. Egy év múlva pedig ugyanitt találkozunk. Ha esetleg valamelyikünk nem érne ide vagy késne akkor a másik kettőnek itt be kell várnia. Ha valamelyiknek nagy baja lenne, akkor azt onnan tudhatjuk meg, hogy amikor ideértünk az útkereszteződéshez, a fűzfavesszőnket bedugjuk a földbe abban az irányban amelyikben testvérünk ment el, és amennyiben baj van a vessző ezt meg fogja mutatni nekünk. A fiúk meg is egyeztek és elindult mindegyik a maga útján. Elindult a mi kis hősünk is, a legkisebb fiú, akinek a neve legyen Áron. Nos ment Áron hegyen dombon és sürrű rengetegen keresztül, amig csak el nem ért egy gyönyörű szép tisztásra. Olyan szép tisztás volt ez, hogy csak csúda. Soha életében még ilyen gyönyörűséget nem látott. A fű puhább és selymesebb volt mint bárhol és a zöldje olyan éles és szép, amilyen zöldet még nem látott. A zöld fű pedig tele volt szebbnél szebb virágokkal. Ahogy ezen a gyönyörű tisztáson sétált megpillantott egy juhászt aki aranyszörű bárányait legeltette.

Áron odasétált a juhászhoz, és köszönés képpen meglengette a kalapját. Arra gondolt, hogy bármilyen nyelven is beszéljen az a legény, egy kalap meglengetéséből csak megértheti, hogy békés szándékkal közeledik feléje. A juhász csak nézte, de mintha nem is Áront nézte volna, hanem valahová a háta megé, vagy éppen melléje. Aztán elmosolyodott és ő is visszaintett a kalapjával. amikor odaért Áron hát csak elcsodálkozik, hogy a juhász magyarul szólal meg és úgy beszél vele, mintha a legjobb komája lett volna.

-Agy Isten atyafi, már régen várok rád. Elfáradtál nagyon a te utadon?

Áron nagyon elcsodálkozott, és még most is egyik ámúlatból a másikba esne, ha közben nem éhezett volna meg. Meg aztán mert fürge legény volt, és gyorsan járt az esze, egyet vont a vállán, és elfogadta, hogy talán mégiscsak várták őt.

-Fogad Isten juhász, ugyancsak nehéz utam volt, és ami igaz meg is éheztem,  meg is szomjaztam de még el is fáradtam bizony. Úgy ha megengeded leülnék egy kicsit erre a szép földre és falatoznék a hazai ételemből és hozzá meg innék ebből a finom forrásvízből ami ott ahajt csörgedezik.

- Hát persze, hogy megengedem, sőt ha meghivnál engem is a pogácsás lakomára szívesen veled tartanék.

Áron vont egyet vállán és azt mondá

-          Bár szegényes az én tarisnyám, de ahol egy ember eszik ott kettő még jobban elfér.

A juhásszal olyan jól összebarátkoztak, hogy még tanáccsal is ellátta a mi hősünket, Áront.

-          No fiam, ha igazán győzni akarsz, akkor keresd csak meg te az égig érő fát, ott aztán másszál fel a tetejére és amikor ott a másik világban megtalálod a hétfejű sárkányt, birkozzál meg vele és vágd le mind a hét fejét. Mindegyik fejében találni fogsz egy almát aminek nagyon nagy hasznát veszed majd egész életedben. Ha nem sikerülne megszerezni mind a hét almát, akkor sincs baj, de az igazi gyözelmedet az hozná, meg, ha a tarisnyád tele lenne, mert látod az a hetes szám olyan kereknek hangzik……majd csak megérted miért mondom, majd csak megérted.

-          Igy aztán a mi legényünk elindult élete nagy próbájára.  Tudta ő, hogy az uton végig tanulnia kell és, hogy nem lesz könnyű, de azt is tudta, hogy amikor elindult ezen az uton akkor már minden megváltozott, és hogy nem fordulhat vissza a világ meg a maga szégyenére sem.  Nemsokára meg is érkezett az óriás fa tövébe. Ez a fa valóban óriási volt, minden vágynál és álomnál magasabb, annyira magas, hogy az égbenyúló fatörzsön kivül semmi sem látszott. A koronája valahol  a felhők felett kezdödhetett el, mert bizony innen lentről nem sok látszodott. Mielőtt neki indult volna a felfelé mászásnak egyet pihent, és megkereste a közelben levő kovácsot, akinél három pár famászó karmokat rendelt, hogy legyen amivel megkapaszkódni a fa törzsében mászás közben. Mert jó jó ,ha az ember erős és bátor, de még jobb, ha az eszét is használja közben, és amint mondani szokták. Segits magadon és az Isten is megsegit.

-          De nem is húzom és a dolgokat , hanem átszökve a túl unalmas részét,  a lényegre térve, Áron hét nappalt és hét éjszakát mászott amikor csak egyszer megérkezett az első ágazatáig az óriás fának. De ez nagyon furcsamód, nemcsak szimpla ágazat volt, hanem mindjárt egy gyönyörű szép rét. De olyan szép, mint amilyet még eddig soha nem látott.  Minden volt ezen a réten ami a boldogsághoz kell, na meg a pihenésre. Bársonyos zöld fűve olyan puhán simult a lába alatt, mint a lehelet a tenyérben, a pataknak vize pedig ami a réten keresztül folyt olyan kristály tiszta mint az olom pohár. Itt ott szétszórva viragos fákon arany és ezüst madarak trilláztak tiszta öszhangban és a mező zöldjét színes mezei viragok szórták be és olyan illatot árasztottak, hogy az már szinte pazarlás volt egy ilyen szegény legény számára. Alig győzte szeme befogadni azt a sok szépet és jót amit ott látott. Le is heveredett a selymes fűre, mi után egy jót kortyolt a patak vizéből és ott azon nyomban el is nyomta az álom. Hanem akkor egy angyal szállt le melléje, és egy boszorkány. Mindkettő nagyon szép volt, de mindkettő másképpen volt szép. Az angyal olyan volt mint egy fénysugár. Hosszú szőke hajával szinte bevonta az egész testét, és olyan átható, olyan lehelet alkat volt. Arca csupa kedvesség és gyönyörű kék szeme akár a hegyitavak kéksége, egyszerre volt tiszta és mély, egyszerre volt titokzatos és szelid. A boszorkány mellette pedig éppen az ő ellentéte volt. Magas sudár lány szénfekete hosszú hajával olyan igazi menyecskének nézett ki, piros pozsgás órcájával ő is msoolyogva hajolt a fiú fölé. Na de a szemei azok a gyémánt fekete szemek, égetőek akár a parázs.

Azt mondják a boszorkányok rosszak és csúnyák. Nos lehet, hogy amikor már megöregednek és ellustulnak ők is ugyanúgy megráncosodnak mint az emberek, de ez a boszorkány nagyon szép és fiatal volt, és egy kicsit hasonlitott is a faluban hagyott szép Rózál arcához, ezért Áronnak egy kicist a szivéhez közelebb állt, megfoghatóbbnak tűnt mint a szőke kis angyal. Igy történt aztán, hogy amikor mindkettő hivni kezdte őt, ő a boszorkát választotta. Arra gondolt, hogy hát ami azt illeti ő sem éppen tőkéletes, hiába választja az angyalt, aki olyan tökéletesnek látszott, úgyan mihez kezdene vele? Talán mégis csak a magafajtájával tud inkább szót ejteni. Elindult hát a réten keresztül a boszorkánnyal kézen fogva. Ahogyan érezte annak forró tenyerét, mintha valami furcsa dolog áramlott volna a lányból a fiú testén keresztül.

-          Mit művelsz velem, te szép boszorkány? Kérdezte félig tréfásan, félig komolyan a mi legényünk.

-          Átadom a tudásomnak azt a részét amire útközben szükséged fog lenni, mert hogy jól jegyezd meg legény, nagyon jól választottál amikor rám esett a te döntésed. Én úgyanis megtanítalak harcolni ebben a másik világban, hiszen küzdelem nélkül nem létezhet semmilyen győzelem, és arra is megtanítlak, hogyan forgasd magad körül a sárkányt amikor találkozni fogtok, mert hiszede, hogy nem adja a fejét könnyen ő sem?

-          De hiszen nekem még fegyverem sincs, hogyan fogom legyőzni a sárkányt, amikor nekem egy fejem van, neki meg hét?

-          Te csak ne busulj semmit Áron, mert a te fejed többet is tudhat mint az ővé  hét együttesen, de ami a legfontosabb, hogy el ne hagydl a hitedet soha, mert akkor azt ő észre veszi és kihasználja.  Mivel, hogy szegény ember gyermeke vagy a fegyvered is ahhoz illő kell, hogy legyen, a fejszét jól tudod használni, azzal fogod megtámadni a sárkányt, és a fejét is azzal veszed. Csak úgyanugy tégy mint az erdőben amikor a fát vágtad ki. Mire tanitott az apád?

-          Az apám mindig azt mondta, hogy kellő hittel és tisztelettel végezzem a munkám, és a kivágott fa iránt olyan szeretet érezzek ami aztán egész télen melegen tartja a kályhánkat és még arra is futja, hogy a tavasz új magot vessen a helyében, mert egy kivágott fa helyében kettőnek kell születnie, hogy az egyensúly megmaradjon.

A boszorkány elmosolyodott.

-          Látom nem is vagy te olyan buta, hiszen az ősi erőket magaddal hoztad már csecsszopó korodból. De most már én is el kell bucsuzzak, mert mielőtt eléd áll a sárkány önmagaddal kell megbirkozz, és a magad ura kell, hogy legyél. Azzal se szó se beszéd eltünt a boszorkány, a mi legényünk pedig felébredt mély álmából, mert bizony az álmok országában járt, hol máshol? Olyan frissen és erőben ébredt, hogy szedni is kezdte a lábát ahogyan csak érte, hegyen dombon, erdőn mezőn és egyébb kietlen tájon keresztül, mintha mérföldjáró csizma let volna a lábára húzva. Estére már el is fáradt, és gondolta el teszi magát éjszakára, mert úgy érezte másnap lesz a nagy nap amikor meg kell küzdjön a sárkánnyal.

Másnap valóban nagy napra ébredt, mert már messziről érezni lehetett a sárkány forró horkantását. Minden bátorságára szüksége volt, mert hazug ember lett volna, ha azt mondja, hogy egy kicsit sem fél, de ahogyan a boszorkány is tanitotta, szembe kell mennie előszőr is a saját félelmeivel, ha nem akarja azt, hogy azok győzzék le őt.

Hát igen, a sárkány valóban félelmetes volt, minden eddigi félelmét felülmúlta. Hét fejéből csak úgy okádta rá a túzcsóvákat, hogy alig tudott elfordulni előlük. Na de nem azért indult útnak, hogy az első akadálynál máris meghátráljon, ó nem, tudta, hogy ha törik, ha szakad neki meg kell oldani ezt az akadályt, vagy nehézséget. Összeszedte tehát minden bátorságát és odaszökött a sárkányhoz, megölelte olyan jó székely módra ahogyan a legényekkel néha összeakaszkodott a kocsmába, és földhöz vágta a sárkányt. De a sárkány se volt rest, ő is földhöz csapta a mi legényünket.

-Ej haj, mondotta a legény- nem az a legény aki adja, hanem az aki kibirja és azzal megint egyet ugrott, és odavágta a földhöz még egyszer a sárkányt. Hol az egyik, hol a másik került elönyben, és a harc igy folyt reggeltől estig. Már mind a ketten nagyon elfáradtak, megéheztek, megszomjúztak, de egyikük sem akarta alább hagyni, mert tudták végig kell vinni, mindazt amit elkezdtek. Ekkor egy arany madár repült el a fejük felett. A sárkány felnézett és meglátta, hogy vizet visz a csörében. Tudta, hogy az nem is akármilyen víz, hanem élet adó, erő hozó, ezért igy szólt a madárhoz.

folytatás holnap

Eldöntöttem, írni fogok, kiirom magamból a valót és valótlanságokat. Az írás talán segíteni fog, hogy végre rendet rakjak magam körül, mert csak forgok forgok magam körül és keresem a megoldásokat. Talán éppen itt van az orrom előtt, talán csak le kellene nyulnom érte, és én mégis tapogatozom. Igen írni fogok. Ha kiirom magamból és kivülről nézek rá, mintha nem is én lennék, talán jobban látom, mi az amit még el kell rendeznem, ahhoz, hogy egyenesbe jöjjek. Beszélgettem nem is olyan régen egy barátommal, egy olyan emberrel akinek hasonlóak a gondolatai enyémhez. Nem adott tanácsot csak elmondta nekem, hogy ő mit szokott tenni ilyenkor.

- Elöszőr is rendet teszek magam körül. A szobámban, a házamban a személyes dolgaim körül, aztán a munkahelyemen és mindenütt ahol megfordulok és ahol a rendrakás tőlem függ.

Milyen egyszerű, lelkesedtem fel, de aztán rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű. Nekibuzdultam, hogy rendet rakjak. Sok mindent ki kellene dobjak, el kellene osztogassak oda kellene ajándékozzak, de még mindig vannak apró cseprő dolgok amikhez ragaszkodom? Hogy miért, filléres emlékeim, kapaszkodom beléjük, mert azt hiszem nélkülük kevesebbet ér az életem. Pedig nem. Szárnyalni kell, szárnyalni kellene, és elengedni mindent és mindenkit aki már rég nincs ott az életünkben a lelkünkben, a mindennapjainkban.

Teszek veszek, úgy teszek mintha takarítanék, talán talán valaki megteszi helyettem.

www.youtube.com/watch?v=QJnyn9vZD3s&feature=related

Tanulok, megint tanulok. De valahogy ma nem megy úgy a tanulás ahogyan kellene. Beleolvasok egy pár blogba, majd szokásom szerint megállok Dorisnál. Tetszik amit legutobb írt. Olyan régen volt, hogy mindennap őt olvastam, olyan rég volt, hogy volt egy kis csapat akik jokat nevettünk. Hiányzanak. Dorisssal kávéházat is inditottunk, aztán minden elmaradt. Csak beleolvastam az írásaiba, mintha a gondolatait hallgatnám. Egyedül vagyok és köröttem az isteni zene.... a CSEND.

Akkor meghallottam a halvány hangját, amint csilingelt. Azt hittem kivülről jött de nem, csak a fülem cseng, de nem. Aztán arra gondolok, hogy biztosan egy angyal van itt velem és őt hallom. Milyen szép is volna. Szeretném, ha egy angyal lenne és megsimogatná titokban a fejem, ahogyan réges régen egyszer egy angyal tette volt, amikor még kislány voltam. Amikor a senkilánya voltam. De ott volt ő nekem. Behunyom a szemem és most is látom magam előtt. Az a kislány aki voltam ott ül a kicsi széken és ő a háta megett és fésüli a haját, hosszú szőke haját és olyan az egész mint egy rituál. Se nem sietve, se nem lassan. Aztán újból hallom a csengőt. Vajon most már velem van baj?

Végtére is nem zavar, olyan halkan csilingel. Csak egy angyal tud így csilingelni. Aztán észrefeszem Dorisnak a szélcsengője az.

Nem baj, azért én még most is hiszem, hogy egy angyal csilingel, ő fujja meg időnként a csengőt. Csak finoman, puhán.

Megyek tanulni, hétfőn vizsgázom.

Ma végleg elbucsuztam egy embertől akit nagyon szeretek. Magamban mondtam bucsút, csak magamban. Néha nem elég szeretni valakit, tudni kell őt elengedni is. Nyugodjon békével.

I bless the day I found you

I want to stay around you

And so I beg you, let it be me

Don't take this heaven from one

If you must cling to someone

Now and forever, let it be me

Each time we meet love

I find complete love

Without your sweet love

What would life be

So never leave me lonely

Tell me you love me only

And that you'll always, let it be me

Ezt a tesztet egy kedves barátnőm blogjáról másoltam be, külön köszönet érte.  http://ujkorklub.shp.hu/hpc/web.php?a=ujkorklub&o=a_szeretet_nyelve_LFkM

Melyik a te elsődleges szeretetnyelved? Az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek vagy a testi érintés? Talán már pontosan tudod, de lehet, hogy sejtelmed sincs róla. Az itt következő teszt elvégzése után megtudhatod.
A teszt 30 kijelentéspárt tartalmaz. Válaszd ki mindegyik párból azt, amelyik jellemzőbb rád, majd a jobb oldali oszlopban karikázd be a megfelelő betűjelet. Előfordulhat, hogy néhány esetben legszívesebben mindkét kijelentést bekarikáznád, de akkor is csak egyet válassz, hogy a teszt eredménye a lehető legpontosabb legyen.
A kijelentésekben gyakran szerepel az „ön számára fontos személy” kifejezés. Amikor a szeretetre és szeretetnyelvekre gondolunk, sokaknak először a romantikus kapcsolatok jutnak eszébe. Azonban sok más összefüggésben és kapcsolatban is kifejezzük szeretetünket és vonzalmunkat. Amikor a tesztet olvasod, gondolj a hozzád közel álló, vagy az életedben fontos szerepet játszó személyekre: barátokra, szülőkre, kollégákra, ismerősökre.
Akkor kezdj bele a tesztbe, amikor nyugodtnak érzed magad, és nem kell sietned. Mikor a végére értél, számold össze, melyik betűt hányszor karikáztad be, majd olvasd el a teszt eredményének értékelését.

1. Szeretem ha elismerésben részesítenek. A
Szeretem, ha megölelnek. E

2. Szeretek kettesben lenni azzal, aki fontos számomra. B
Amikor segítséget kapok valakitől, érzem hogy szeret. D

3.Szeretek ajándékot kapni. C
Szeretek találkozni a barátaimmal. B

4. Akkor érzem, hogy valaki szeret, amikor segít nekem valamiben D
Akkor érzem, hogy valaki szeret, amikor megérint. E

5. Ha egy barátom átölel, érzem hogy szeret. E
Ha egy barátomtól ajándékot kapok, érzem hogy szeret. C

6. Szeretek közös programot csinálni barátaimmal. B
Szeretem megérinteni azokat az embereket,
akik fontosak számomra. E

7. A szeretet látható jelképei (az ajándékok) sokat jelentenek nekem. C
Az elismerő szavak szeretetet közvetítenek számomra. A

8. Szeretem a fizikai közelségét érezni azoknak, E
Akik fontosak számomra.
Szeretem, ha megdícsérik külsőmet. A

9. Szeretek együtt időzni barátaimmal B
és a számomra fontos emberekkel.
Szeretek ajándékot kapni a barátaimtól. C

10. Az elfogadást kifejező szavak nagyon fontosak számomra. A
Ha valaki segít nekem, tudom, hogy szeret. D

11. Szeretek közös tevékenységekben részt venni
a barátaimmal és a számomra fontos emberekkel. B
Szeretem, ha kedves szavakat mondanak nekem A

12. Jobban hat rám, amit valaki tesz, mint amit mond. D
Az ölelés összetartozást és megbecsülést fejez ki számomra. E

13. Értékelem a dicséretet, és kerülöm a kritikát. A
Sok kisebb ajándék többet jelent számomra, mint egy nagyobb. C

14. Akkor érzem közel magamat másokhoz, amikor
Beszélgetünk vagy együtt csinálunk valamit. B
Közel érzem magam a barátaimhoz, ha gyakran megérintenek. E

15. Szeretem, ha megdicsérnek valamiért amit tettem, vagy amit elértem. A
Ha valaki megtesz a kedvemért olyasmit,
amit nem nagyon kedvel, tudom hogy szeret. D

16. Szeretem, ha a barátaim és a hozzám
közel álló emberek megérintenek. E
Szeretem, amikor valaki őszinte érdeklődéssel hallgatja amit mondok. B

17. Amikor valaki segít elvégezni egy feladatot érzem, hogy szeret. D
Nagyon örülök, amikor ajándékot kapok. C

18. Szeretem, ha megdicsérik a külsőmet. A
Ha valaki időt szán arra, hogy megértse
az érzéseimet, érzem hogy szeret. B

19. Biztonságban érzem magam, amikor egy számomra
fontos személy megérint. E
A szívességek szeretetet fejeznek ki számomra. D

20. Nagyra értékelem, ha valaki megtesz értem valamit. D
Szeretek olyan ajándékot kapni, amit
valaki saját kezűleg készít nekem. C

21. Nagyon jól érzem magam, amikor valaki teljes
figyelemével felém fordul. B
Nagyon jól érzem magam, amikor valaki szívességet tesz nekem. D

22. Ha valaki megajándékoz a születésnapomon, érzem hogy szeret. C
Ha valaki személyes szavakkal köszönt fel a
születésnapomon, érzem, hogy szeret. A

23. Ha valakitől ajándlkot kapok, tudom, hogy gondol rám. C
Ha valaki segít a feladataim elvégzésében,érzem, hogy szeret. D

24. Nagyra értékelem, ha valaki türelmesen meghallgat,
és nem szakít félbe. B
Nagyra értékelem, ha valaki ajándékkal
emlékezik meg a különleges alkalmakról. C

25. Szeretem, ha a számomra fontos személyek törődnek azzal,
hogy segítsenek a feladataim elvégzésében. D
Szeretem a hosszú kirándulásokat a barátaim társaságában. B

26. Szeretem átölelni és megcsókolni a barátaimat, és örülök,
ha ők is átölelnek és megcsókolnak. E
Örülök, ha minden különösebb ok nélkül ajándékkal lepnek meg. C

27. Szeretem, ha valaki kifejezi megbecsülését. A
Szeretem, ha rám néz az, akivel beszélgetek. B

28. Nagy jelentőséget tulajdonítok azoknak, az ajándékoknak,
Amelyeket barátaimtól kapok. C
Jó érzés, ha egy barátom, vagy valaki, akit szeretek, megérint. E

29. Amikor valaki szívesen teljesíti kérésemet, érzem, hogy szeret. D
Ha valaki elmondja nekem, hogy nagyra becsül, érzem, hogy szeret. A

30. Mindennap szükségem van arra, hogy megérintsenek. E
Mindennap szükségem van arra, hogy megdícsérjenek. A

A teszt értékelése:

A(elismerő szavak):
B(minőségi idő):
C(ajándék):
D(szívességek):
E(testi érintés):

Amelyik szeretetnyelv betűjele mellett a legmagasabb szám szerepel (ez a szám mindegyik nyelv esetén max. 12), az a te elsődleges szeretetnyelved. Ha ez a szám kétszer is előfordul, akkor te kétnyelvű vagy, azaz két elsődleges szeretetnyelved van.
Ha pedig a legmagasabb pontszámmal közel azonos szám is szerepel a végeredményben, ez azt jelenti, hogy van egy másodlagos szeretetnyelved is, amelyik szintén fontos a számodra.

Biztasd a hozzád közelálló személyeket, hogy ők is végezzék el ezt a tesztet. Vitassátok meg az eredményt, és használjátok fel kapcsoltaitok gazdagítására. Lehet, hogy eddig tudtunkon kívül „idegen nyelven” fejeztük ki a szeretetünket egymás iránt. Ilyenkor gyakran megesik, hogy az üzenet nem ér célba, ami mindkét fél számára frusztráló lehet. A szeretetnyelvek hatékonyan közvetítik a szeretet üzenetét, mert azt fejezik ki, hogy megértjük egymást, és törődünk egymással. Idővel pedig ebből születik az összetartozás erős érzése, amire mindannyian vágyunk.

(Forrás: www.tifi.ro)

A szeretet himnusza
(1 Kor 13,1 - 14,1)

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,
S vessem oda testemet, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszünik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Véget ér az, ami töredékes.
Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.
E amikor felnőttem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük legnagyobb a szeretet.
Törekedjetek a szeretetre!

Nem, nem , nem, nem nem nem nem nem nem nem.

Számoltad meg csak egyszer is, hogy a beszéded során hányszor mondtad azt, hogy NEM? Hányszor szövöd be nap, mint nap ezt a kis negatív szót? Nem akarom, nem tudom, nem fog sikerülni, nem szeretem, nem szeret, nem leszek elég jó, nem vagyok biztos. Sőt, még amikor vigasztalunk is legtöbbször három kis negatív szóval biztatjuk a másikat :NINCS SEMMI BAJ.

Mire vágysz a legjobban? Talán nem arra, hogy szeressenek téged? Talán nem arra, hogy legyen egy nagyon jó barátod, akire mindig számíthatsz, legyen egy szerelmed, akinek szerelme sose múljon, legyenek kedves ismerőseid, jó szomszédjaid, és kedves munkatársaid. Hát nem erre vágysz a legjobban? Hogy elismerjék milyen csodálatos ember vagy, hogy érezzék és tudják azt, hogy tehetséges vagy? Mindannyian a szeretetre vágyunk, akkor mégis miért történik meg az, hogy minden a fonákjára sikerül?

Megismertem egy csodálatos embert. Beszélgettünk, és találtak a szavak, vonzó és kedves volt a szívemnek és én is vonzó és kedves voltam az ő szívének. A beszélgetések lassan elmélyültek és észre sem vettem, amikor beköltözött a szerelem szívemben. Ugye milyen szépen hangzik? Aztán ásó kapa és a nagyharang.

Hová lett a szerelem? Ki tudná megmondani? Elfelejtettük ápolni, öntözni, akárcsak egy virágot, és elhervadt. Kijöttek a tüskék akárcsak a rózsának és azt már nem tudtuk elviselni. De akkor milyen szeretet az. Ha elmúlik a szeretet, akkor soha nem volt szeretet, soha nem volt szerelem. Csak fellángolás, csak vágy, önző önös érdekű vágyak, amik csak pusztítani tudnak körülöttünk.

Olyan nehéz bocsánatot kérni, pedig sokszor csak azon málna minden boldogság. Miért nehéz bocsánatot kérni? Nehogy az önérzetünket megsértse? Nehogy a büszkeségünk oda legyen?

Aki bocsánatot tud kérni, az az alázatot gyakorolja, de nem jelenti azt, hogy megalázkodik.

Szavak, szavak és megint szavak. Elindul egy gondolat és észre sem veszed és önállósodik tőled, mintha magától élne, nem tartozik sehová. nem tudod ellenőrizni, nem tudod kordában tartani, csak úgy folynak ki a szavak az ujjam begyéből.

Mesélőnek születtem, szeretek beszélgetni. De ti olvassatok, nem muszáj, egyetértsetek velem, mindenkinek más és más véleménye lehet, van, és ez így is van rendjén.

Mostanában sokat meditálok. Gondolkozom azon, ami már elmúlt, és ami jönni fog. de leginkább próbálom átélni a jelenemet. Mindenkit szeretni és mégsem tartozni, nem kapaszkodni senkiben. Felismerem a korlátaimat és mégis nem hárítom el őket mind.

Szeretjűk a meséket, ugye, te is szereted? Én inkább azért szeretem, mert általában a mesékben minden olyan egyértelmű. Van a gonosz és van a jó. Van a szép és van a csúnya. A jó mesékben mindig a jó győzedelmeskedik a rossz felett és általában elnyeri méltó jutalmát, azután boldogan éltek, míg meg nem haltak. Pedig ez az utolsó mondat annyi mindent rejt magában. Akkor kezdődik el az élet meséje, amikor ránézek és érzem, hogy olyan kedves a számomra. Ő visszamosolyog és hirtelen megjelennek a hangyák a gyomromban. A tudósok azt mondják az egész csak kémia. De akkor mivel magyarázható, hogy a másik, aki látszólag ugyanolyan, nem okoz semmilyen  fajta kémiát sem reakciót bennem? Vagy én benne. A szerelem az a téma, amiről a legtöbbet írtak és írnak mind a mai napig, és mégis, azt lehet mondani, hogy erről tudunk a legkevesebbet. Minden szerelem más és más. Van,amelyik csak szalmaláng, fellobban, hevesen ég, majd úgy tűnik el a semmibe, hogy azon gondolkozol, volt-e egyáltalán? Van szerelem, mely éveken átkisér, nem tudod elengedni, pedig érzed, mennie kéne már. Hiszen ez már nem is szerelem, csak vágy, ábránd és talán fájdalom? Szomorú kapaszkodás. De sorolhatnám napestig, akkor se tudnám elmondani mind. Csak a saját érzéseinket ismerjük igazán.

Inkább arról szeretnék mesélni NEKED, hogy mi van a „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” után? Mind szép és jó, amíg tart a szerelem, amíg lebegünk a rózsaszín felhőn és azt hisszük, mindig is így lesz. Na és aztán?

A nagy fellángolás hamar odalesz, van akinél pár hét, pár hónap, de maximum két év alatt biztos. Akkor szépen csendben leereszkedünk a földre, miközben kezdjük észrevenni, hogy milyen hibái is vannak a másiknak. Hogy rendetlen, vagy éppen rendmániás, hogy sokat zsörtölödik, hogy minden apróságon felhúzza magát, hogy mindenben, ha valaki vagy valami bosszantja, végső soron te a partner vagy az oka. Pedig a tegnap még olyan szépen mondta, hogy szeret és úgy ölelt és csókolt…..akkor most hogy is van?

-Az idegeimre kezdesz menni, folyton a nyakamon lógsz, nem vagyok robot, hogy te csak egyet pattintasz és én már szököm is……

Na igen, úgy-e, milyen ismerős szöveg, azután jönnek a véget nem érő viták, veszekedések, egyre ingerültebb lesz a hangulat. Elfelejtünk bocsánatot kérni, elfelejtünk szívességeket, amiket régebb csak azért tettük, mert tudtuk, hogy a másik örvend neki. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy megint egyedül, magányos vagyok, pedig én arra vágyom, hogy legyen egy társ mellettem. Mi történik, hová lesz el a szeretet?

Amikor bánt valami, amikor szomorú vagyok, előveszem, előhívom a legjobb barátomat a könyvet. Ő sosem utasít vissza, nem mondja, most kösz nem, nincs időm rád.

Olyan szépen ír dr. Chapman a kapcsolatokról. Olyan az ember is mint az autó. Az autó, ha tele a tank, boldogan halad, odavisz amerre csak akarjuk, de ha üres a tank, az autó meg van halva. Az embereknek is van szeretet tankjuk, mely nélkül nem tudunk létezni. De az a szomorú, hogy ez a szeretet tank van úgy, hogy nagyon megürül, és ha sokáig így van, akkor a szellem, a lélek megbetegitti a testet. A szeretet nyelv azonban nem minden embernél egyforma. Van akinek egy simogatás, egy ölelés mindennél fontosabb, de van akinek a kedves szó, egy elismerés, dicséret, vagy egy szívesség jelent többet. Dr Chapman, sok családterápiát tartva, a szeretet nyelvet öt fő részre osztotta.

1.Első szeretet nyelv: Elismerő szavak

2.Második szeretet nyelv: Minőségi idő

3.Harmadik szeretet nyelv: Ajándékozás

4.Negyedik szeretet nyelv: Szívességek

5.Ötödik szeretet nyelv: Testi érintés

Mindenkinek szüksége van mind az öt féle szeretet nyelvre, de van egy ami a legfontosabb. Ezt fel kell tudjuk ismerni, mint ahogy a partner esetében is. Nem elég, hogy ásó kapa, nagy harang, és azzal minden meg van oldva. Minden nap újra és újra meg kell hódítani a szeretett lényt. Nagyon fontos a kölcsönös tisztelet és az egymásra való odafigyelés. Ha megtanuljuk a másik szeretet nyelvét, akkor meg tudjuk tölteni annak szeretet tankját, ami pedig visszahat ránk, mert akkor ő is viszonozza a mi kedvességünket és ugyanúgy megtölti a mi szeretet tankunkat is. A szeretet vágy mélyen a természetünkben gyökerezik. Az elszigeteltség sorvasztóan hat az emberi lélekre. Mégis sokan önként vállalják a lelki elszigetelődést. Minden szerelem próbára van téve, és ha igaz volt akkor túljut a válságon, túljut a nehézségen és a szerelem átalakul egy mély belsőséges szeretetté. Hogy mi szükséges hozzá? Elsősorban végtelen sok türelem a másik iránt és egy kis önfeláldozás. Szívességek, amiket ahogyan a szóban is benne van szívesen megcsináljuk, mert tudjuk, hogy ezzel örömet szerzünk a másiknak, és nem utolsó sorban a bocsánat kérésre való képesség.

Ha újból élhetném az elmúlt tízenvalahány évet, egy dolgot biztosan másképp tennék. Nem veszekednék, nem ragaszkodnék a magam igazához és talán többszőr mondanám azt a szót, hogy sajnálom….bocsáss meg…nem számít, kinek van igaza….az a fontos, hogy ne haljon meg a szeretet. Igaz, hogy kettőn áll a vásár, mindkettő át kell érezze a szeretet fontosságát. A szerelemben nincs hiarerhia.  A szerelem szabad. Nem tudod magad alá taposni, nem tudod uralni. Ha van szerelem, ha van szeretet, minden van, ha pedig nincs, akkor nincs. Erőszakkal sem, pénzzel sem, hatalommal sem lehet a szeretetet megteremteni. A szeretetet csak egy dolog adja. Önzetlen odaadás és végtelen türelem, elfogadás a másikkal szemben.

Nagy dolgok ezek, és sajnos nem tanítanak meg rá gyerekkortól. Az élet arra tanított, hogy harcoljak mindenért, mindenkiért. Azonban most már belátom, néha van, hogy ha elengedjük a dolgokat, történéseket, vagy éppen a szeretet , társunknak hitt személyt, akkor nyerünk igazán.

Végigolvastam a könyvet, de még most sem tudom, hogy mi is az én szeretet nyelvem. Sajnos sokszor érzem, üres a tank, de most már azt is megtanultam, nem lehet erőszakkal megtölteni.

Hogy mi a megoldás? Öszintén, én sem tudom. Talán kezdetnek az is megteszi, ha megtanuljuk, hogyan szeressük és tiszteljük önmagunkat, és aztán bizzunk benne, hogy minden a helyére kerül.

Ezt a cikket a barátnőm blogjáról http//ujkorklub.blog.hu oldalról szedtem le, de csak azért, mert amit róla mondanék nem lenne hiteles, ha nem olvasnátok előbb el.

A karma törvénye

Ne bonyolítsuk a dolgot. A karma-tan tökéletességre fejlesztett determinizmus, a hézag nélkül egymásba kapcsolódó ok-okozati viszonyok szövevénye. A tett és a következmény életen és halálon átívelő összefüggésrendszere.
A hindu hitvilág és lélektan alaptétele, hogy az emberi viszonyokon változtatni, lelki - szellemi értelemben fejlődni csak a földi életben lehet. Két élet között csak szemlélődés van, csak konstatálás, szellemi erők fölvétele vagy az arra való képtelenség, az eljövendő újabb élet helyzeteinek kiformálódása. Íme a "papírforma":
A test halála - mert soha nem a lélek hagyja el a testet, mindig a test rohad ki alóla - a mai emberek többsége számára ájulásszerű sokkhatást eredményez. Aki ebből magához tér, mintegy kiterítve látja maga előtt az eltelt életet, mozdulatlan tablóként, azzal a többlettel, hogy tisztán látja a rejtett történéseket is. (Tehát például nemcsak azt konstatálja, hogy beszélt valakivel, hanem azt a hatást is, amit szavai keltettek a másik emberben. ) E látásnak persze semmi köze nincsen a fizikai érzékeléshez, ez egy vízió felderengése, "olyan, mint amikor testi életében látott". E néma szemlélet képe két-három nap után elhalványul és kialszik. Ez idő alatt a halott körül csendnek és nyugalomnak kell lennie, mert még nagyon "testközelben" van. Ezért eltávolítják a holttest közeléből a "sírókat", azokat, akik visszahúznák az elhagyott életbe. Szerintük ez a rejtett tudás az oka annak, hogy a legtöbb vallás nem temet azonnal, hanem ravataloz.
A test halála után még további három halál következik, amelyek felé lassan elindul az életből eltávozott. Először az életerők oszlanak szét a világban. Azután a vágyak, érzések és indulatok olvadnak bele különböző lelki szférákba. Végül a szellemi régiókban az emlékek, a gondolatok, egyszóval az intellektus egyedisége szűnik meg, s válik újra azoknak a szellemi erőknek a részévé, amelyekből egykor kivált. Mi marad meg tehát? Mi születik újjá? A titokzatos, a racionális úton meg nem ismerhető mag, az a bizonyos nehezen megszerzett és öntudatra ébredt Én.
Most már mélyen benne járunk egy olyan hiedelemrendszerben, amelynek lélekfelfogása látszólag különbözik attól, amit a zsidó, keresztény vagy iszlám hitvilág hirdet. Bár... "Vagyok, aki vagyok!" feleli Jehova a lángoló csipkebokorból Mózes kérdésére. "Feleld Izrael fiainak: Az "Én vagyok" küldött hozzátok!" Ezt üzeni a "saját képére" teremtetteknek.
Lássuk tovább a két élet közötti út állomásait, pontosabban szakaszait. Először a vágyak helye, a káma lóka következik. Szenvedésteli periódus, mert az élet során megszokott élményekre ekkor még igény van. Lélegzene, de nincs mivel. Enne-inna, ölelne, tapintana, de nem rendelkezik az ehhez szükséges testtel. Idő kell ahhoz, amíg a fizikai érzékelés élményigénye kiég az emberből, s ez meglehetősen nagyfokú kínlódással jár. Még az is lehetséges, hogy ennek megsejtése öltötte fel Nyugaton a tisztítótűz, a purgatórium képzetének formáját. A káma lóka annyi ideig tart, amennyit az ember aludt az életében. Messzire vezetne, ha ennek az okát boncolgatnánk. Tehát durván az átélt életidő egyharmadáról van szó. Ezekben az évtizedekben az elmúlt élet visszafelé pereg, filmszerűen, vízióban a halál pillanatától a születésig. (Istenem, mit meg nem tudott álmodni Karinthy! ) A káma lóka idején az élet eseményei közül a közvetlen emberi kapcsolatok emelkednek ki, a morális és érzelmi értelemben jól megoldott helyzetek és az elintézetlenségek. Mint mondottuk, változtatni ekkor már nem lehet, csak konstatálni. A halál pillanatában minden helyzet, kapcsolat, érzelem "megmerevedett". S a rossz megoldások kínt okoznak - éppen a tehetetlenség miatt. Ezekből a kínokból gyűlik össze az elintézetlenségek "batyuja". Ezt a batyut egy idő után maga mögött hagyja a "köztes létezés" útjain haladó.
A továbbiakban - más és más szellemi szférákon áthaladva - egyre tágulóbb körökben éli újra az életét, amikor is mindig más és más "szempont" emelkedik ki: Hogy állt helyt mint népének, nemzetének gyermeke? Mit vett fel magába a világ szellemi lényegéből, hitéből, vallásából? Hogyan élt és viselkedett mint az emberiség tagja? Milyen volt a viszonya a "három ember alatti világhoz", az állatokhoz, a növényekhez és az ásványokhoz? S "látása" eközben ráterjed elmúlt életeinek fejlődéstörténetére is. (Tetszik élvezni a szimmetriát? Megint együtt van minden: fizikai test, életjelenségek, affekciók, intellektus. Én. Ásvány, növény, állat és ember.)
E különböző szellemi szférákon áthaladva jól megoldott élethelyzetek esetén fel tudja venni magába azokat a szellemi erőket, amelyekkel találkozik, viszont a "rontások" nyomán erre képtelen. Mindennek következményei megjelennek a következő életben.
S minden szféra végén ott marad összegyűjtve az elintézetlenségek batyuja. Amikor visszafelé indul, "felszedi a batyuit", s elkezdi kiformálni az új életét: milyen helyzetekbe kell kerülnie, kikkel kell találkoznia ahhoz, hogy megpróbálja rendbe hozni azt, amit az előző életében elrontott. Milyen eseményeket kell átélnie, hogy fejlessze magát ott, ahol satnyábbak az erői? Ezért nem tartják véletlennek, hogy valaki hová születik, kikkel találkozik, milyen helyzetekbe kerül. A lényeg az, hogy öndeterminációról van szó. Nincs égi bíró, nincs ítélet, csak tettek vannak és következmények. Egy indiai számára a vakbélgyulladás nem pech, hanem egy helyzet, amit a köztes létben vállalt, s kiegyenlít vele valamit. A kaszt információ arról, hogy milyen sorsot épített magának erre az életre továbbfejlődése érdekében. Az emberi kapcsolatok, találkozások feladatot jelentenek számára: annak idején valami elintézetlen maradt. Mármost vagy rendbe hozza a dolgot, vagy tovább rontja, ebben szabad, de cselekedeteinek következményeit a jövőben majd viselnie kell. Végtelen idő van és nagyon sok élet.
Ez lenne tehát a karma. Dharmának pedig a létezés törvényeit nevezik. Ez a hinduizmus ontológiája.
A karma meghatározott - ámbár önmaga által - erre az életre, a dharma felismerése rajta múlik. Ám az élet nemcsak a múlt következményeiből áll. Az embernek módja van új karmikus bonyodalmak előidézésére - éppen szabadsága következtében.

Így hajlik a sorsalakulás a fejlődés útján a múltak általi meghatározottságból a szabadság felé. Minél kevesebb a múlt karmaalakító terve, annál közelebb kerül az ember a felszabaduláshoz.

“Minden szerelmi történetben van valami, ami örökkévalóvá teszi, hiszen az élet összes titkához egy a kulcs: a szeretet”

Én nem ültem a Piedra folyó partján, de sírtam. Nem szégyelem bevallani, szinte zokogtam, amikor olvastam, elolvastam ezt a csodálatos könyvet. Miről is szól? Az életről. A vágyakról amik előre hajtanak, a korlátokról, amik bekerítenek és visszatartanak. Elveszíteni és aztán újra megtalálni. Mindenről lemondani a szeretett személyért és mindennél többet kapva viszonzásul. Azt hiszem, ahhoz, hogy valakinek része legyen egy ilyen szerelemben, fel kell nőni hozzá. Oda kell jutni.

De ne keresetek szerelmes jeleneteket, forró csókokat, mert nem fogtok találni. Csak akkor érted meg igazán, ha az elejétől kezded és végigolvasod. Apró kis rezdülések, szenvedések és szenvedélyek. Néha több van egy érintésben, mint egy nagy ölelésben. Van, hogy csak a pillantások ölelkeznek, csak a gondolatok járják szerelmi táncukat.

Nem mondja minden oldalon szeretlek-szeretlek-szeretlek. Nem. De minden betűben, minden sorban bele van itatva. Ott van, érzed. Érzed, ahogy magával kap és felemel, hogy a másik percben jól földhöz vágjon.

„aki szeret, annak egyformán képesnek kell lennie elveszítenie, és megtalálnia önmagát”

Ott vannak a félelmek. Neked vannak félelmeid? Mitől félsz mond?Hogy elveszíted a munkádat, hogy nem fognak becsülni, hogy elhagy a szerelmed? Ha elhagy, akkor már nem a szerelmed. Ha nem a szerelmed, akkor nem mindegy, hogy elhagy? Nem vesszük észre, hogy sokszor görcsösen szorongatjuk a SEMMIT.

„Az ő félelmeit nem ismerem, de a magaméit igen. És nem kellenek új félelmek, elég az, ami van”

El kellene dobni a félelmeinket, de éveken át dédelgetjük. hagyjuk, hadd fájjon. Oly keserű, oly fájdalmas és mégis…. Szeretünk szenvedni.

„A szerelem tele van csapdákkal. Eleinte, amikor ki akar bontakozni, elvakít a fénye és nem engedi, hogy észrevegyük az árnyékokat, amelyeket éppen ez a fény idéz elő.”

Hát igen, mit is csinálnánk a fényben árnyék nélkül? De nem az a baj, hogy árnyék van, nem az a baj, hogy a más az más. A baj ott kezdődik, amikor ezt a másságot nem tudjuk elfogadni. Csak úgy lehet, ahogy én akarom, csak az én IGAZam létezik!!!!

Ha egyszer régen lett volna valaki, aki szelíden ráteszi kezét a vállamra és azt kérdi – Valóban ezt akarod? Mi a legfontosabb az életedben?

Talán akkor felébredek harcos álmaimból, megállok egy pillanatra…………aztán elindulok egy új ösvényen. Ösvény, ami nem annyira kitaposott, de az én ösvényem.

„Nincs semmi, ami mélyebb volna, mint a szerelem. A tündérmesékben a hercegnő megcsókolja a rút varangyot és az daliás herceggé változik. A való életben viszont a herceget csókolja meg, aki pedig rút varanggyá változik.”

Ez csak azért történhetett meg, mert nem a szív szemével nézett rá. amikor úgy érzem, hogy nagyon szeretek, felteszem magamnak a kérdést. – Most akkor melyik szemeddel nézed ŐT? Valóban őt látod, vagy csak a rózsaszín felhőket?És ha őt látod, őszintén nézed, vagy megint az illúziókat kergeted?Miért van az, hogy az életünk során annyiszor szeretünk, és annyiszor csalódunk? Hol van az az igazi nagy-nagy……..?

„Vannak emberek, akik egész életükben veszekednek valakivel, veszekednek önmagukkal, veszekednek az élettel. Az ilyenek élete egyfajta színdarab, amelynek ők írják a szövegkönyvet, méghozzá a saját kudarcaik alapján.”

Csak annyit tudok, hogy én már meguntam a veszekedéseket. Velem már nem lehet veszekedni, mert egyszerűen nem ragaszkodom, és nem kapaszkodom görcsösen többet semmilyen gondolatban. Ami nem tartozik hozzám, hagyom, hogy elmenjen. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.

“A szerelemről nem kell beszélni, mert a szerelemnek megvan a saját hangja és magától beszél.”

A szavaknál többet jelent a gondolat, az érzés és néha ezeket nem lehet szavakba önteni.

„A szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahová eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig, vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, Ő is elindul, hogy megtaláljon minket. és megvált.”  

Hát erre mit lehet mondani? ÁMEN.

„Mindannyian azt hisszük, hogy közel vagyunk a fényhez, miközben a saját szikránkat sem vagyunk képesek lángra lobbantani.”

Nos, van úgy, hogy lángolva égnék, de az a valaki-valami, aki a szikrát hozná, valahol nagyon eltévedt, elkésett.

„A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk.”

Amikor az imába odaérek: legyen meg a te akaratod…….mindig tétovázom. Az EGO harcol önmagával. De tudom, hogy amikor el fogom tudni engedni véglegesen, akkor értem majd meg igazán, mit is mond ez az üzenet. Legyen meg a TE akaratod…….mert TE jobban tudod mi jó nekem.

„A szerelem nem kérdezhet sokat, mert abban a pillanatban, amint elkezdünk gondolkodni, el kezdünk félni is. Megmagyarázhatatlan félelem ez, nem is érdemes megpróbálni szavakba önteni. Talán attól félünk, hogy a másik megvet, hogy visszautasít, hogy megtörik a varázs. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de így van. Ezért jobb, ha a szerelem nem kérdez, hanem cselekszik…… kockáztatni kell.”  

Ha csak arra összpontosítunk, hogy adni, és az adni vágyás örömére, talán elűzhetjük magunkból a félelmeket. Amit adsz, azt kapsz. De mi van akkor, ha nem a szeretett lénytől kapod vissza? Lássátok? Már kezdenek előjönni a félelmek.

„Azt hiszem, hogy a szerelem is akkor mutatkozik meg, ha bátran harcolunk érte. S ha elég bátrak voltunk, és megtaláltuk, végül még több szerelmet vonzunk magunkhoz. Ha egy valaki minket akar, mindenki minket akar. Ha azonban magányosak vagyunk, még magányosabbak leszünk. Furcsa az élet.”

Ezért én csak annyit mondhatok: - MERJETEK SZERETNI!!!!!

„Az emberek fognak egy csomó pénzt, drága helyekre mennek, és azt hiszik, hogy, most aztán különlegesek.”

Valóban különlegesek. Minden ember a maga nemében különleges. Csak nem veszi észre, nem engedi meg magának azt a luxust, hogy különlegessé váljon. pedig milyen egyszerű lenne. De az emberek bonyolítani szeretnek, hogy aztán legyen, amit kibogozni. Minden emberben ott lakik az a gyermek, mely hajdan magával hozta a csodák világát. Hagyni kellene, hogy újból ez a gyermek vezesse lépéseinket. merjünk ismét gyermeteggé válni, mert övék a mennyek országa. Csak annyit kellene tennünk, hogy néha megengedjük ennek a csodálatos gyermeknek, hogy megfogja a kezünket, és vezessen. Ez a gyermek ismeri a szeretet nyelvét, nyelv, amit mi már annyiszor elfelejtünk.

„Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek.”

Ezért nehéz az embernek, aki folyton kapaszkodik. mire megszokta azt az állapotot, amiben van, az máris megváltozott, és akkor elkezdünk hazudni. – Még nem, még nincs vége….. hiszen csak most kezdődött el. A hazugságok pedig egyre több fájdalmat okoznak. Ott legbelül a gyermek érzi az igazat, mert neki tiszta a látása, és szenved.

„Soha nem ítélhetjük meg mások életét. Mindenki csak a maga fájdalmait és lemondásait ismeri. Lehet, hogy úgy érzed, jó úton jársz, de soha ne gondold, hogy ez az egyetlen helyes út. Jézus azt mondta: Atyám házában sok lakás van. A képesség Isten adománya. De nem vagyunk kevésbé értékesek akkor sem, ha egyszerű emberhez méltó életet élünk, szeretjük felebarátainkat, és szorgalmasan dolgozunk.”

„Isten a Paradicsom közepén rejtette el a Poklot.”

„Könnyű a felebarátaink, a világ vagy a fiunk iránt érzett szeretet miatt szenvedni: hiszen ez a szenvedés szinte hozzátartozik az életünkhöz. Azt az érzetet keltheti bennünk, hogy fájdalmunk szép és nemes. És könnyű azért szenvedni, mert szeretünk valamit, vagy, mert küldetésünk van: az ilyen szenvedés csak jobbá tesz minket. De mi értelme van egy férfi miatt szenvedni? Semmi. És a poklok kínját járjuk, ahol nincs nemesség és nagyság- csak gyötrelem.”

Ha kedvet kaptatok, olvassátok. igyátok be szívetekbe minden szavát. De ne sírjatok, mert én már sírtam. Értetek is, helyettetek is sírtam. Ti csak olvassátok, és higgyetek az igaz Szerelemben.

Életmód táborban voltam. Érdekes tapasztalásokban volt részem. Az első nap ahogy megérkeztem, természetesen este, mert még ez is az is közbejött, barátnőm felvitt a szobába és mondta, hogy várjak. Kis idő múlva jött ő is. Akkor láttam elöszőr, de olyan szeretet sugárzott ki belőle, mintha meghipnotizált volna. Leült komotosan velem szembe és mondta:

- Na mesélj!

Furcsa volt az egész. meséljek, de mit, és miért, és miért pont neki akit most látok elöszőr. Nem hiszitek el, de nem tettem fel ezeket a kérdéseket, csak utólag. Mint akit meghipnotizáltak el kezdtem mesélni. Ömlöttek ki belőlem a szavak. Mondtam, csak mondtam a fájdalmamat, dühömet, az összes valós és valótlan sérelmemet, mindent. Ő meg csak hallgatott és nézett figyelmesen, nem szakított félbe nem mondott semmit. Ez tartott úgy egy jó 40 percet, és amikor már lassan a végére jártam siránkozásaimnak vagy egyszerűen mesémnek, megálltam és vártam, hogy mondjon valamit. Mondja, hogy igazam van, vagy nincs és miért, fel voltam rá készülve, hogy most érvelni fogunk, vagy éppen vigasztalást kapok? Nem is tudom mit vártam el tőle. Ő meg csak nézett nyugodtan és megkérdezett.

- Most nagyon sajnálod magad?

Puff neki, olyan volt ez mint amikor a tolakodó kiskutyát orrba vered, hogy vegye már észre magát, hogy nem ott van ahol a helye. Én is igy éltem meg akkor. Mintha orrba vertek volna. Arra gondoltam, minek is kellett én bármit is mondjak ennek a nőnek? Hiszen még csak nem is ismerem. Dühös voltam magamra.

Mosolygott, mint aki látja és tudja mi folyik bennem, és később rájöttem, hogy igy is volt. Tudta a gondolataimat.

- Ha neked ez jól esik akkor panaszkodj, sajnáltasd magad, siránkozzál, csak egy dolgot ne várj tőlem. Azt, hogy sajnáljalak. Te már tudod a megoldást, mégis tőlem várod a jóváhagyást. De nem fogod megkapni, mert ez a te cipőd, és neked kell benne járnod.

Másnap jött a következő zuhé. Amikor bementünk Éváékhoz, ott meg egy érdekes beszélgetés folyt, mintha az én mesém pörgött volna le. Ma sem tudom megmagyarázni mi volt az oka, de én egy adott pillanatban el kezdtem sirni. Úgy sirtam mint egy kisbaba. nem nevettek rajtam, azt mondták sirjam csak ki magam, mert ettől megkönnyebülök, és azután már másképpen fogom értékelni a dolgokat. Már nem panaszkodtam, szinte nem is meséltem ha igen azt is keveset. Éva azért tudta az én mesémet.

- Meg kell békélned vele, ki kell engedd magadból a haragot és a gyülöletet, mert ezzel csak magadnak ártasz. Ameddig nem oldod meg a problémádat az Anyáddal mindig is fájdalmaid lesznek és a párkapcsolatod sem lesz tökéletes. Lehetsz a mostanival, lehetsz mással, a próblémádat magaddal viszed.

A többi nap csodálatos volt, kedves emberek vettek körül, érdekes dolgokat hallottam, tanultam, és Rozáliával sokat beszélgettünk. Akkor már tudtam, ha hazajövök, meg kell oldanom az érzéseimet az Anyámmal. Hiába görcsöltem, hiába akartam elvinni az öregotthonba, ha ő nem akart akkor erőszakkal nem vihetem el. Azt is megértettem, hogy ő azért van itt velem, mert még valamire meg kell tanitson. Az elfogadásra, a belenyugvásra, és a megbocsájtást kell megtanuljam. Mindegy, hogy mi volt, mindegy, hogy ő milyen, én mindennap azt fogom mondogatni magamban: szeretem az Anyámat, mert ő az anyám és én nem véletlen választottam őt magamnak. Kemény leckét adott fel nekem az élet, és én azt meg kell tanuljam. Nem számít, hogy ő milyen vagy milyen volt, ez az ő feladata. Nekem el kell fogadnom őt úgy ahogy van, és szeretettel bánnom vele, még akkor is ha néha ez nehezen megy. Újra kell prógramáljam az érzéseimet vele.

Még nem zártam le egészen a múltat, tudom, hogy még bennem vannak az emlékek, de már nem háborognak úgy, már nem fájnak annyira. Talán egyszer leülök és kiirom magamból mind, hogy szeretettel el tudjam engedni. Talán. De addig is tanitom magam, mindennap tanítom magam, és megpróbálok példát mutatni a gyerekeimnek. Szeretném, hogy ők is megtanulják tisztelni az Anyámat azért mert ő is szülő, azért mert öreg, és azért, mert ezt igy kell. Azt nem várom el tölük, hogy szeressék, de tanulják meg tisztelni.

A többi napokon még sokat beszélgettünk Zsuzsával, olyan volt mint egy tyúkanyó, mindenkit befogadott, mindenkinek volt valami adni valója, és csak úgy sugárzott belőle a szeretet. Egyik nap rámnézett mosolyogva.

- Úgye, akkor arra gondoltál, mi a fenének kellett elmondjam ennek a tyúknak az én próblémáimat?

Tudtam, tudtam, hogy belelátott a gondolataimba.

- Hát a tyúkot kivéve a többi mind stimmel.

- Néha azért mondunk el valakinek valamit, vagy bármit, hogy kivülről lássuk a saját próblémánkat. Az se baj, ha az a másik meg sem hallgat, a lényeg, hogy kimonduk magunkból, talán akkor már jobban látjuk a megoldást is.

Ott állt velem szemben körülbelül5-6 méterre és beszél. Kíváncsian méregetem, hallgatom, amit mond, közben ide-oda futkároznak bennem a gondolatok. Azt mondja 51 éves, de 40-nek sem látszik. Magas, jó állású, inkább sportos, mint csontos, az arca sima, nincs rajta ránc, nem sok. Haja szőkés, már deresedő, szeme kék. Világos acél kék szemei vannak. A kék szemek általában hidegek, de az ő szemei valahogy mélyebben néznek. Nem, nem meleg tekintet, de barátságos? Inkább nyugodt. Egy idő után arra jövök rá, hogy szeretem hallgatni, szeretem hallgatni azt, ami mond. Pedig nem mindent értek és mégis. Érdekes dolgokról mesél. Erős hangja van, de félhangra húzta, hogy ne harsogjon. Oda tud figyelni a hangjára, nem úgy, mint én, amikor valamin fellelkesedem akkor olyan hangosan kezdek beszélni, hogy már engem is zavar. Nem ezt az embert már nem az érzelmei viszik. Pontosan kigondolja a szavakat, megformálja belül magába, mielőtt kiengedné.

Akkor rám néz, egyenesen a szemembe. Szembenéztem én is, de olyan furcsa volt. Úgy éreztem, mintha a legbelső szobámba járna, mintha a legféltettebb titkomat is látná. Erre szokták mondani, olyan a nézése, mint a röngen, vagy hogy a vesémbe lát. Különös érzésem volt vele szembe, nem tudtam megmagyarázni. Sem szeretetet, sem gyűlöletet, sem örömet, sem félelmet nem éreztem és mégis volt valami. Valami nagyon furcsa. Olyan dejavu érzetem volt. Mintha már éreztem volna ezt, mintha már láttam volna, mintha már egyszer valahol valamikor megéltem volna. Magamnak sem tudtam megmagyarázni. Mintha a gondolataimba járt volna megint rám nézett, és megjelent az első ránc az arcán. Egy halvány mosoly volt és nem tartott csak pár pillanatig.

Annyira hatással volt rám, hogy beiratkoztam a kurzusaira, és eljárogattam meghallgatni őt. Minden hónapban kétszer találkoztam vele. Ő beszélt én, mi meg hallgattuk. Néha, volt, hogy kérdeztem, belekotyogtam az előadásában, de nem vette rossz néven, sőt egyenesen élvezte a kis vitáinkat. Volt azonban úgy is, hogy fél szavakkal belém döfött, a türelmetlenségemet, a kíváncsiságomat aknázta alá. Éreztem, hogy van igazság a szavaiban, de azért fájt, ahogyan leültetett. Többet nem kérdeztem, csak hallgattam.

Egyik nap csodálatos volt. A téma az élet és a halál volt, s hogyan éljük meg azt, amikor elveszítünk valakit.  A csoport már jól összerázódott, jó volt a hangulat, mindenki belebeszélt már az előadásba, sokan már nem voltak olyan feszélyezettek, mint az elején. Én hallgattam, néha voltak ki kívánkozó ötleteim, vagy kérdéseim, de visszafogtam magam. Nem akartam többet sem szerepelni, sem kérdezni. Rájöttem, ha kivárom, előbb-utóbb megkapom a választ, majd csak valaki felteszi helyettem is a kérdést. Sokat tanultam tőle, amikor róla beszéltem a Mesteremnek szólítottam.

Amikor ott ültünk körben és hallgattuk őt, olyan volt, mint amikor a gyermek hallgatja édesanyja meséjét. Megnyugtató és felemelő. Arra gondoltam ugyanígy ülhették körül a Nagymestert is ezelőtt több mint 2000 éve és hallgatták, minden szava táplálék volt a szellemnek és a léleknek. Tudom, hogy őt nem lehet egy napon említeni Jézussal, de nekem az ő előadása is nagyon sokat számított.

Helyre rakott sok olyan gondolatot bennem, ami eddig csak úgy céltalanul ott volt, mint egy nagy padláson összevissza dobálva a hasznos és haszontalan dolgok.

Aztán történt valami. Nem velem, vele. Úgy éreztem, kezd másmilyen lenni, mint addig. A saját szavait megváltoztatta, el kezdett személyeskedni, és hát igen, lehet, hogy én csak egy egyszerű kis nebuló vagyok, de láttam, ahogyan kezd nőni az EGÓja. Ezt a felét már nem szerettem, és akkor eldöntöttem, hogy nem megyek többet az előadásaira.

Nem haragszom rá, hiszen én csak kaptam tőle, és ma is használom azokat a gondolatokat, amiket ő ültetett a fejembe, persze a magam kis ábcéjére lefordítva. Mindig is szeretettel fogok gondolni rá, de már nem keresem, nem megyek el hozzá. Pedig azért néha még hiányzik. De a régi arca, nem az új. Talán, ha majd egyszer újra megtalálja a régi önmagát, talán akkor még találkozunk.

Sokat gondolkoztam rajta, miért is találkoztunk mi ketten? Semmi sem véletlen, nincsenek véletlenek, bevonzottam őt magamnak, bár..most mosolygok, mert egyszer azt mondta volt nekünk, hogy mi azért vagyunk az ő előadásán, mert ő megálmodott minket. Lehet. De az is lehet, hogy mindkettő igaz. Hasonló rezgés, hasonlót vonz. Kellett nekem ő az én utamba, kellettek a tanításai. De nem ő az én egyetlen Mesterem. Sokan vannak, még azok is lehetnek a mestereink, akiről nem is gondoljuk. Mindenkitől tanulhatunk valamit, minden egyes nap hoz nekünk valamit, csak kérdés, hogy el tudjuk-e fogadni, kérdés, hogy látjuk-e? Én hiszem, hogy nekem a legnagyobb Mesterem maga az élet. Néha simogat, néha meg úgy orrba tud vágni, hogy csak úgy forog körülöttem minden, de teszi ezt, azért, hogy tanuljak, és fejlődjek, mert nem azért vagyunk itt a földön, hogy az életünket végig aludjuk. Pedig néha milyen jó is csak úgy ülni a semmittevés közepén és álmodozni a nagy semmirőlJ.

Reggel van. A szememet még nem nyitom fel, de tudom. Azt nem, hogy pontosan mennyi de kábé úgy 6-8 között. Fel kéne kelni, mert az új nap is dolgokat hoz elömbe, feladat, feladat, megoldásokra váró feladat. Nincs kedvem, semmire sincs kedvem. Mint egy sündisznó összegömbölyödök, pedig már fáj a hátam. Nehéz volt az éjszaka, többször is megébredtem, aztán csitítottam magam. Csitt, aludj el. A fiam felsírt, mindig érzi a kis lelke, ha valami nincs rendjén anyánál. Bárkinek lehet hazudni, de az ő kis lelke olyan érzékeny. Addig sírt, addig nyűgölt, míg befeküdhetett mellém. Amikor karommal átöleltem akkor már nyugodtan lélegzett. Ez a gyerek többet tud rólam, mint én magamról, csak nem akarom látni, nem akarom hallani. Olyankor meg aztán kiakad és hisztizik, mintha azzal is azt mondaná, figyelj már rám. Nézem, de valahogy nem is őt látom. Valahol a falon is túl nézek, az időn is át. Összefolynak a gondolatok, már semmire sem gondolok, csak arra, fel kell kelni, de nem akarok.

-         Minek keljek fel? Kiért és miért keljek fel?

Ne gyere nekem azzal a süket szöveggel, hogy itt vannak a gyerekek, meg, hogy főzni kell, takarítani, meg vár a meló. Minek is keljek fel? Olyan vagyok, mint a strucc. Fejemet bedugom a homokba és elképzelem, hogy már nem is lát senki.

Engem senki sem szeret, engem senki nem siratna meg, ha egy napon többet nem kelnék fel.

Annára gondolok, és irigység tölt el. Igen, szégyellem megvallani, de irigylem Annát.

Annát szerette Ferenc, boldog időket töltöttek el együtt, és Anna olyankor olyan szép volt. Pedig Anna soha nem volt sem túl szép, sem túl okos, sem túl tökéletes, de amikor szerelmes volt, akkor ragyogott. Ott ült azon a sámlin, lábait maga alá húzta és mesélt nekem, én meg csak hallgattam. Ittam a szavait. Az ő simogatása az enyém volt, az ő csókjának ízét számban éreztem, minden szó olyan volt, mint egy drágagyöngy, ahogyan fűztem őket egymás után, annyira szép volt, annyira csillogó. Vigyáztam rájuk, gyűjtöttem őket, éreztem, már nem is számit az én életem, hiszen én Annában éltem. Ő mesélt, én meg álmodoztam. Aztán egy napon eltörött az Anna játékszere, arcára többé nem került mosoly. Nem tudtam vigasztalni, haragudtam rá, hogy nem osztja meg többé, nincs már mit megosszon velem.

Ez nem igazság. Ha neki nincsenek álmai, akkor mi lesz velem? Visszaestem a régi önmagamba, és éjszakánként hallgattam a részeg horkolásait. Régen már nem volt köztünk semmi. Néha elképzeltem, hogy kinyújtom a kezem és végigsimogatom a hátát, majd odabújok hozzá, de aztán mégsem tettem meg. Valami mindig eltaszított magától. Talán a félelem, talán a megrögzött beidegződés? Nem tudom.

Fel kéne kelni, már lassan öregedik a reggel, de én nem, nem akarok felkelni.

Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy Anna vagyok, és ott fekszem az ágyban mellette. Érzem a testének melegségét, egészen belebújok az ölébe, és ez olyan érzés, hogy szeretnék kővé válni, vagy legalábbis megállítani az időt.

Akkor most nem vagyok normális? Milyen egyszerű lenne, ha eljátszanám az a szerepet, hogy nem vagyok normális. Egész nap csak ringatnám magam, és közben Annává válnék.

Szeretnék sírni, ordítani de nem jön ki semmi a torkomon. Lehet, hogy depressziós vagyok?

Felkelek, és kimegyek a fürdőbe és engedem magamra a hideg vizet.

Nem akarok depressziós lenni, nem akarok Anna álmában élni, nem akarok senkit, semmit, csak önmagam lenni. Taníts meg Istenem, hogyan fogadjam el magam. Hogyan tanítsak meg másokat is, hogy olyannak lássanak, amilyen vagyok?

Amikor már reszketek a vízsugár alatt, akkor rám tör a sírás. Semmi baj, most már semmi baj. Vége. Amikor sírni tudunk, akkor már gyógyulunk, és én érzem, ahogyan visszatér belém az élet.

Ott ül az iroda székében és dolgozik. Meggörnyedt vállakkal, előrehajolva. Néha a titkárnő bejön és valamit mond, aztán egyeztetés, gyűlés, és megint tervek. Folyton csak terveket készít. Másoknak. Meleg van az irodában, levegőtlenség. Érzi, hogy egyre rosszabbul érzi magát.

-Gizike, nyitsa ki azt az ablakot, mert mindjárt megfulladok.

Feláll, kitölti magának azt a pohár vizet, de már nem érzi az ízét. Valahol egy pohár eltörött, még hallja, ahogyan kiabálnak

     -Mérnők úr, mérnők úr, rosszul van?…. aztán minden elsötétedik.

Ott ülnek egymással szemben egy idegen kis padon. Nyári karton kis ruha van rajta és mosolyog rá.

-         Mit tudok szeretni rajta, hiszen nem is szép?- gondolja magába, de amikor a nő belékarol kellemes melegség fogja el. Miért ez a nő, aki nem is olyan szép, nem is olyan okos, csak egyszerűen olyan amilyen annyira meg tudja dobogtatni a szívét? Pedig otthon vár rá a Díva, aki elegáns, sokat ad magára, aki mindig olyan kifogástalanul öltözik, aki házias, anya, és jó feleség. És ő mégis itt ül, ezzel a nővel, ezzel a másikkal és nem jön, hogy hazamenjen. Kezét kinyújtja és beletúr a hajába, majd magához húzza, hogy jobban érezze az illatát.

Sziporka úr egy nagy játékos. Örökös játszmái vannak az életbe, úgy rendezte be az életét, hogy folyton valami nagy játszma közepén ül, és onnan igazgatja a dolgokat. Most történetesen éppen a szeretőjével üldögél egy eldugott kis padon, és arról beszélgetnek, hogy mikor tudnak még találkozni. Szereti a nőt, első perctől, amikor meglátta, érezte, hogy valami összeköti vele, de soha ki nem ejtette a száján azt, hogy szeretlek. Nem akar olyasmit ígérni, amit úgysem tart be. Minek hitegetni. Érdekes meglátásai, érdekes elvei vannak Sziporka úrnak, hiszen ezek mind elvek, amikre felépítheti a hazugságait. Hazugság az egész élete. Hazamegy a gyárból, és azt hazudja a feleségének meg önmagának, hogy minden a legnagyobb rendben, miközben érzi, hogy ez közelről sem így van. Leül enni, miközben elejt egy pár érdektelen mondatot, mint kutyának úgy vet oda néhány beszédfoszlányt a feleségének. Éva, a feleség, nagyon jól tudja, hogy nincsen minden rendben, de ő is fáradt arra, hogy most ezen változtasson. Már ő sem szereti Ferencet, csak megszokta. Megszokta, hogy ott van mellette, éjszaka, amikor felébred, ott szuszog, de arra már nem vehető, hogy hozzá is érjen, mert annyira már nem engedi közel magához. Volt idő, amikor még kívánta, hogy a férfi karjaiba zárja, volt idő, amikor még szeretetni akarta magát, de tudta, hogy Feri kimért, és néha csúfondáros tud lenni, akkor jobb, ha nem engedi egészen közel magához. Már a szex sem úgy működik, mint régen. Nem mintha régen nagyon jó lett volna, de voltak azért meghitt pillanatok. Na de így jobb is, mert Éva legalább nyugodt. Egyéb kedvtelései vannak. A gyerekek, a művészete, és az iskola, meg aztán ott vannak a barátnői, akiktől több odafigyelést és szeretetet kap mint Feritől. Jól van ez így, másképp már nem is lehet. Párhuzamos életet élnek egymás mellett, tiszteletben tartják egymást, egymás intim körébe nem lépnek be, és nincs vita. Szinte már ideálisnak is mondható ez a házasság.

Nem baj, ha rideg, mindenki nem lehet forró, nem baj, ha érzéstelen, legalább nem nyavalyognak egymás nyakában folyton.

-         nekem szabadság kell-, mondta egyszer Feri, és utána meg is kapta. Éva soha nem kérdezte, tőle, hol jár, mire gondol, elvolt ő a saját gondolatatival.

Amikor kinyitotta a szemét a nagy fehér falat látta maga előtt. Senki nem volt a szobába, csak ő és a Csend. Igen a CSEND. Ott volt körülötte, és már majdnem testet öltött. Akkor is rá gondolt, az ő kicsi szerelmére. Hiányzott neki, hogy nincsen mellette, tudta, nem is fog ott lenni, mégis ahogyan behunyta a szemét rá gondolt. Olyan jól eső érzés volt csak úgy rá gondolni. Érezte a homlokát, ahogyan lüktet, és ahogyan végigsimítja rajta a kezét.

-         Miért nem vigyázol magadra Ferkóm, miért nem vigyázol? Legalább magaddal szemben legyél néha őszinte.

Dorgáló szavait nem vette zokon, tudta, hogy nagy igazság van benne, hiszen egész életét úgy rendezte akár egy játszma. Most akkor meg fogok halni?- gondolta magába.

-         Az nem lehet, hogy meghaljak, hiszen még annyi elintézetlen ügyem van, még annyi mindent el kell rendezzek.

Kavarogtak benne a gondolatok, próbált koncentrálni, mint mindig is szokott az adódó problémákra, de hirtelen minden kiürült benne. Nem voltak már fontosak a gyári problémák sem, ott van a kollégája Samu, majd megoldja őket, addig, amíg ő visszakerül. Ott volt a kerítés problémája, az sem volt fontos. Nélküle is boldogulnak a szakemberek.

Csak az ő arca volt előtte folyton, mintha mondani akart volna valamit, de ő nem figyelt rá. Miért is nem figyelt rá, biztosan valami nagyon fontosat akart mondani, biztosan valami nagyon nagyon fontosat.

Egy idő után azonban a nagyon fontos dolgok is megszűnnek nagyon fontos dolgokká lenni, lefáradnak, elavulnak, már nem annyira fontosak.

Eszébe jutott a kis szoba, amit neki bérelt ki, ahol olyan jó volt néha találkozni. Érezte, abban a percben tudta, hogy igazán boldog abban a kis szobában volt. Talán, mert ott nem játszott annyiféle játszmát. Talán, mert ott önmagát adhatta, annak a nőnek, aki úgy fogadta el őt, az összes hibáival együtt.

A legtöbb szívinfarktus csak egy figyelmeztető, arra, hogy álljunk meg egy percre és értékeljük át az életünket. Van, akinek sikerül, van, aki nem figyel fel akkor sem, hanem tovább rohanva játssza a maga, szabta kis szerepét. Az élet tele van játszmákkal, de az a kérdés, mit kell feláldozni ezekért a játszmákért?

Sziporka úr megfogadta, hogy amint csak tud, elmegy abba a kis szobába, és megfejti az élete igazi értelmét. Az ember azonban sokszor fogadkozik, de aztán egyik perctől a másikra már meg is feledkezik róla. Eltelt egy hónap is, amikor eszébe jutott, hogy nem ment el, ahogyan megfogadta.

Amikor belépett a szobába, nagy üresség vette körül. Tudta, hogy már nem találja ott, de még érezte az illatát, még érezte a szerelmet, amit ott hagyott maga mögött. Akkor borította el a fájdalom. Akkor érezte, hogy véglegesen elveszítette. Azt hitte, még sok sok esélye van, hogy újra kezdje, hogy folytassa a párhuzamos életét, azt hitte mindent kézben tud tartani. Hát igen. Kézben is tudta tartani, kivéve a saját boldogságát, ami már akkor nagyon messze volt, valahol a való és valótlanság között.

Leült a székre és sírni kezdett. A nagy meglett férfi, aki vezető beosztásban van, akire mindenki felnézett, most olyan esetlen, olyan egyedül, olyan elhagyatott volt.

-         Istenem- fohászkodott- még csak nem is mondtam meg neki, hogy mennyire szeretem. Mindig őt szerettem, mindig is rá vártam, és amikor ott volt nekem akkor elengedtem, nem vigyáztam rá.

Sokáig ott ült  a szobában, magában roskadva, az időt már észre sem vette, talán órák de akár évek is telhettek volna. A bánat nehezen feküdte mellét, tudta, ha még egyszer a nagy sóhaj összemarkolja szívét, az lesz az utolsó. De már nem is bánta, hiszen nem volt már semmije. Érezte mennyire szegény, mennyire nincs akinek, elmondja, elmondja, hogy ő milyen is valójában. Hiszen kit érdekelne, akinek elmondhatta volna, azt már elüldözte magától. Engedte, hogy elmenjen.

Az este beborította az utcákat, a fények is lassan elhalkulnak, Sziporka úr pedig baktat hazafelé. Egy kicsit jobban meggörnyedve, mint máskor, de egyébként minden a régi. A jelmezét felvette, és így senki nem látja, hogy szerepet játszik, hogy belül a lelke mélyén egy ijedt gyerek ül és sír egymagában.

Az én drága barátnőm megkért, hogy írjak neki valamit a könyvekről, az olvasásról, mert egy előadást kell, tartson. De olyan legyen, hogy egyszerre szóljon gyerekeknek is és felnőtteknek. Nos én most neki veselkedem, és lássuk mi sül ki belőle, ti majd elmondjátok nekem, hogy mennyire jó vagy rossz, mert én eléggé jól viselem a kritikákat is. Úgy hogy csak őszintén.

Amikor először jöttem rá, hogy mit is lehet igazán kezdeni a betűkkel, mintha egy óriási kapu tárult volna fel előttem. Most nem hazudok, mert a mesék varázslatos országa nyílott ki előttem, és azóta is megtanultam, hogy bármi lehetséges, ha az ember tud olvasni. Ha a könyvet a kezembe veszem, bármi lehetek. Akár ez olyan is lehet, mint egy varázslat. Olvasok, és utazom, a világ egyik végétől a másik végéig, sőt ha nagyon akarom, akkor elrepülhetek a Holdra is, vagy a csodálatos Univerzumba. Nincs határ, nincs olyan, hogy tovább nem lehet. Minél többet olvasok, egyre mesésebb és csodásabb kapu nyílik ki számomra. Betűk összerakva, szavakká, mondatokká formálva, és az egész egy nagy könyvbe beseperve. Eleinte csak a képeket szeretjük nézegetni. Igen-igen, a képek is nagyon fontosak, jobban eszünkbe véssük a mellette levő kis szöveget. A képek is hozzásegítnek, hogy szeressük a könyveket. A könyvek, amik millió félék, lehetnek. Kicsi, nagy, sovány, kövér, színes, fehér fekete, kemény, vékony kötésű és még sorolhatnám hosszan. Hát nem veszitek észre? A könyvek is olyanok akár az emberek. Egyesek megnevetettnek, másoktól ásítanunk kell, egyesek sziporkáznak, mások meg már porosak, szakadtak, mert nagyon régiek.

Ha pedig barátunkká fogadjuk fel a könyvet, egy biztos. Soha nem csalódunk benne, ha hűtlenek vagyunk hozzá, nem hánytorgatja fel, és tanít, tanít bennünket. Minden elolvasott sorával gazdagabbak leszünk, nő a szókincsünk, fejlődik a kifejező képességünk, és ezt a fajta gazdagságunkat senki nem veheti el tőlünk.

Azon gondolkoztam el, hogy szerintem, az emberiség egyik legnagyobb vívmánya, találmánya, vagy nevezd, ahogyan akarod, az az írott szó. A beszéd elszáll, a szó megmarad. Tudom, hogy erre most jöhetne a válasz, hogy a szó az ember legnagyobb fegyvere, de tegyük most egy kicsit félre a harcias kedvünket, és evezzünk lágyabb, kellemesebb vizekre.

Mire való is ez az írás-olvasás?

Születésünktől kezdve egy fejlődési folyamaton megyünk végig. Egyesek gyorsabb ütemben, mások lassúbb tempóban, de mindenki halad előre, vagy valamerre.

Befejezésül, pedig annyit üzenek úgy a gyerekeknek, mint a felnőtteknek, hogy a legcsodálatosabb könyvek a meséskönyvek, mert azok tanítanak meg minket igazán álmodozni. Merjetek álmodni, nagy dolgokat, szép álmokat.

Álmok nélkül az élet sem az IGAZI.

Aki meg tanul olvasni, meg tanul álmodni.

Mesélőnek kellett volna elmennem. Ha jól meggondolom, végigmeséltem az életemet. Csak agyalok, és agyalok, gondolkozom, vagy nem gondolkozom. Milyen jó is annak, aki nem gondolkozik annyit, kevesebbet fája a feje. Úgy vagyok vele, hogy leülök írni, elgondolom, hogy miről fogok írni, és amikor ujjaim alá kerülnek a billentyűk, valami egészen más jön ki belőlük. Mintha önálló életet kezdenének élni.

Ma mégis egy történettel fogom kezdeni gondolatmenetemet.

A szőlőgazda reggel megegyezett a munkásokkal, hogy egy dénárért fognak neki dolgozni egész nap. Mindenki úgy érezte, hogy ez egy korrekt egyesség, a munkának megfelelően. A szőlőgazda azonban később is, úgy dél felé is hívott még munkásokat a kertjében, aztán délután is hívott még. Már majdnem este volt, amikor meglátott pár embert kint az úton, magukkal nem tudva mit kezdeni ott álldogáltak. Nem hívta őket senki, aznap nem kellettek senkinek. A szőlőgazda őket is behívta magához dolgozni.

Amikor este kifizetésre került a dolog, a legutoljára érkezőkkel kezdte. Mindegyiküknek adott egy dénárt. Az egésznap dolgozó munkások azt hitték, hogy ők majd két dénárt kapnak, de ők sem kaptak többet egy dénárnál, ezért elégedetlenkedni kezdtek. Nem igazságos, hogy ők, akik egész nap dolgoztak ugyanannyit, kapjanak, mint azok, akik csak egy órát.

-         Ti pontosan annyit kaptatok, amennyiben megegyeztünk, akkor miért nem adhatok én a saját pénzemből másnak annyit, amennyit akarok? – válaszolta a szőlőgazda. A döntés az enyém, hiszen az én pénzem, és ha én ennyit akarok adni, ahhoz senkinek nincs köze.

Egy másik történet szerint, egyszer egy apát megkért a három fia, hogy osszon el közöttük egy zsák szilvát, úgy ahogyan az Isten osztaná el. Az apa az első fiúnak adott egy marékkal, a másodiknak két marékkal, és a harmadiknak odaadta a megmaradt zsák szilvát. A fiúk elégedetlenkedni kezdtek, hogy igazságtalan ez az osztás. Akkor az apa elosztotta a zsák szilvát, úgy ahogyan a cselédek osztanák el maguk között. Minden egyes szilvát megszámolva, és pontosan három egyenlő részre osztva.

Bizony, Isten soha sem oszt el semmit egyenlő részre, mert ő tudja, hogy kinek a többet, kinek a kevesebbet, és kinek a semmit. De mi emberek ezt soha nem fogjuk tudni megérteni, mert mi egy kicsit másképpen gondolkozunk. Addig vagyunk boldogok, és elégedettek saját életünkkel, amíg nem tudjuk meg, hogy a szomszédunknak egy kicsivel több jutott, mint nekünk. Akkor aztán befészkeli lelkünkbe az irigység magát, és addig fúrja faragja ott a helyet, amíg megrohasztja, megbomlasztja a bennünk levő harmóniát.

Ez az EGO ami bennünk van egyszerre jó és rossz, egyszerre építő és romboló hatással tud lenni életünkre. Rossz az, hogy folyton elégedetlenek, boldogtalanok vagyunk, de ugyanakkor ez a hajtóerő, ami előbbre visz bennünket. Mert akinek nincs ambíciója, vágya, annak jól van úgy, ahogyan van, az nem akar semmit, csak élni a mának.

Mostanában sokszor gondolok arra, hogy lehet, hogy nekem egy nagyon jó életem van, csak én nem a megfelelő oldaláról nézem? Hiszen, ha arra gondolok, hogy mások nélkülözésben élnek, vagy betegségekkel harcolnak, vagy szeretteik elvesztése miatt szenvednek, akkor nekem tényleg szép életem van. És mégis. Vannak napok, amikor úgy érzem boldogtalan vagyok, amikor elvágyódom máshová, szeretnék egy más életet élni.

Mindennap szállok és zuhanok, mindennap kacagok és sírok. Talán éppen ebben rejlik a nagy titok. Hogy hogyan tudom magam egyensúlyban tartani?

Kérdések, kérdések, kérdések. Csak úgy gyűlnek, tömörülnek fölém, de sokukra nem tudom a választ, és tudom, hogy talán soha nem is fogom megkapni.

Miért ilyen az életem, miért születtem ebben a helyre, ebben az időben, ezek az emberek közé? Miért kaptam ilyen szülőket, testvéreket, amilyeneket kaptam? Vajon jó anya vagyok, vagy rossz? Mi az, amit nem csinálok jól? Lehet, hogy az Anyám azért ilyen, mert jobbat nem érdemlek? Lehet, hogy én vagyok az, akiben van a baj?

Akárhányszor próbálom ezeket a kérdéseket megoldani, boncolgatni, úgy érzem a sötétségben tapogatózom. Igyekszem, igyekszem, de lehet, hogy nem eléggé, lehet, hogy nem jól igyekszem?

Tudom, hogy senki nem tudja helyettem megmondani a választ, de arra azért kíváncsi lennék, hogy másnak vannak-e ilyen jellegű feltett, vagy felnemtett kérdései, amikre hiába várja a választ. A válasz bennünk van- mondaná erre MP. Csak nem tudjuk, hol keressük.

Elteszem magam holnapra, amíg nem jövök elő ennél jóval morbidabb gondolatokkal.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma………….

Érdekes dolgok, élményekben volt részem mostanában. Gondoltam megosztom veled is kedves olvasó, kedves nettes barátaim, akiket sajna mostanában eléggé hanyagoltam.

Íme, hát itt vagyok újból.

Színházba voltam ezen a héten, kétszer is. Egyszer kopp, máskor hopp. Ez van.

Nagyon nagy élmény volt

A tanárnő, aki betanította a gyerekeket, egyszerűen tüneményes. Igen, jól hallottad, tanárnő és gyerekek. De mért mondom gyerekek, hiszen ezek a fiatalok már nem is gyerekek. Kamaszodó fiatalok, majdnem felnőttek. Talán a legjobb szó rájuk az lenne, hogy aranyos kisemberkék, csodálatos lelkesedéssel, hittel, tehetséggel.

Ha az ember megnéz egy színdarabot igazi hivatásos színészekkel, akkor nagyok az elvárások, az igények. Ezek a fiatalok, diákok, vagy végzősek, némelyikük már egyetemista, bár nem hivatásosak, mégis akkora lelkesedéssel játszottak, hogy magukkal ragadt a játékszenvedély, az igazi ártatlanságuk, a hitük abban, hogy ők most egy nagyon fontos dolog részesei lehetnek.

Az első darab a dzsungel könyve volt. A koreográfia is szenzációs volt, tele tűzdelve táncokkal és énekekkel. Ami a legjobb volt benne, hogy egyszerre lehetett rajta nevetni is és sírni is. Jó na, azért sírni nem annyira.

Hűha…annyi minden mondanivalóm lett volna, és most itt állok, ülök ez a tök gép előtt, és azon majmolok…mit is akartam mondani? Lehet, hogy lebénul az agyam? Lehet, hogy kiesnek a gondolataim, pedig milyen szépen megfogalmaztam magamban tegnap. Hiába na, én már csak ilyen vagyok. Elismétlem magamban számtalanszor, és amikor leülök írni, akkor, egészen más dolog kerül ki az ujjaim alól. Mintha meg volnék varázsolva.

A farkasok tánca szép volt, igazi farkasok, morogtak, meg marakodtak, de azért mégis falkában maradtak. A majmocák egészen aranyosak voltak. Az volt a jó benne, hogy lányok játszottak. De nemcsak vékonyak, csinosak, hanem voltak ott molettek, sőt mondhatni kis ducik is. De mind aranyosak voltak. Az volt benne a legszebb, az a színesség, az a sokféleség. Nem a beállított manekin alkat, sőt. Igazi nők, igazi majmocák voltak, ahogy ott ugráltak, táncoltak, színes kis ruhájukban, lógatva odavarrt farkincájukat. Letámadták Mauglit, incselegtek vele, cibálták, akár a nők. Ha jobban belegondolok minden volt ebben a darabban. Volt befogadás és kiközösítés, volt kedvesség és durvaság, volt versengés és vesztesség, volt harc és alakoskodás. Volt vesztesség, volt… az egész darab maga volt az élet… minden benne volt, ami csak kellett… sőt ami nem is. A szereplők nagyszerűen meg voltak választva. Balu, az öreg medvét egy molettebb barna lány játszotta, aki egyszerre volt kedvesen pajkos, és határozottan szigorú, de mindig szeretgető. Bagira a fekete párducot, egy fekete hajú, fekete szemű nyugodt, megfontolt lány adta elő.

Ká a kígyó is nagyszerű volt, fényes barna ruhájában, egy sötét szőkés fiú olyan lépésekkel tényleg, mint egy kígyó, táncával csak úgy vonaglott. Az arca is szenzációsan kifestve, hihetetlen, milyen jól kiválasztotta a tanárnő a szereplőket. Maugli egy nem túl magas, inkább izmos fiú, játékos és mozgékony alkattal… hát ő is nagyon alakított a szerepében. Meg ott voltak azok az arany beköpések.

-         A farkasok közt ember vagyok, az emberek közt farkas… hol itt az igazság?

Vagy amikor a keselyű felháborodik és kijelenti

-         na de aztán, az ízléstelenségnek is határa van!

Nehéz az embernek megtalálnia a helyét a világban, akár dzsungelben él, akár az emberek által alkotta dzsungelben, vagy kis-nagy városokban. Az elfogadás, a befogadás még nehezebb, ha egy kicsit másabbak vagyunk, ha nem tudunk, vagy nem akarunk elvegyülni az átlagosok között.

A másik darab a képzelt riport, egy kicsit morbidabb volt, egy kicsit szomorkásabb jellegű, egy kicsit nehezebben érthető. A 70-es évek hippi mozgalmát dolgozta fel, amikor a fiatalok tele vannak különféle lázadásokkal, álmokkal, mindenféle keresem magam dolgokkal. Természetesen itt is van egy áldozat, Eszter, aki végül belehal abba, hogy nem találja a helyét, hogy nem tudja elfogadni a változásokat, mert nem tud szabadulni a világháborús, lágeres múltjától. Az ember legnagyobb ellensége önmagának, és mégis milyen csodálatos dolog embernek lenni.

Madarak jönnek, madarak mennek… csodálatos volt Az összes tánc, a Presser Gábor féle dalok, egyszóval nagyon jót szórakoztunk. Bizony, mert nem egyedül mentem. A kisfiam is velem volt, és én néztem, hogy mennyire élvezi a darabokat. Tetszett neki, különösen a Maugli, hiszen kiskora óta ismeri a történetet. Annak idején nagyon sok Walt Disney mesét vásároltam meg nekik kazettán. Még ma is szívesen nézegetem őket. A kedvencünk a Hófehérke.

Visszatérve a diákokra, ezeket a színjátszó gyerekeket, kisemberkéket úgy hívják, hogy Vitézlelkek. Hogy miért, azt nem tudom, legközelebb meg fogom kérdezni Leventét, ő már öreg Vitéz, és bár más másodéves egyetemista, még mindig gyakran hazajön, ha egy-egy jó darabban szerepelnie kell. Az egész társulatnak amint már mondtam ez a magyar szakos tanárnő a lelke, akiről ha ránézel nem mondanád meg, hogy mekkora nagy ész, és mekkora érzéke van a diákokhoz. Azt tudom, hogy a tanítványai mind imádják, hogy nagyon sokat ad magából, hogy a lelkét, az életét, egész hivatását adja bele a tanításba, és tele van szeretettel. Ez a legfontosabb. Ha minden tanár, vagy legalább majdnem mindegyik ilyen lenne, hiszem, hogy a tanulás is könnyebben menne, hogy a diákok is szívesebben tanulnának.

Arra gondolok most, hogy örvendek annak, hogy egy ilyen kisvárosban élek, és nincs az a pénz, amiért elmennék egy nagyvárosban, ahol senki nem ismer senkit, ahol reggel a szomszédai elmennek mellette anélkül, hogy köszönnének. Ebben a kisvárosban, minden második-harmadik ember az ismerősöd, vagy akár a barátod.

Nos ez a mai beszámolom egy kicsit zavarosra sikerült, talán azért, mert túl sok gondolatot akartam belepréselni. Van ilyen, hogy a gondolatok megelőzik a nyelvet, így aztán csak hebegünk-habogunk.

Úgy keltem fel, hogy nagyon jó leszek, hogy mosolyogni fogok, még akkor is, ha kint ólmosan szürke a levegő. A halál szaga van mindenütt, de én az életet választom, én mosolyogni akarok, én keresem azt a kis boldogságot, ami megadatik, ami hozzám szegődhet, ha hívom, ha keresem.

De őt, az Anyámat nem tudom levegővé változtatni. Ő ott van az életemben, most jobban, mint máskor, és gondoskodik róla, hogy mindennap egy csepp mérget csepegtessen belém abból a kígyó fogaiból. Mondjátok meg, hogy lehet ilyen egy Anya?

Jól van, azt megértettem, hogy nincs benne semmi szeretet, hogy egyedül, ami neki fontos az a saját EGO-ja, más nem is számít, de mért kell engem, mérgezzen? Mért kell, nap mind nap valami rosszat adjon magából. Egy megkeseredett gonosz vénasszony, aki tönkretette a gyerekkoromat, az ifjúságomat, a házasságomban is sokat berondított, és most tovább mérgez. Ha valaha valakit megölök, az Ő lesz.

Akkor talán véglegesen megszabadulok tőle.

Ma újból megátkozott.

Úgy körülbelül 11 éve ismertem meg őt. Együtt voltunk egy kiállításon. Jobban mondva együtt állítottunk ki képeket.

Csodáltam őt, ahogy ott állt, amikor először megpillantottam, még ma is magam előtt látom. Magas volt, sudár, barna hosszú haja kissé kócosan hullott a vállára, és azok a barna szemek, ahogyan nézett rám, és mosolygott. Kedvesen mosolygott, de mintha nem is rám nézett volna, hanem valahová a hátam mögé, mintha csak úgy elábrándozott volna valami nagyon szép dolog fölött, ott a hátam mögött. Tudtam, hogy hiába is fordulnék meg, mert nincs ott semmi. Én nem láthatom, csak ő látja. Minden olyan különleges volt rajta. A ruhája, a cipője, a haja….még a mosolya is. Én akkoriban csak festegettem, csak próbálgattam szárnyaimat, de ő már teljesen kibontakozott. Csak álltam és bámultam műveit. Nem is tudom mi volt? Festőnő, vagy kreatív dizájner, vagy egy női Picasso? Csodálatos dolgok kerültek ki a keze alól.

-         Hogyan csinálod, hogy ilyen tökéletesre sikerülnek a műveid?

Csak mosolygott rám, aztán elnevette magát. Fehér gyöngyfogai csak úgy villogtak velem szembe.

-         Nem tudom, csak úgy jön minden magától.

A ruhája is különleges volt. Egy hosszú szoknya, különös anyag, barna és rozsda színben játszó, és az egész anyagra aranyszálakkal egy különös minta varrva, apró kis gyöngylépéssel. Saját tervezésű volt, ahogy később bevallotta nekem. Az ingblúz is rajta, a kis sál a nyakába dobva, sőt még a cipője is mintha egyedi lett volna.

    - Úgy vagyok vele, hogy amíg nem alakítom át valamilyen formában, mondjuk nem ragasztok rá valamit, vagy varrok, vagy vágok ki belőle, addig nem érzem magam jól benne. Kell legyen valami egyedi benne, hogy az enyémnek érezzem.

Valóban egyedi volt az egész lány. Olyan kisugárzása is volt. Igen, igen, erre szokták azt mondani, hogy ragyogott. Szerelmes volt Milánba, és a fiú is viszonozta szerelmét.

Én olyan maradinak éreztem magam mellettük. Nekem nem voltak egyedi ruháim, többnyire farmerben jártam, és tucat blúzokat viseltem, na és még akkoriban még csak nem is festettem magam.

A fiú, a szerelme magas volt, bár Cica is maga lány volt, a fiú egy fél fejjel magasabb nála, és barna hajú, hosszú haját coffba kötötte hátul. Intelligens fiú volt, de kicsit olyan laza. Azért találtak ők ketten, mindkettő egy kicsit más, egy kicsit egyedi volt. És nagy szerelem köztük, nem számított, ha mi is ott voltunk, ha kedvük volt rá, előttünk is csókolóztak. Én meg csak lopva mertem őket nézni, valahogy egy kicsit talán még irigyeltem is őket. Nekem soha nem jött, hogy mások előtt csókolózzam. Talán, mert nem voltam eléggé szerelmes, talán mert, párom is leugatott volna ezért? Nem is tudom, de nekik ez is jól állt.

Sándor hozott össze minket, az egész csapatot. Sándor már régi szaki, sok kiállítással a háta mögött. Más festő inkább befelé fordul, és csak saját önmagával törődik, de Sándor nem. Szerette, ha fiatalok, fiúk és lányok mozognak körülötte, és érdekes módon, de még segíteni is szeretett nekik. Ha látott valamelyikben némi hajlamot, akkor már biztatta őt, és ha kellett akár anyagilag is segítette. Én már évekkel azelőtt festegettem. Csak úgy magamnak, és annak a kedvéért, ha valamelyik képem jobbra sikerült, akkor valahol egy falat díszítettem vele, vagy, ha valakinek megtetszett, én már neki is ajándékoztam. Amikor először nálunk járt Sándor, sorba nézegette a képeimet, és megkérdezte, ki festette őket. Mondom, hogy én, erre jobban rám nézett és csóválgatta a fejét, de inkább amolyan jóindulatúan.

-         Nem rossz, nem rossz, de lehetne egy kicsit többet gyakorolni a technikán. Valahogy nincsen még egy igazi stílusa kialakulva.

-         Igen, igen –válaszoltam én- én is így érzem, mintha még minden egyes képemben keresném magam.

-         Na csak keresse szépasszony, mert előbb vagy utóbb csak megtalálja. De ha gondolja, jöjjön el egy párszor a műteremben hozzám, és megmutatok egy pár okos technikát. Tudja, én már rég óta űzöm ezt a szakmát, és innen-onnan rám ragadt egy-s-más.

Így jöttem aztán össze Sándorral, aki aztán addig biztatott, hogy a következő csoport kiállításon én is szerepeltem vagy 5-6 képemmel.

Ezen a kiállításon ismertem meg Cicát. Vagyis előtte egy-két héttel. Rajta kívül még megismertem a többieket is, egy olasz lányt, akivel csak nagyon nehezen tudtam értekezni, azt is a román tudásomnak köszönhetően, és még 5 sráccal, közülük az egyik szobrász volt. Ha jól emlékszem Gyulának hívták. Olyan tehetséges ember volt, csak túlságosan is laza. Alacsony volt, hosszú hajjal, és szakállal, nagyon intelligens, de sokat cigizett és túl sokat piált. Pedig nagyon tehetséges volt. Olyan igazi domborulatokat hozott ki a fából, hogy szinte szuszogott belé a nő, mert csak nőket volt hajlandó faragni. Nagy farú, vékony derekú és különböző formájú mellű nőket. Aztán mindegyiket megsiratta, amikor eladta, és szépen megilogatta az árát. Hát igen, a zsenik már csak ilyenek. Vagyis többnyire. Vagy elisszák az eszüket, vagy levágják a fülüket, vagy tudómisén.   

Visszatérve Cicához. Vele még úgy fent maradt a barátság a kiállítás után is. Eleinte még Sándornál találkozgattunk, de aztán volt, hogy csak ketten ültünk össze amolyan női beszélgetésekre. Akkor már boldog asszony volt, mert közben Milán elvette feleségül. De ugyanolyan bohók voltak azután is. Cica egyébként tanítónő volt, ez a szakma úgy talált is az ő karakteréhez, tele volt a szobája mindig érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, ő azt mondta, hogy szemléltető eszközök, de én csak azt láttam, hogy egy kis művészet mindegyikbe azért bele volt szőve.

Szóval nagyon szép élet volt kilátásba a Cica számára, én már szinte irigyeltem is, vagyis irigyeltem volna, ha olyan lennék.

Egy napon aztán borzasztó hírt hallottam. A felelőtlenség, a butaság, és a rosszbarátok együttesen összefogva elrontották a cica életét. Húsvét harmadnapja volt, és a fiúk elmentek locsolni, ahogyan már ez szokás itt minálunk. Sajnos az is szokás, hogy ilyenkor egy kicsit többet isznak a keletjénél, és elfelejtenek viselkedni. Ahogy jöttek az úton, vitában szálltak egy másik férfivel, aki történetesen román ajkú volt és még a fejében rendőr is. Igaz, hogy akkor civilben volt, de a fiúk tudták róla, hogy rendőr. Mindannyian részegek voltak, a szerencsétlenség az volt, hogy amíg a román férfi egyedül volt, a magyar fiúk voltak vagy 5-6-on. Szó szót követett, és a vitából, mert egyik sem engedett, a fiúkban a székelyvirtus, a románfiúban, pedig a tudat, hogy ő rendőr, és neki mindent szabad, elkezdtek verekedni.

A vége az lett, hogy a román fiút úgy megverték, hogy másnap belehalt, a fiúkat pedig, sorban letartoztatták. Hiába voltak mind nagymenő srácok, hiába a szülők pénzes emberek, ha esetleg a halott fiú nem román, hanem magyar lett volna, talán még el tudták volna simítani a dolgokat, de így nem sikerült. Mindannyian börtönbe kerültek. Csak virtuskodni akartak, és hirtelen kettőbe szakadt az életük. Cica pedig, ott maradt az anyósánál a nagyházban terhesen, mert közben kiderült, hogy babát vár.

Szomorú voltam nagyon, amikor megtudtam. Bár a fiúk megérdemelték a sorsukat, Cica nem érdemelte meg, hogy ilyen fiatalon ott maradjon egy érkező babával és a szeretett férfi nélkül. Mindene megvolt, csak a legfonosabb hiányzott. A Milán szülei annyira mellette voltak, annyira támogatták, minden létező anyagit megadtak neki. Amikor megszületett a kisfiú meglátogattam. Mintha egészen kicserélték volna. Cica nagyon megváltozott. Eltűnt az arcáról a mosoly, a szép barna szemei szomorúan néztek rám, már csillogás sem volt bennük. Próbáltam vigasztalni, próbáltam lelket önteni belé, de nem jártam nagy sikerrel. A barátai is elmaradoztak tőle, egy kicsit olyan lett, mint akit megbélyegeztek. A bélyeg pedig a férfi volt, akit még akkor is olyan nagyon szeretett, akire már mások csak azt tudták mondani: gyilkos.

Teltek a hetek, hónapok, évek, Cica sokat volt egyedül. Ő és a kisfia arra vártak, hátha amnesztiát kap a férje és hazajön a családjához, és akkor helyreáll a régi boldogság. De csak a rossz hírek érkeztek el hozzá. 25 évet kapott és semmi jóval nem biztatták. Még látogatni sem igen engedték.

Cica pedig fiatal volt, szép volt, mint egy félig kinyílt virág, akit máris hervadásra ítéltek. Az anyósa biztatta, hogy menjen szórakozni, menjen, élje ki magát, de mindent csak nagyon diszkréten. Elvárták tőle, hogy megmaradjon a rab férje mellett, de hallgatólagosan megengedték volna neki, hogy szeretőt tartson. Persze csak titokban és nagyon diszkréten. Ekkor Cica hazaköltözött. Hazament a szüleihez, ahol nem volt sem emeletes ház, sem márkás autó, csak úgy szerényen minden, de legalább önmaga lehetett. Beadta a válókeresetet. Ettől aztán mindenki, anyós. Após, börtönben csücsülő férj és sógor, mindenki kitagadta. Hallani sem, akartak sem felőle, sem a gyerekről. A gyerekről, aki nem tehetett róla, hogy ilyen helyzetbe született bele.

DE ahogyan én is mondani szoktam, eső után napsütés. Cica egy idő után újból szerelmes lett. Azt már nem tudom, hogy az a szerelem is olyan nagy volt, mint az első, de ennek a férfinek is hosszú haja volt, szakálla, de sokkal komolyabb, mint az első. Hamarosan összeesküdtek, és ahogyan a happyand szokott lenni, érkezett a baba. Egymás után még három. Mi egyre ritkábban találkoztunk, mert ők kiköltöztek falura. Ott állítólag olcsóbb az élet, és a gyerekek számára is egészségesebb. Állatokat tartottak, és gazdálkodni kezdtek.

Eltelt egy jó pár év, és én megint találkoztam Cicával. Más nő lett belőle. Egészen más. Teltebb volt, de még mindig csinos, és a mosolya is másabb, olyan anyukás lett. A négy gyerek minden idejét lefoglalta. Kérdeztem tőle, mi van Milánnal. Mesélt, és mesélt, én meg csak hallgattam, és nem jött hogy elhiggyem, mivé lett az a nagy szerelem. Milánt kiengedték, úgy hat évre rá, de egyáltalán nem érdekelte előbbi családja. A mostani férje, pedig a saját nevére íratta az első, a Milán gyerekét is.

-         Mit szólott Milán az egészhez.

-         Semmit, egyből beleegyezett, így nem kell ezután gyerekpénzt fizetni utána. Teljesen lemondott az apai jogáról.

-         És ez jól van így? – kérdeztem én.

-         Igen, most már igen. Határozottan.

Én azért nem voltam meggyőződve róla. Egyedül a gyereket felejtették ki az egészből.

Amikor elbúcsúztam Cicától, hazafelé menet csak azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy valaki ennyire megváltozzon?

Már semmi nem maradt a régi Cicából. Mintha nem is létezett volna. Jó és szép volt ez az anyukás, háziasszonyos formája is, de nekem valahogy annyira hiányzott az a régi, finomka, kissé elvont, kissé különc, de annyira egyedi Cica.

Aki minden ruha darabját egy kicsit átszabta, átvágta, hogy egyedi ízt vigyen belé, hogy egy különleges stílust adjon neki. Azon gondolkoztam, hogy vajon melyik volt boldogabb, a régi arcú lány, vagy az új arcú nő?

Megmondom nektek őszintén, a választ még ma sem tudom.

Azt hittem nem fogom szeretni, azt hittem olyan lesz, mint egy kötelező házolvasmány.

Aztán lassan gyűltek az oldalak. Az első oldalak kússzák, szinte érthetetlen. Mi van? Hogy is van ez? Mi ez a sok valótlanság? Az árnyak változnak. Egyszer még fa, de a másik percben emberré változik és érdekes, beszélni tud. Mit beszélni, még furcsa emberi szokásai is vannak. Morcos, veszekszik, hogy aztán megbánja viselkedését.

És ahogy oldalról oldalra haladsz, a fantázia szárnyra kap. Lehetséges lenne, hogy valaki ennyi mindent kitaláljon? Lehetséges lenne, hogy ezekben a sorokban annyi valótlanság legyen?

Mi az, hogy valótlanság?

Mi az, hogy valóság?

Aki nem tud álmodni, annak szürke és sivár az élete. Erős betonlábakkal áll a földön. De csak áll, mert előre nem halad. Az idő, a tér tágul körülötte, de ő ott áll, mint egy őskövület és már a jelenben a múltat testesíti meg. Aki pedig mer álmodni, az szárnyal, repül.

Hogy veszélyes?

Hát persze, hogy veszélyes. Ettől olyan csodálatos.

Azt mondod, nem tudsz álmodni? Azt mondod, nem tudsz szárnyalni?

Akkor itt van ez a könyv, amit csak lapoznod kell, és már elindultál a legmerészebb álmok felé. Lazíts, felejtsd el, mi van körülötted, és merítkez bele akár egy ifjúsághozó forrásba. Feledd el, hogy most mi van körülötted, felejtsd el, ha valami szomorít, bánt. Ne gondolj semmire, üresítsd ki az eszed, a lelked, és húzd magadra akár egy meleg takarót. Merülj bele, hogy megtanulj szárnyalni.

A bolhák legalább valami változatosságot hoznak a mindennapokba

Olvasd el ezt 2-3x és meglátod, minden egyes alkalommal valami újat mond neked. Velem legalább is ez történt. Vannak kellemetlen, rossz dolgok. Azt kérdem, minek kell az életemben?

Talán ezek jelentik a bolhákat?

Kétféle világ létezik. Álomvilág és a Valósvilág vagy másképp a Valóság. Na de ki tudná megmondani, hol van a határ a kettő között, amikor néha olyan jó érzés, olyan megnyugtató, ha az Álomvilágba bele tudjuk ringatni magunkat. Annyira valósnak tud tűnni, hogy már-már azon gondolkozom, talán mégiscsak a másik a hamis, az illúzió, vagy a rémálom, és ez, ami most van a Valóság.

Hiányzik a lombom, Lebeke! Ha nem hallom a leveleim zizegését, magányosnak érzem magam.

Milyen ismerős ez a mondat. Mintha már nagyon sokszor megfogalmazódott volna bennem. Talán egy kicsit másképp, talán úgy:

Hiányzik a szó, a gondolat. Ha nem hallom a lelkem dallamát, magányosnak érzem magam.

Hold köve ront, nap köve gyógyít.

A régi sámándalok furcsán hangzanak a komputer világban. A hagyományok már csak porosodnak elhagyott pincékben, vagy pókhálós padláson. Pedig az átjáró ott van valahol a Valós és az Álom világ között.

Nem kell, hogy megváltozzunk, nem kell, hogy átváltozzunk. Bennünk van mindaz, ami szükséges, de rajtunk múlik, hogy mi az, amit kiengedünk magunkból. Ahogy a sorokkal haladok, egyre inkább úgy érzem, szólhatna akár rólam is ez a könyv.

Gondolod, hogy Gergő megváltozhat?….-Nem hiszem. És nincs is rá szükség. Benne is ott van már minden, jó és rossz, szép és csúnya, mióta megszületett. Majd kiderül, milyen szél fújja meg, s az melyiket hozza ki belőle.

Most a fiaimra gondolok. Én látom bennük a szépet is, a csúnyát is.

Istenem add, hogy a jobbik szél erősebben fújjon.

A cipők?

A cipő mindent elárul arról, aki viseli. Gondozott, ápolt, rendszerető vagy kússza, nemtörődöm, hing-háng ember. Jóindulatú, rosszindulatú, hiú vagy kicsinyes, szerény de ízléses.

Kérdezed, hogy lehet?

Minél tovább figyeled a cipőket, annál inkább megjelennek az árulkodó jelek.

Botlik Dénes cipőpucoló, és Gergő szégyenli, mert alantas munkának tartja.

De Botlik Dénes boldog ember, mert ő fontosnak tartja szakmáját, és amit e téren tudni kell, azt ő nagyon jól elsajátította.

Az a baj az emberekkel (talán velem is), hogy a távolba néznek, a fellegeket kívánják, és bár szép életük lehet, ha nem tudjuk (tudják) értékelni azt, a boldogtalanság minduntalan átölel.

De szeretnék gazdag lenni!…….

De vajon akkor boldogabb leszek?

Az mondják a baj csőstől, jön. Nem tudom, mit is jelent pontosabban, de így igaz. Ha valamiben rosszul kezdenek menni a dolgok, akkor azt mindig valami kell még tetőzze.

A héten, mintha mágnesként vonzottam volna az összes rosszat. A bajok és problémák tornyosultak. Remélem lesz elég erőm megbirkózni velük.

A hét eleje azzal kezdődött, hogy ellenőrzésem volt a cégnél. Mindegy, hogy rendben volt minden, nem számít, ha jönnek az már büntetést jelent. Ilyen ez az ország. Kell pénz, akkor fejjük egy kicsit a kisvállalkozókat, azok úgysem tudnak visszaugatni, nem mernek. Mindig is így volt ez, amikor a királynak elfogyott a pénze, ott voltak a mórok, örmények, vagy zsidók. Mindenki azt mondja Hitler gyűlölte a zsidókat. De a pénzüket nagyon is szerette.

Jól van, nem akarok sem politizálni, sem történelem órát tartani, csak egy kicsit fel vagyok háborodva, mert kéretlenül belenyúltak a pénztárcámban.

De ha csak ennyi volna, elromlott a kocsim, én vagyok a hibás, de az is akkor romlik el, amikor a leginkább van rá szükségem. Ellopták a telefonom. Megéreztem aznap, hogy valami fog történni. Nagyoláhfalván voltam (így hívom a miénket, a fővárost), beszerzői úton. A szokásos. Aznap éreztem, hogy valami fog történni, és nagyon odafigyeltem a pénzre, nehogy ellopják. Úgy lopnak ott, mint a szarkák. Hát a pénzemet nem, de elvitték a telefonom. Benne 400 nagyon fontos szám, üzleti, személyes, család, barát, és persze, hogy aznap sokan kerestek. Murphy törvénye.

Hanem az igazi baj az Anyám. Eltörte a combcsontját. Műteni kell, és ez egy rakás probléma meg baj. Aztán még ott van az én önmarcangolásom, mert ezt mindig meg tudom csinálni magamnak. Nem vigyáztam eléggé rá, gondatlan voltam, be kellett volna vigyem hamarabb az orvoshoz, el kellett volna zárnom az altatókat, hogy ne találja meg és a többi.

Nem elég, hogy rossz anya vagyok, most már rossz gyermek is lettem.

Sajnálom Mama, sajnálom, de annyiszor eljátszottad már a nagyon beteget, hogy most amikor tényleg nagyon beteg voltál, én mégis kételkedtem. Ha meg talál halni, akkor mindig vádolni fogom magam emiatt.

Most már csak abban reménykedem, hogy a hétvége egy kicsit lazább lesz, és végre felszusszanhatok.

Annyi jó gondolat a tarsolyomban, annyi érdekes mese, és én itt rinyálok és sajnáltatom magam. Igen sajnáljatok, mert ezután még ritkábban leszek a gép előtt, és még ritkábban olvashatom a barátaimat, esetleg jókat nevethetünk egy-egy komenten. De az a helyzet, hogy Anyát hétfőn műtik és azután még 3-4 hónapig nem fog tudni lábra állni. Csinos kis ápolóvá avanszálom magam, legalábbis amíg nem találok egyet, hivatásost. Jaj, és oda lesz az egész nyaram, így most már nem mehetek a tengerre sem, pedig az idén sós vízben akartam áztatgatni magam. Na de sebaj, majd megteszi a Medve tó is. Remélem oda legalább egyszer eljutok.

Ma nagyon boldog vagyok. Szeretném boldogságomat mindenkivel megosztani. Szeretném a síró arcokat letörölni, megcsókolni, s azt mondani ne félj nem vagy egyedül. De nem tehetem, mert van, aki elhúzná arcát, van, aki hamisnak hinne engem, így annyit tehetek, hogy mesélek.

Vannak nagyon szép napok, vannak szürke szomorú szorongások. Olyan vagyok, mint egy virág, amikor boldog kinyitja szirmait és ontja magából az illatokat, odacsalogatva minden kis élőlényt, érzékeny élőt. Amikor meg szomorú, összecsukódik, magába zárkózik, mintha féltené bánatát mástól. Az enyém, ne vegyétek el tőlem, hagyjatok engem, hadd simogassam a bánatomat!

Ezt a mai posztomat azonban egy nagyon kedves barátnőmnek ajánlom.

Amikor nagyon beteg volt a lelkem, amikor a sírás már nem száradt le arcomról, amikor azt hittem, nekem nincsen jogom a boldogsághoz, akkor küldte hozzám őt az angyalom. Néhány levél után, már úgy beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Vigasztalt, ő vigasztalt engem, akinek sokkal szörnyűbb emlékei, sokkal szomorúbb története volt. Aztán nem beszélgettünk, nem írtunk egymásnak, sem ő, sem én. Mégis kis figyelmességeket, apró vigasztalást, néha csak egy dal akkor érkezett meg hozzám, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Elhiszitek, nem is ismerem, jó van tőle egy képem, de nem találkoztunk soha, nem érintettem meg soha, és mégis. Szeretem őt, nagyon szeretem. Én hanyag vagyok, néha megfeledkezem a barátaimról, néha eltűnők, hagyjatok békén, néha nem válaszolok levelekre. De ő akkor is szeret engem, érzem, tudom. Tőle tanultam egy nagyon fontos dolgot. Hagyjam a dolgokat, embereket elérkezni hozzám, engedjek magamhoz közelebb mindenkit, és amikor menni akarnak, tudjam elengedni. A dolgokat, eseményeket, embereket, mindent. Tőle tanultam meg, hogy addig nem szerethetek másokat, amíg nem tanulom meg, hogy magamat hogyan szeressem. Az ilyen barátok, mint Ő szépítik meg az életemet, teszik még szebbé, és én hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen barátokat adott nekem. Legyen még sok-sok ilyen, hogy szerethessek, és szeretve legyek.

Köszönöm neked drága barátnőm és köszönöm nektek mind, akik szerettek, akiknek bármi keveset vagy sokat jelentek.

Köszönöm neked is Mackóm, hogy újból megtaláltál, és isten éltessen még egyszer!

Rossz anya vagyok. Eddig eléggé bántott, de most már belenyugodtam, ez van.

Nem töltöm az életem minden percét fiaim körül, néha önző módon saját magamnak programot csinálok, olvasok, írok, barátnőkhöz megyek, és még sok minden. Azon kívül ott van Mackóm, vele is foglalkoznom kell, amit mostanában egyre több kedvel teszem.

Rossz Anya vagyok, mert nemcsak a jót látom bennük, hanem igenis látom a hibákat, a makacsságukat, és cseppet sem szeretem. Néha bepallok nekik, de ilyenkor én járok rosszul, én vagyok az, aki bőg azután. A kicsi fiam, a Tudoska, mindent jobban tud, megvan már a saját véleménye, azt azért sem, még ha rájön közben, hogy nekem volt igazam, akkor sem, legfeljebb, ha valamit kap cserében. Igen, mindennel próbál megzsarolni, és a pénz, azt imádja. Most mit szóljak ehhez? Ha mindenütt ezt látja, hogy a pénz a legfontosabb. Pedig nálam tényleg nem az a legfontosabb, és Mackónál sem.

Bár Nagyfiam a kamasz, mégis a Tudoskámmal több a balhé, állandóan történnek események körülötte. Nagy vagány lett, nem vesz fel akármilyen ruhát magára, sőt most már játszani is a legjobb cuccban akar menni. De ami ennél rosszabb, hogy több mint fél éve nem engedte meg, hogy levágjuk a haját. Alig 10 éves és vállig érő hajjal bóklászik, mindegy, hogy mit mond a tanító néni, vagy mi a szülök, nem és nem.

Barátnőm adott egy tippet.

-         Ragaszd a rágót a hajába, úgy, hogy észre se vegye, akkor ott le kell vágni.

-         Nem akarom rövidre vágatni, de legalább formát adni neki.

Azt hiszem ma, nemcsak rossz anya leszek, hanem egy kicsit gonosz is. Más ötletem már nincs, hogyan tudnám rávenni a hajvágásra.

Ez a kis rész még valahogy ide kivánkozott. Több is lenne, de már untam bemásolni. Ha igazán érdekelt valakit, olvassa el a könyvet, akkor meg tőbbet is dumálhatunk róla. 

Van, amikor nem veszik tekintetbe az ilyen erőszakos csajok, hogy a pasinak lehet más elképzelése valamiről, vagy akár más elfoglaltsága is. Milyen gyönyörűen csinálnak a férfiből puha pöcsöt! Emlékszem egy ilyen esetre, amikor olyan durva szintű érzelmi manipulációt láttam, hogy lehidaltam, egy pasi mesélte. Készült valamilyen vizsgára, a párja előbb fejezte be a munkáját, és elkezdett unatkozni, nem tudott mit csinálni, tévét nézett, majd lefeküdt aludni, miközben a pasi megállás nélkül tanult. Amikor a nő felkelt, kijelentette, hogy szeretné nézni a tévét. Semmi gond, válaszolta a pasi, „…én átmegyek a másik szobába, ott folytatom tovább, te meg nézd a tévét.” Erre a csaj azt mondja: „Ha átmész a másik szobába, akkor te nem is szeretsz engem.” És felpukkadt. Iszonyú durva érzelmi manipuláció. Ez szó szerint, derült égből a villámcsapás. Amikor hallottam a folytatást, azt gondoltam, hogy Úristen, tényleg nagy ez az állatkert. A csaj úgy felhúzta magát- még ő húzta fel magát! -, hogy elkezdett hisztizni, hogy ő elmegy ide meg oda, a végén még a pasi kezdte kiengesztelni. A pasi annyira vak volt, hogy nem vette észre, hogy megy a vágóhídra, mint egy buta ökör. Ennek a konfliktusnak az a lényege, hogy a csajjal mindig foglalkozni kellett, amikor neki úgy tetszett. A férfi ( egyébként ennek a pasinak egy megetetett béka után mennyi presztízse marad?) az megbukhat, vagy akár kivághatják a munkahelyéről, az sem fontos.

 Megoldás? Rövidre zárás: „Ha neked ez nem tetszik, csinálj amit akarsz, de akkor minek vagyunk egymással, ha te nem tudsz rám figyelni?”

Nincs vége a mesének. A nő nem valósította meg önmagát, úgy ahogy szerette volna. Iksz éves, van egy szakmája, és semmi tűz benne. A pasi egy ideje azon gondolkodik, hogy szakít vele, mert ilyen meg olyan negatívumok vannak a nőben, de a hanyagsága és lustasága megakadályozza, és mert a nő olyan kedves ( a tévés sztori tényleg ezt mutatja), ő meg szereti kefélgetni. A szerelem már rég megszűnt. Fejlett racionalitásával nem fogadja el, hogy az érzelmi dolgok kihatással vannak az eseményekre. Telik-múlik az idő, vegetálnak egymás mellett, néha acsarkodnak, majd a csaj egyszer csak teherbe esik. Kijelenti, hogy nem ettől a pasitól szerette volna a gyereket. A pasi nem akar gyereket. El akarják vetetni, de a csaj hirtelen meggondolja magát, mert szükség van az önmegvalósításra meg egy balfaszra, aki eltartja őt meg a gyereket.

A pasi is egyik napról a másikra megváltoztatja a véleményét, annak ellenére, hogy hallotta, hogy a nő nem tőle akart gyereket. Örülnek a gyereknek! Boldogok, szerelem nélkül. A két önző egymásra talált. Zsák a foltját mindig megtalálja. Valójában szarnak a gyerekre, de örülnek neki. A két görcs hazugságban élve majd hiteles, boldog embert nevel a gyerekből?

Az Isten, amikor megteremtette a férfit, két csodálatos dologgal ajándékozta meg. Az egyik az éles esze, a másik a farka. Csak az a baj, hogy a kettő nem működik egyszerre, mert amikor a farka kerül előtérbe, az esze ilyenkor leblokkol. Ezért mondják azt is, hogy a férfit a farkánál fogva lehet megfogni….akkor vonaglik.

A nőt azért teremtette, hogy a férfi legyen amibe gyönyörködjék. De, ha az idő múlásával, a nő elfakul, elhízik, egyre ápolatlanabb lesz, akkor hogyan is várhatná el, hogy ugyanúgy csodálják, mint amikor szép volt és üde?

A nőknek az adatott meg, hogy a családba, környezetükbe bevigyék a szépséget, szeretetet, a férfit, aki néha egy nagy gyermek, kellőképpen becézze, sőt elégítse ki minden téren.

A nő legyen ápolt, legyen kedves, legyen szelíd, de ugyanakkor legyen erős (nem fizikálisan), ha baj van, ő legyen, aki összetartja a családot.

A férfi legyen határozott, legyen egyénisége, és nyújtson biztonságot családjának.  

A nőnek is legyen esze, tudja megjátszódni magát akkor is, amikor nincs kedve, és ne jöjjön elő a fejfájással, azért mert nincs ráhangolódva. Az a baj, hogy, ahogy Csernus is írta, túl sok a görcs bennünk, nem tudjuk, vagy nem akarjuk megbeszélni partnerünkkel, hogy mik is a problémáink, hogy miért is nem akarjuk, így aztán egy másfajta játékot alkalmazunk. Gyengének, erőtlennek tetetjük magunkat, vagy éppen migrénre hivatkozunk, csakhogy bebújunk a magunk kis világában összehúzott lábakkal, ahol majd arról álmodozunk, mit is szeretnénk tulajdonképpen. Mivel a partnerünkkel többször van kudarcunk, akkor az álmainkban őt ki tudjuk cserélni egy másik Ő-vel, a tökéletessel, aki pontosan oda nyúl, ahová mi szeretnénk, pontosan akkor, amikor mi akarjuk. Mint a selyemhernyók begubózunk.

Pedig csak az kellene, hogy leüljünk és megbeszéljük az egészet. Honnan tudja ő, ha nem mondjuk, vagy mi honnan tudjuk, milyen vágyak égnek benne, ha nem mesél róla?

De az álomvilágban nem is kell szépek legyünk, lehetünk slamposak, elhanyagoltak, sőt nagyokat zabálhatunk, mert a képzeletbeli álomnak mi úgyis tetszeni fogunk. Arra lennék azért kíváncsi, hogy hány férfi, azokból az elképzelt álmokból ugyanolyan trehány, pocakos és ápolatlan. Na ugye, na ugye? Ha már álmodom, legyen tökéletes.

Vannak kultúrák, ahol a lányt mindenféle téren felkészítik, mielőtt férjhez menne. Mi ezeket a kultúrákat igen is lenézzük, de kérdem én, mire tanítjuk mi a fiataljainkat?

Tanítani kellene őket, arra, hogy a sex nem szégyen, hanem egy csodálatos élmény, az élet velejárója. Tanítani kellene arra, hogy akarják megismerni saját testüket, vágyaikat, hogy amikor készen állnak a felnőtté válásra, tudják, mit kezdjenek magukkal.

Lehet, hogy szükség van, sőt igenis szükség van a pornóra, de ha a gyerek azokon a filmeken  nő fel, olyanná is válik. Hol marad akkor a simogatás, a kölcsönös örömszerzési vágy? Csak dugunk, mint a nyulak, és közben érezzük, hogy ez bizony lehetne másképp is. Az a baj a mai emberrel, hogy a két dolgot (és még sok mást is) nem tudja összeegyeztetni. Vállalni, hogy igenis ő nő, és igényei vannak, azon kívül, hogy a családját rendezi jól-rosszul, vagy az a férfi, aki vagy kirázza, vagy elkur máshová, mert otthon nem kapja meg, amit szeretne. Ha ez bűn, akkor nem csak az egyik hibás, hanem a másik

Egyesek Csernust és könyvét arrogánsnak, perverznek és vulgárisnak tartják. Van benne valami. A vulgáris szót én is aláírom, de a sok csúnya beszéd mögé benézve, igenis van valami igazság abban, amit a doktor úr mond. Megvallóm, amikor először hallottam beszélgetni ezt az embert egészen felháborított, sőt antipatikusnak tűnt. Ami azonban a címét illeti, én nem ezt adtam volna neki. Ő nemcsak a nőről beszél könyvében, hanem az egész rohadt társadalomról, ami jellemző napjainkra. De vegyük figyelemmel, hogy csak a rossz oldalát mutatja a dolgoknak. Nagyon sok esetben nem értettem egyet vele, az ember egy bizonyos idő után, már nem gondolkozhat úgy, mint fiatalon, amikor szabad volt. Természetesen vannak extrém esetek, ahol már csak a válás segíthet, de minden eset egyedülálló. A férfiakról is éppen úgy lehúzza a keresztvizet, mint a nőkről. Én például azt a címet adtam volna neki, hogy „beteg társadalmunk”. Hogy olyan vulgáris a szóhasználata, azt hiszem ezt kicsit reklámcélú is. Manapság a csúnya beszédet, pe rverzségeket jobban el lehet adni. 

Ha valaki azt a szavakat mondja nekem, hogy: érzékeny, szeretet, szép, hiúság, befogadó akkor a NŐ, ha azt mondja: erő, biztonság, tudatosság, harcias, akkor a FÉRFI jut eszembe. Vajon miért?  

Reggel van, fél öt. Ő már bandukol az úton felfelé. Öt órától kezdődök a műszak. Hosszú műszak, egész nap tart, mert bár 8 óra az 8 óra, egyik nap más, mint a tegnap. Ha jönnek este, hogy: -Öcsi gyere, mert ezt vagy azt el kell vinni valahová, -Öcsi gyere, mert az ajtót ki kell nyitatni, - Öcsi gyere, mert a kakas berepült az iskola ablakán – akkor Öcsi megy, mert hát menni kell. Örvendett, amikor megkapta ezt a munkát, hiszen ő is fontos ember lett. Igaz, otthon semmi sem jó abból, amit csinál, de hát azt már kezdte megszokni.

-         két bal kezed van Öcsi!- szokta mondogatni az asszony. Az a falás asszony, aki alig ér az ő válláig, de aki ha elkezd kárpálódni, akár az egérlyukba is elbújna, csak ne hallaná a száját.

Szerette őt, de félt tőle. Hát tehet ő arról, hogy ilyennek született? – Együgyű, méla, béna, lassú eszű…- és még ki tudja miket nem, mondanak rá? Csak azért, mert az iskolában nem volt olyan nagy fej, mint amilyet az apja akart. Hát igen, ő bezzeg lángész volt, mindent elért, bejárta a fél világot, megyei pártelnök lett belőle, és mindenki a szavát leste…

Megállt, előkaparta a cigarettáját.

-         Tudom, hogy nem jó nekem, egyszer ebbe fogok belehalni, de hát valamibe bele kell halni, és az nem most lesz. Csak ne fáradnék úgy.

Megállt, hogy kicsit kifújja magát. Szemével végigpásztázta a köves utat. Ismerte minden darabkáját, annyiszor már végigment rajta, és mégis, most úgy nézte, mintha mindent rögzíteni akarna. Akár azok a magyarországi filmesek, amikor itt voltak és filmezték az árvíz utáni látnivalót. Borzalmas volt, mégis, milyen furcsa? Kellemese érzéssel gondol vissza azokra a napokra. Szinte már bűntudata van.

-         Eh, mit? Nem tudja más… – de neki akkor olyan boldog napjai voltak. Igen- igen, ott volt az a sok nyomorúság, de ő akkor reggeltől estig járta a falut, nagy gumicsizmásan, fáradhatatlanul, és segített az embereken, segített a filmezőknek is, és… Mindenki dicsérte őt. Olyan érzése volt, mintha az apja lenne. Őt látta így gyermek korában, fontos embernek. Mindenki felnézett rá, mindenki kikérte a véleményét. Jó érzés volt.

-         Ha láttál volna, akkor papa, biztosan büszke lettél volna rám. Látod, tudok én is olyan lenni, mint te? Igaz, csak néha… de azért tudok.

Nagyot szippantott a reggeli levegőből és elindult, hogy időben érjen be. A fiára gondolt. Dolgozik már, olyan szép szál legényé cseperedett. Büszke volt rá. Amikor a lányára, Csillára gondolt, boldogság töltötte el.

-         Hiába, no, az a lány az ő szíve csücske. Olyan hozzábújós, olyan szeretgetős fajta, mint amilyen az anyja volt leány korában, amikor még udvarolgatott neki.

-         Csilla szeret engem – gondolta magában- ő aztán igen, nekem is ő a kedvencem. Szép menyasszony lesz belőle – már el is képzelte hosszú fehér ruhába. Elérzékenyült, még a könny is kicsordult a szeme sarkából. Meg szégyellte magát, lopva széjjel nézett, nem látja-e valaki? Még jó, hogy ilyen korán reggel van. Az emberek csak most kezdnek ébredni.

Ahogy beért a hivatalhoz neki is fogott a napi teendőknek. A takarítónő, Juli is már ott volt. Juli vele egyidős nő lehetett, emlékszik még rá lány korából. Fiatal, ügyes lány volt. Szőke hajjal és nagy fekete szemekkel, még neki is tetszett, de Julinak nem volt szeme rá. Ő csak Józsit látta. Juli főzte a kávét, a szoba betelt kávé illattal. Szerette ezt a reggeli kávé illatot. Nézte az asszonyt, hátulról ahogy tett vett az asztal mellett.

-         Milyen kövér is lett ez a Juli, duplája annak, ami volt, és milyen slampos! A harisnya a lábán meg van tottyanva. Hát, ami azt illeti, most neki nem kéne ez a nő, úgy elhagyta magát.

-         Öcsi! Le kéne, vidd a szemetet a kukába.

Ahogy megfordult feléje, minden mozogni kezdett. Forgott a világ.

-         Te jó isten! Mintha ringispileznék. Jaj, Juli én olyan rosszul érzem magam!

Juli, ahogy ránézett látta, hogy Öcsi egészen elvörösödött.

-         Ülj le Öcsi, itt a szék, hozok neked egy pohár vizet.

A víztől jobban lett. Felállt, hogy levigye a szemetet. Lefelé a lépcsőn, a szokásnak áldozva nyúlt a zsebébe cigarettáért. Kivette a szálat a dobozból és a szájába tette. Aztán, egyet gondolt, és visszatette.

-         Ilyen még nem volt – morfondírozott magában- hogy én a cigarettát visszategyem a dobozba.

Amikor jött visszafelé az üres vederrel, olyan hosszúnak tűnt minden. A lépcsők mintha megnyúltak volna. Magasabbak lettek, alig tudta emelni a lábait. Mintha minden nőtt volna, ő meg csak zsugorodna. Mire felért a lépcsőn, már rendesen szuszogott.

-         Istenem, Istenem! Mi van velem? Úgy érzem, magam, mintha ütnének bele a földbe egy kalapáccsal.

Juli csak nézte kitágult szemekkel.

-         Öcsi ülj le, Öcsi! Hívjak orvost Öcsi?

Öcsi leült. Inkább lehullott, mint amikor ólmot öntenek az egész testére, olyan nehéz kezdett lenni az a sovány, szikár teste.

Aztán, ráborult a sötétség.

„ Megkörnyékeznek engem a halál félelmei,

 Az ő fájdalmai körülvesznek engem…”

Miért írok? Kinek írok?

Ezt a kérdést talán őszintén ma tettem fel magamnak.

Meghalt egy unokatestvérem 49 éves. Nem volt sem beteg, sem baleset nem történt. Reggel elment dolgozni, ott leült a székbe és meghalt. Ennyi volt. Így is el lehet menni. Ha meghalok, mi marad utánam, ami nem enyészik el? A gyermekeim igaz, ezt tudom, büszke vagyok rájuk, szeretem őket. Nem tudom, ha jól szeretem őket, de szeretem.

Hallottam egy verset, de már nem találom sehol. Megpróbálom elmondani, de, csak amire emlékszem.

Az nem biztos, ha felkelsz, hogy este lefekszel,

Az nem biztos, ha elindulsz, hogy megérkezel,

Az nem biztos, ha vágyad van, hogy eléred azt,

Az nem biztos, ha szeretsz, hogy viszonozzák azt,

Csak egy biztos amióta megszülettél

Hogy egyszer érted is eljön a halál.

Nem emlékszem már pontosan rá, ha ismered a verset, kérlek, küld el nekem?

Horváth az írónő neve.

Hogy a saját blogomat se hanyagoljam, gondolkoztam, mi legyen a mai téma?

Nem akarok túlságosan elmélyülni filozófus gondolatokban, sem tudományos, sem hitbéli.

Szomorú történetekre sincs kedvem ma. Arra gondoltam ezért legyen valami szép, vidám és töltsön el engem is, titeket is melegséggel.

Meghittség

Legyen ez a téma ezen a hétvégén. Ha létezik gondolati híd, ahogyan egyesek mondják akkor gondolatban mindenkinek, azt üzenem, hogy ezen a hétvégén nagyon boldog legyen. Én az vagyok.

  Folyton elégedetlenkedünk, sírunk. A magyar mindig csak sír és másokat szid. Én nem szidok senkit, mert tisztában vagyok a saját hibáimmal, hiányosságaimmal, de a minap hallottam egy történetet, amit el kell, meséljek nektek.

Történt Bögözben, egy közeli faluban, ahol az iskolaigazgató nagyszerű ember volt, aki nemcsak a nebulókat, hanem a tanár kollégáit is nevelni tudta.

Reggel, amikor becsengettek, szokás szerint az iskola tanulói sorban álltak az udvaron. A földrajz tanár kissé későn érkezett, hol járt, hol nem, a cipője nagyon sáros lett. Ez nem is csoda, figyelembe véve a mi út viszonyainkat. Mindenütt több a sár, mint az aszfalt.

Amikor a gyerekek után a tanár is be akart menni az épületbe, az igazgató megszólította.

     -Jó reggelt kolléga, hová megy?

A kolléga kicsit meglepődött.

     -Hát, izé… sietek órára.

     -Ilyen cipővel?

A kolléga zavartan nézte a cipőjét.

     -Hát tudja, milyen idő van?

-Tudom. De ön akkor sem jöhet így az iskolába. Hogyan követeljem meg a diákoktól, hogy takarítsák meg a cipőjüket, mielőtt az épületbe lépnek, ha a tanárok így érkeznek? Maga milyen példakép? – és addig nem engedte be, amíg haza nem ment és tiszta cipőben nem tért vissza.

Érdemes ezen elgondolkozni. Szükségünk van a példaképekre. Egy családnak, közösségnek, országnak, társadalomnak, mind ilyen vezetők kellenének.

Talán akkor változnának a dolgok?

Ha arra gondolok, hogy nincs egy éve, még csak nem is hallottam a blogról, akkor most meg vagyok elégedve magammal, hiszen máris sokat tanultam.

Az ötlet az elején inkább az volt, hogy kellene valami hely a netten, ahová feltehetem írásaimat, gondolataimat. Akkor mesélt valaki nekem a blogról. Már az első naptól szereztem magamnak barátokat, akik segítettek nekem, ha kérdéseim voltak.

 Igaza van D-nek, amikor azt mondta olyan az egész akár egy kávézó, ahol meghitten lehet beszélgetni. Bár sokan benéznek, és tovább mennek, vannak egyesek, akik visszatérnek, akikkel kialakul egyfajta beszélgetés, és e beszélgetés közben kiderülnek dolgok. Hiszen nem is én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával küszködök, jé, ez a téma engem is foglalkoztat. De nem csak ennyi. Olyan embereket ismerek meg, talán közelebbről, mint hinnénk, akikkel soha nem találkozhattunk volna, és mégis. Ha elindul a téma, az érzések rokonszenvesek, vagy éppen közösek. Egymást megnevetetjük, megvigasztaljuk. Tudjátok mégis mi a legjobb benne? A kötetlenség. Akkor hagyom abba, amikor akarom, senki sem mondja meg nekem, mit tegyek, senkit sem kell szeretnem, csak ha akarok, nem kötelező a beszélgetés csak azzal, akivel szeretnék. Én is belépek más blogokban, olvasok, tanulok, figyelőzöm. Ha megtetszik valami, hozzáfűzöm a meglátásomat, hiszen szabad, vagy nem?

Vannak, akik már egész komolyan kifejlesztették a blog adta lehetőségeket. Ezeket figyelgetem, hátha tanulok én is valamit, közben kutatok, próbálkozom, mérgelődöm, mert ez is benne van. Annyi minden kérdésem lenne. Hiába próbált segíteni egyik barátom, ha nem fogta a kezem, nem sikerült minden, de azért nem hagyom abba. Már gyerekkoromban is úgy voltam vele, hogy a matematika órán akkor értettem meg igazán a feladatot, amikor az első levezetést én oldhattam meg. A gyakorlat többet tanít nekem, az elmélet elindít, de a gyakorlat tökéletesít.

Summa summarum, szeretem ezt a blogozást, építő jellegű és máris gazdagabb vagyok egy-két baráttal, és ez még nem minden…. 

Hová lesznek a mosoly angyalai?

Belenéztem a minap egy jó pár blogba. Istenem, mennyi elkeseredett ember, mennyi magányos vágyakozó. Hogy is mondtad? Vágyakozó magányosok klubja?

Most nem akarok nagy szónoklatot írni, csak egyszerűen küldök egy mosolyt minden szomorúságnak, minden sírásra görbült szájnak.

Azért is mutassátok meg, azért is mosolyogjatok, nevessünk együtt ( még a nyomorúságon is)

Legyen egy szép napod!

Egy napon bánkódtam a múlt miatt és félelem fogott el, ha a jövőre tekintettem. Hirtelen az Úr beszélni kezdett hozzám:
"Az Én nevem: VAGYOK!"
Azután így folytatta: "Mikor bánkódsz a múlt hibáin és sajnálkozol, nehéz lehet a lelkednek. Én nem vagyok ott.
Az Én nevem nem az, hogy ÉN Voltam!
Mikor félelemmel a jövő problémáira tekintesz, nehéz lehet a lelkednek. Én nem vagyok ott.
Az Én nevem nem az, hogy ÉN Leszek!
Viszont ha a jelenben élsz, az könnyű a lelkednek. Én itt vagyok.
Mert az Én nevem az, hogy VAGYOK!"

Helen Mallicoat

Annyi minden zug össze-vissza az agyamban. Képek arcok, mosolyok, csalódások, majd újra remények. Néha sírok, nem szégyellem bevallani, néha sírok. Hagyom, hogy a fájdalom kijöjjön belőlem, és lefolyón az arcomon. Néha másnak is elmondom a bánatomat. Kiadom a lelkem, pedig, lehet, hogy kinevet, lehet, hogy meg sem hallja, amit én mondok, én úgyis kiadom magamból, szálljon el messzire tőlem, és ne szomorítsa tovább az én szívemet.

Ülök a kedvenc fotelemben és nyomogatom a távirányító gombját, ahogy a férfiak szokták csak úgy céltalanul, pedig nő vagyok. Aztán megáll és hallgatom a nőt, aki előadást tart a reményről, de nem is. Az emberről beszél, és most ne gondolj nemre, csak emberre, és ahogy beszél, magával ragad és iszom a szavait. Amit mond mind ismerős, mégis jól esik hallgatnom, hiszen valahogy ő jobban kifejezi, mint én, jobban formába tudja önteni azokat a gondolatokat, ami bennem van. Tanulok tőle.

A higiéniáról beszél. Tudtad, hogy két fajta higiénia is van? Nos én is tudtam, csak esetleg nem így neveztem eddig magamban. De nem a testi higiéniáról beszélt, az egy másik téma, hanem a mentál higiéniáról, amit hajlamosak vagyunk hanyagolni, nem nagy tulajdonságot adni neki, hiszen örökké rohanunk, sietünk valahová.

Aztán beszélt a szükséglet piramisáról: fiziológiai szükséglet- biztonságérzeti szükséglet- szeretet- tisztelet, megbecsülési szükséglet- önaktualizálás.

Az önaktualizáláson azt érti, hogy valósítsd meg önmagad. Erre mindenki azt mondja, hát persze, de én hozzá tenném… valósítsd meg önmagad, de nem minden áron (a cél nem szentesíti az eszközt) Valósítsd meg önmagad a belső lehetőségeid függvényében.

Szükségem van a barátokra. Szükségem van a szeretetre. Szükségem van a szerelemre. Szükségem van az embertársi kapcsolatokból fakadó örömökre. Ha megosztom a bánatomat veled, akkor fél teher az a számomra. Ha megosztom az örömömet, akkor nem csak neked van egy jó napod, hanem nekem is. Ezek a dolgok felemelnek, megerősítnek.

Az én párom egy nagyon jó ember. Szükségem van rá, és neki is rám, de sokszor nem becsüljük meg egymást. Egymásban belemarunk, megbántjuk, mert a saját hibáinkat kivetítjük a másikra.

Két fajta ember létezik: a pesszimista és az optimista.

Ő a pesszimista, aki depresszióval küszködik, semmi sem lesz már jobb, nem ér ő semmit és a múltat siratja. Most éppen azért, hogy miért volt olyan amilyen, pedig kapott még egy esélyt.

Én vagyok az optimista, aki mindenkire mosolygok, aki remélek, hogy egyszer a boldogság beszáll hozzám is és soha többé nem hagy el. Tudom, a boldogságot nem nálad, és másnál kell keressem, de szükségem van a társakra, a barátokra, egyedül nem vagyok senki. Egyedül még a mosolyom is béna. Hátam mögött hagytam a múltat, a jövőtől is csak azt várom, amit várhatok de azt nagyon. Szeretném megfogni a kezed és felemelni, sokszor attól félek te, fogsz lehúzni engem a szorongások sötét elvesztőjében. Nekem vannak álmaim, vágyaim, de azok az enyémek, nem tudom neked adni. Tanácsot sem tudok adni. Szeretném, ha tőlem tanulnál, de nem erőltethetlek rá. Én is még tanulok, én is még botladozom.

Tanulom, hogyan szeressem önmagam. Te is megpróbálhatod.

Kösd fel a reménység szárnyait! Ha pedig nincs, alkoss magadnak.

 Simogassatok, szeressetek, akkor én majd dorombolok.

Azon gondolkoztam ma, hogy bizonyára sokan (jó tudom, hogy nem olvassák olyan sokan a blogot, de aki olvassa) arra gondolnak, hogy milyen egy nyálas finomkodó kis nő lehet, aki ilyeneket ír? Pedig nem olyan egyszerű az egész. Talán, mert a mindennapjaim úgy telnek el, hogy a mindennapi kenyér ügyében futok én is a pénzem után, talán, mert sokszor olyan kibírhatatlan tudok lenni, hogy magamtól is hányingerem van, mert van úgy, hogy még a saját családomat sem bírom elviselni, és szeretnék messze elmenekülni, hogy aztán óriási bűntudatom legyen, és azt keressem, hogyan is tehetném jóvá az egészet, hiszen mégiscsak a családom a legfontosabb.

Lehet, hogy ez az egész írás egy fajta menekülés, de addig, amíg jó érzés tölt el, amíg írom és olvasom, és talán másoknak is szép napot hozok velük, addig én írni fogok.

A mese világa egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet, bármit újra lehet élni, ahol valóság és valótlanság karöltve lépkedhet, ahol a csúf is lehet szép, a boldogtalan is boldog, ahol olyan színűre festheted az eget, amilyenre éppen akarod.

Ha már ilyen szar világban élünk, legalább a fantáziánk szépítse azt egy kicsit. Na meg a hit.

Az én hitem a szeretet. Mindig is hinni fogom, hogy száz pokol mélyén is találhatsz szeretetet. Csak keresni kell!

Az élet egy rakás félbehagyott vázlat. 

Tündérlány (mese felnőtteknek)

Egyszer volt, talán nem is volt, volt egyszer egy kis falu, ebben élt egy legény. Nem volt se szegény, se gazdag, sem király, sem pásztor, talán azt is mondhatnám, hogy nem volt semmi érdekes körülötte. És mégis: Volt ennek a legénynek egy igencsak különleges története.

Történt egy nap, hogy kimentek az erdőben páran (csak úgy legényekül), hogy májusfát hozzanak a helybéli lányoknak. Szóval mindenki az általa kedvelt lánynak, mert ilyenkor (május elsején), előző este, a lány kapuját feldíszítették zöldellő májusfával.

Aznap elég sokat mentek az erdőben, mert nem akárhol terem ez a fa és abból is a fiatal ágakat, a dúsan zöldellőt kellett megkeresni.

Ez a mi legényünk is összeszedett egy jó pár ágat és egy rakásba téve, várta, hogy barátai odaérjenek hozzá. Az egyik ugyanis, lovas szekérrel jött és körbe ment. Összeszedte az összes levágott májusfát, hogy a legények ne cipekedjenek külön-külön.

Szóval, visszatérve a mi legényünkhöz. Ahogy kilépett az erdőből a fűzfánál, a patak mellett kezdődött egy kis tisztás. Csendes kis hely volt, a világtól távol, akár egy elvarázsolt mező. Már jól benne, a tavaszban, illatos volt a fű a sok mezei és erdei virágtól. Ezen a kis pázsitos réten, mintha egy láthatatlan határ húzódott volna a valóság és valótlanság között. Itt találkozott az erdő a mezővel, ahol egy patak futott végig vidáman csörgedezve, mintha e világon semmi más dolga nem lévén, csakhogy daloljon egész nap.

Elfáradt és lehajolt a patak szélén, hogy megmossa az arcát és közbe jóízűt ivott annak vízéből.

Ahogy felállt, hirtelen megszédült, szinte beleesett a vízbe. Egy nagyon széplány állt mellette és mosolygott rá.

Ha van szerelem első látásra, akkor ez az volt. Mintha már ezer éve ismerte volna ezt az arcot, azt a gyönyörű kék szemet, a hosszú szőke haját, ami mint egy sátor hullott le vállára, hátára, selymesen, lágyan. De a legény nem azt kérdezte, hogy ki ő, és hogy hívják, honnan jött, hanem csak mosolygott.

-         Hát eljöttél? – kérdezte.

-         Igen, eljöttem – és kacagott. A kacagása olyan volt, mintha két üveg harangocskát összekoccintottak volna.

A lány megfogta a fiú kezét, és halkan súgta neki.

-         Gyere velem! …. – és ő ment, nem kérdezte hová, kiért és miért, csak ment.

Ahogy a pázsiton lépkedtek kézen fogva, kedves dal kísérte léptüket, egyre közelebb és egyre hangosabban. A lány a derekára tette a fiú kezét és táncolni kezdtek. De nem úgy, ahogyan szoktak egy falusi bálban, vagy egy városi diszkóban. Nem. Ez egy különleges tánc volt. Lépések és ritmusok, amit nem lehet tudni, honnan jöttek, és aztán forogtak. Forogtak, forogtak, míg nem el kezdtek felemelkedni. Megszűnt a gravitáció, megszűnt minden körülöttük, már csak ketten voltak. Mintha ők ketten egy egészet alkottak volna, összeolvadt, összefolyt az egész. Ők voltak akkor, abban a percben maga a harmónia, talán az igazi nagy öröm, a boldogság. És forogtak, és táncoltak. Ő és a tündér, mert tudta, hogy a lány nem akármilyen lány, hanem egy tündér. Egy tündér, akinek puha az ölelése, akinek erdei virág illata van, és akinek olyan megnyugtató az érintése.

-         Mindig is téged kerestelek. – suttogta a lány fülébe.

-         Mindig is rád vártam. – válaszolta a tündér.

Észre sem vették, úgy eltelt az idő, mert amikor szerelmes vagy, az idő elrepül. Megfoghatatlanná válik.

-         Holnap is visszajövök – búcsúzott a fiú

        --          Holnap is várok rád –válaszolta a lány.

……………………………………………………………………………………......................................... 

Simogatta a nádszálakat, ahogy el lejtett közöttük. Egyedül, egymagában táncolt a tündér. Belepte a varázslat, a szerelem. Maga volt az igézet, az Erdők Anyja csak nézte szomorúan.

-        _ Tévedtél, nagyot hibáztál! Nem lett volna szabad meg mutasd magad az ember fiának.

-         _Tévedtem – mosolygott szomorúan a tündér, - de olyan jól esik ez a tévedésem. Szerelmes vagyok egy földi lénybe és ez olyan csodálatos. Egész nap csak szállnék és táncolnék vele. Csak az érintése is megrészegít engem. Varázslat az egész. Nem tudom, ki kit varázsolt el, de én szédülök? Egyik percben boldog vagyok és szállok, a másik percben szomorú és sírok. Mond csak Erdők Anyja! Hogyan maradhatnék vele örökre?

-         Örökre, örökre! Gyermekem! Kezdesz úgy beszélni, mint a földi lények. Hiszen te tudod, hogy nekünk nincsen időnk, nincsen a szó, hogy: ÖRÖK és MINDIG. Ezeket az ember találta ki. Csaknem akarsz lemondani a halhatatlanságodról azért, hogy ezzel a férfivel élj, a mi időnk szerint pár percig?

-         Oh! Annyira szeretem, hogy igen! Akarom! Lemondok a halhatatlanságról pár perc mámorért. Lemondok az öröklétről, csak csókolhasson oly forrón, ahogy csak ő tud csókolni.

-         Ugyan, ugyan, te buta tündér! Hogyan is képzeled te ezt a szerelmet? A szerelem felemel a magasba, és ha te nem tudod felemelni őt, akkor hagyod, hogy ő húzzon le magához? Hol itt a boldogság?

-         Oh, Anyám! Ne nézd mindig a racionálist, engedd, hogy a szív szavát kövessem!

-         A döntés a tied, de jól gondold meg, mert amiről egyszer lemondasz, azt örökre elveszítetted.

A tündér sietett a patak partjához, hogy találkozhasson szerelmével. Útközben jó kedve volt és virágokat szedett. Erdei virágokból font magának koszorút. Léptei halkak voltak akár a gondolat, alig érintette lábával a füvet. Szinte lebegett. A tündérek, ha szerelmesek, akkor lebegnek, szállnak, szárnyak nélkül is akár a szellő.

Már majdnem odaért, amikor kacagást hallott. Harsány kacagást. Félretolta a patak partján méltósággal trónoló fű lehajló leveleit és kilesett a tisztásra. A legény ott állt a tisztáson és enyelgett egy lánnyal. Egy lány, aki bár hasonlított rá, mégis egy kicsit másabb volt. De a legény épp úgy ölelte, mint őt, épp úgy nevetett rá, mint ő rá. Szomorú lett a tündér nagyon. Ahogy ott állt és nézte őket, egyszer csak a fűzfa ágai ide-oda kezdtek hajladozni és susogtak a szélben

-         Csalás, csalás, ámítás!

A legény összerezzent és észrevette a tündért. Lába földbe gyökerezett, csak nézte, nézte, majd kinyújtotta felé karját.

-         Azt hittem te vagy itt, én téged öleltelek! Becsaptak engem!

-         Mert nem a szív szemével néztél rám. – válaszolta a tündér – és én még fel akartam áldozni az eddigi életemet! hiszen te nem is ismered a szerelmet! –azzal távolodni kezdett és a legény hiába akart, utána szaladni, eltűnt egy szempillantásra.

-         Kelj fel komám, elaludtál! –legénybarátja rázni kezdte a vállát és ő felébredt.

-         Jaj, te! Olyan csuda álmom volt nekem.

-         Gyere, most már szedd a lábad, mert a többiek itt hagynak bennünket.

Mindketten siettek szótlanul hazafelé.

………………………………………………………………………………………………….......................................

 Hatvan év múlva, amikor már öregember lett a legényből, a Halál idejét látta annak, hogy meglátogassa őt. Lassan szállt el belőle az élet, napról napra gyengébbnek érezte magát. Elégedett volt az életével. Amit akart, megvalósított magának. Házat épített, fákat ültetett és asszonyául választotta a falu legszebb lányát, aki takaros volt, serény és mindig jó kedélyű. A jóisten gyermekekkel, majd unokákkal áldotta meg őket. Ahogy ott feküdt az ágyban, körülötte álltak gyermekei. Hálát adott magában mindenért, lassan készült elmenni.

Utoljára akart még mondani valamit, de már kevés ereje volt. Az egyik fia odahajolt hozzá, hogy jobban hallja, mit akar mondani.

Elment. Mosollyal az arcán, megelégedve mindennel, elengedte a földi életet. A fia lezárta szemeit. A többiek ránéztek és várták, hogy mondja, mit mondott apjuk utoljára?

-         Volt egy tánc… csak ennyit mondott.

A titkot talán, magával vitte oda, ahol a tündér várt rá.

" Van két ember, akik szeretik egymást.                 

Nem szerelem, mert az elmúlik.
Ez soha!
Barátság? Ez annál sokkal több!
Egy földöntúli viszony,
Amelyet az angyalok támogatnak.
Egy tiszta, mély, őszinte és önzetlen lelkitársi kapcsolat.
Összeköt két embert egy láthatalan szál,
Melyet senki nem szakíthat szét.
Nincs magyarázkodás, nincs felelősségrevonás, csak a hit.
Úgy szeretik és fogadják el egymást, ahogy van,
És bármit megtennének a másik boldogságáért.
Az ilyen kapcsolat az Isten ajándéka,
És boldog lehet az, aki ezt megélheti... "

E nap mindig jelentett számomra valamit. Többnyire örömöt, ünnepet, és várakozást.

Most tehetném én is azt, mint egyesek, hogy könyvekből kimásolva, nettről letöltve, fennkölten beszéljek a húsvéti barbár és keresztény szokásokról, elemezve azt, hogy melyik éppen honnan és mikortól származik, melyiknek mennyire romboló vagy építő jellege van társadalmunk számára, de nem fogom.

Inkább azt szeretném elmesélni, nekem mit jelent ez a nap? Milyen emlékeim vannak e nappal kapcsolatosan? A legjobban, az ünnepekben, nem is magát az ünnepet szeretem, hanem az előtte való előkészületeket. A várakozást, a tervezgetést. Ez a pár nap, ami az ünnepeket előzi meg, olyan varázslatos a számomra. Várom, hogy életembe lépjen be az ünnep, előre tervezek, hogyan is szeretném. Minden év más. Mindig szeretem valami egyénivel, különlegességgel meglepni magam. Ha egyik évben feldíszítem a lakást húsvéti motívumú apróságokkal, legyen az asztalterítő, szalvetta, tojástartó, színes kis kosárkák, amikbe gyümölcsöt teszek, akkor másik évben az egyik szobanövényre aggatok piciny tojásokat. Lehet, hogy másnak nem is tűnik fel, de egy kicsit minden ünnep más.

Eszembe jutnak gyermekkori húsvétjaim. Amikor előző napon izgatottan festettük a piros és zöld tojásokat. Egy-egy tojást külön díszítettünk. Ezekre leveleket, virágszirmokat ragasztottunk, majd nylon harisnyába téve mártottuk a piros festékbe. Minden tojás más és másra sikerült. A számomra legszebbet félretéve majd annak a fiúnak ( ha eljön, biztosan eljön..) aki a legkedvesebb volt szívemnek.

De volt olyan hétfő, amikor kenyérért küldtek el, és kora reggel, semmit nem sejtve siettem a boltba. Egyszer csak arra eszméltem, hogy csurom vizes vagyok. Az egyik kapualjból nyakon öntöttek egy veder vízzel. Szörnyen elrestelltem magam és dühösen, sírva rohantam haza. Amikor Keresztanyám meglátott, jóízűen kacagni kezdett, én meg álltam előtte, teljesen összezavarodva, nem tudtam mire vélni az egészet? Azután elmagyarázta nekem, a városi kis fruskának, hogy ez bizony egy falusi szokás, és egy lány számára megtisztelő, ha a fiúk leöntik vízzel.

Annyi szép szokás van, amit nem szabad elfelejtenem, amit kötelező tovább adnom unokáimnak. Igen… unokáimnak. Egyszer hallottam egy előadáson, hogy a meséinket, történeteinket mi anyák, apák nem gyerekeinknek adjuk tovább (valahogy velük nem kerülünk olyan közvetlen viszonyba, elrobognak az évek és nincs időnk az ilyesmire) hanem az unokák, azok jönnek, és felülnek ölünkbe, tiszta ártatlan szemükkel ránk néznek, mintha kérdeznék.

-Mesélj nagyi, mesélj el mindent.

De visszatérve a jelenbe!

Az idei húsvét különlegessége az volt, hogy megtanultam egyik barátnőmtől a gyimesi tojásfestést. Elmondom, hogyan történik:

Már amikor vásárolni megyünk, keressük a fehérebb tojásokat. Megmosom őket Pur-ral (mosószer), még meg is súrolom, hogy az esetleges szennyeződés, zsírt lemossam róla, majd 8-10 percig keményre főzöm. Odateszem a tűzhelyre a méhviaszt egy pléh dobozban és felolvasztom. Vettem irókákat. Egy fadarabra, mint egy tű, egy vékony rézcső van szerelve (állítólag benne lószőr) pamut vékony spárgával körbe csomózva. A pamut jól megszívja magát viasszal. Amikor a tojás megfőtt és megszáradt, egyik kezemben a tojással, másikban az írókával neki fogok a művészetnek. Hogy könnyebben menjen, felosztom 4- vagy 8 felé majd középen (akár az egyenlítő) húzok egy vonalat. Ezután jöhet a rajz, levelek, szívek, rózsák vagy bármilyen kacskaringózás. Minden tojás egyedire sikerül. Nem olyan egyszerű ám, mert a viasz hamar megköt, az írókákat gyakran kell cserélni.

-Ha túl nagy csepp van az írókán, cseppentsd a körmödre! –mondta a barátnőm

-Juj! Ez éget! – szisszentem fel.

-Nem veszélyes, meg lehet szokni.

Nos igen, meg lehet szokni, sőt megszeretni. Miután megírtuk a tojásokat előkészítjük a lábast a tojásfestékkel, 5-6 percre beletesszük a piros festékbe őket. (lehet más színű festéket is használni, de a piros az igazi). Kiszedegetjük és hagyjuk megszáradni. Egy kerek vasat a tűzre helyezünk, és a gázt lehúzzuk lassú tűzre. Világos színű rongyot össze csombolygatunk, majd rátesszük a forró vasra, hogy melegedjen. Finom mozdulatokkal a tojásról letöröljük a viaszt. Vissza a vasra, majd a tojásra… többször. Nem súroljuk csak finoman, hogy nehogy lejöjjön a festék. Közben gyönyörködhetünk az alakuló műben.

Hétfőn pedig miután végeztem a reggeli teendőimmel…kinyitottam az ablakot és beleharaptam a friss tavaszi illatba. Az ablakom előtt a fák már rügyeznek, bár a tegnapelőtt még havazott is, a tavaszi kikerics és az ibolya már mutogatja szirmait.

Mély lélegzetet vettem és éreztem a feltámadás érintését. Minden évben ilyenkor, amikor fákra, virágokra, madarakra nézek és érzem a tavasz illatát, érzem a feltámadást a lelkemben.

Boldog feltámadást nektek is!  

                   Szomorú vagyok nagyon, szeretnék vidámabb lenni, szeretném úgy mint rég a vágyaimból valami szépet kitalálni de már lassan vágyaim sincsenek, nem tudom ,hogy egy nap nem ébredek fel úgy, hogy még azt is elfelejtem mi volt ami a tegnap még örömet okozott nekem.

A természet az mindig hűséges marad önmagához, de mi emberek még önmagunkat is folyton megcsaljuk, becsapjuk. A természet tudja mit akar. Soha sincs úgy, hogy a tél után ősz jöjjön, vagy hogy előbb virágozzanak a fák mintsem, hogy kirügyeznének. A természet tudja mit akar. Az örök körforgást tartja szem előtt és azt soha nem téveszti el. Megszületni, felnőni, öregedni majd meghalni. Egy-egy rész néha kimaradhat de fel nem cserélődhet soha. A kezdet és a vég az mindig halhatatlan. Megszületni …meghalni… megszület-ni…meghalni. Csak mi emberek, csak mi dagadt mellü kis törpék nem tudjuk sokszor mi végre is vagyunk a Világban? Okoskodunk, tudálékoskodunk úgy teszünk mintha mi volnánk a világ közepe amikor egy porszem vagyunk a nagy sivatagban. És az egyén?

Ezt mondanám én is aki azt hittem magamról, hogy mert felnőttem jó nagyra akkor okos is lettem de nagyon. Nem tudom mi van bennem több…a kisherceg naivsága vagy az okoskodó csacsi butasága. Azt hiszem én vagyok az aki irányítom az életemet pedig tévedés. Megvagyon rég írva abban a Nagykönyv-ben, az egész szereposztás mi már csak a kellékeken tudunk igazítani egy kicsit esetleg a sminken. Egyenlőség, testvériség, igazság ! Micsoda nagy szavak, micsoda baromság! Igazság?…de kinek?  Egyenlőség?…egyesek egyenlőbbek másoknál. Testvériség?…mi az?  Háború irigység harag.Kinek kell ilyen testvériség amikor a saját testvéred egy kanál vízben folytana meg csak azért, mert te jobban megtanultad a túlélést?

És mégis szeretném elmondani valakinek, hogy élt egyszer egy lány aki sokat álmodozott….lehet, hogy csak álmodozott de úgy szerette volna valakivel ezeket az álmokat megosztani. Valaki….valaki –suttogta éjelente bele a csendbe és a sötétségbe….valaki… hall engem valaki?

Ha az álmok meghalnak az lesz igazán csak szomorú, mert bármit túl lehet élni de ha az álmok halnak meg akkor ránkborul a sötétség és kiút az nincs.

Az egész azzal kezdődik amikor megszületünk. Igen a halál is akkor kezdődik el, mert mindnyájan a halál árnyékában élünk, és azért élünk azért születtünk, hogy felkészüljünk a végsőre. A végső pedig az maga a halál. Beteljesedés így is mondhatnánk. Felkészülünk az ismeretlenre, a végső beteljesedésre.

( tükröm tükröm)

-Már megint a tükör?

Állok a tükör előtt és nézem magam. Látom a szemem körül a ráncokat, apróka szarkalábak, hiába tagadnám, a  harmadik X-en is rég túl vagyok. Kövér vagyok, csúnya vagyok…. És utálom magam.

Eszter így panaszkodik barátnőjének, Adélnak. Adél csak hallgat, közben tesz-vesz.

- Már Lajos is megmondta, hogy csúnya vagyok. Képzeld, azt mondta, gusztustalan vagyok.

Adél ránéz Eszterre és elneveti magát.

-Miért, talán Lajos szép, fiatal és csinos?

-Nem, de ő férfi és azt tartja, egy férfinek nem számít, ha kicsit nagyobb a pocakja és egy férfi nem is kell, szép legyen.

Adél kimegy a szobából, Eszter meg értetlenül néz utána. – biztosan már ő is unja a sok siránkozását-, gondolja magába, de pár perc múlva visszajön, kezében kis dobozkákat tart. Egy kis hokedlit tesz a szoba közepére, arra leülteti barátnőjét. Egy másik széket is odahúz és leül vele szembe, majd pár percig szótlanul nézi barátnőjét.

-Tényleg csúnya vagy és ráncos a szemed, sőt a bőröd színe is olyan sápadt. Mit szoktál csinálni………… azon kívül, hogy reggel megmosod az arcod?

-Semmit – megdöbbenti barátnője beszéde, teljesen letaglózódott, nem tudta mire vélni az egészet.

Akkor Adél elévett egy kis pamacsot és kinyitotta az egyik dobozka tetejét. Fehér krém volt benne és azzal kezdte bekenni Eszter arcát.

-Én most el foglak varázsolni – mondta mókásan és mosolygott hozzá –neked meg csak az lesz a dolgod, hogy behunyd a szemed és lazítsd el magad. Gondolj arra, hogy hirtelen semmi nem érdekel, hogy csak úgy vagy. Érezd a csendet, a nyugalmat, ami körülvesz téged. Arra is gondolj, hogy kint süt a nap, és meleg van. Tavaszodik, az ablak melletti fenyőn egy gerle pár fészkel. Ők is érzik a tavasz illatát, ma mintha hosszabban turbékolnának. – Közben a keze jár, és Eszter érzi minden simítás az arcán, mintha egy ráncot törölne le.

-Végy jó mély levegőt és lassan, ráérősen fújd ki magadból, közben arra gondolj, hogy ma szép napod lesz, mert te így akarod. Érzed a csendet, ami körülvesz?

Készen is vagyunk, most nyisd ki a szemed, mert azt akarom egy kicsit kisminkelni –Eszter tiltakozni akar, de Adél nem hallgat rá.

-Mondtam, hogy nyugi! Ha nem fog tetszeni, legfeljebb lemosod, különben is diszkréten csinálom. Most nézz rám és mosolyogj!

Adél mosolyog, és ahogy nézi, neki is mosoly fakad az arcára.

-Na látod, most szép vagy, nézd meg magad a tükörben – azzal a kis tükröt eléje tartja. A mosoly még ott bujkál a szája körül, ahogy belenéz a tükörbe. Tetszik neki, amit lát, a mosoly még nagyobbra nyílik.

-Látod, ha mosolyogsz nem is vagy csúnya, sőt egyenesen megszépülsz tőle. Ne felejts el mindennap mosolyogni. Ha valakire rámosolyogsz, 90%-a visszamosolyog neked. Aki mosolyog, nem csúnya. Meg kell tanulnod szeretni a tested és a lelked, akkor ki fogsz nyílni akár egy virág. Ha a mosolyod őszintén, belülről fakad, az arcod felderül és megszépül.

Pedig, most is az vagy aki az előbb, most sem vagy sem fiatalabb, sem soványabb, sőt még a ráncaid is megvannak.

De a mosoly ráncai jól állnak arcodon.

Tudod ez a csúnya-szép kifejezés annyira relatív. Mi az, hogy szép, mi az, hogy csúnya, Ami nekem tetszik, lehet, hogy neked nem, és ami engem vonz, talán téged taszít. Mindenkinek mindig nem tudunk megfelelni. – Adél hangja meleg és jó őt hallgatni.

-Nézd meg a fiamat! Ha bemész a szobájába, a polcon rondábbnál rondább figurákat, szörnyeket, robotokat meg mit tudom, mit találsz. Nekem borsódzik tőlük a hátam, de ő szereti ezeket, ha az arcát nézem, azt látom rajta, hogy az ő szemében azok a figurák egyenesen szépek. Én nem értem ezt, de elfogadom. Lehet, hogy neki van igaza, és én nem látom jól.

Az jut erről eszembe, hogy gyerekkoromban sok babám volt, de mind közül egyet őriztem meg, csupán ami a legkedvesebb volt számomra – azzal kinyitja a szekrényt, és annak hátsó sarkából kivesz egy dobozt, abból pedig az említett babát és odanyújtja Eszternek. Egy kicsi fekete baba nagy piros szemekkel és egy fehér foggal, olyan volt akár egy woody baba. Adél mosolyog, mert látja a meglepetést Eszter arcán.

-Azt hitted egy barbi babát őrizgetek? Hát nem. Lehet, hogy neked ronda, de nekem ez a legszebb baba a világon és tudod miért? Mert olyan emlékeim vannak vele.

A reggelt szereti a legjobban. Mindig hamarabb meg ébred, mint ahogy a telefon szólna, mert ugyebár ebben a modern korban már nem az óra ébreszt, lassan az órát csak nosztalgiaképpen tartjuk meg. Pedig szereti az órákat, kedvence a régi falióra, amit minden este kulccsal fel kell húzni, hogy aztán egész nap tompa mélyhangjával betöltse a szobát. Amikor zaj van nem is hallod, de amikor csend van akkor tik-tak, tik-tak és olyan halk megnyugtató egyhangúság és mégis….Felébred, de nem nyitja ki a szemét, sőt még meg sem mozdul. Élvezi a percet, a melegséget, amit a paplan és Morci teste sugároz feléje. Olyan jó így ébredni, mint két összegömbölyödő cica, egymásba fonódva. A napnak ezt a szakát szereti a legjobban. Összegomolyodva, behúzódva  Morci biztonságot nyújtó ölébe. Van, hogy a férfi még át is öleli álmában az még jobb. Visszafogja lélegzetét, és úgy hallgatja a szívverésének ritmikus dobbanását. Morci kicsit horkol is, de Eszter ezt is szereti, olyan kellemes hang ez is, mint az óra és minden egyéb, amit szeretünk. Ha valakit szeretünk, akkor sokszor még a hibáit is szeretjük. Szeretjük azt nézni, ahogy alszik, ahogy eszik, talán még azt is szeretettel nézzük, ha éppen nyújtózkodva vakaródzik, ellazítva előttünk magát. De semmi sem tart sokáig. A telefon megszólal, Morci nyújtózkodik még, csukott szemmel lenyomja a telefont és puszit nyom az Eszter buksijára, mert valahogy ő mindig odanyomja, egy kicsit jobban.

-Ébresztő Kicsim, szép jó reggelt neked.

Aztán jön a szokásos játék, ami nélkül nem volna a reggel olyan varázslatos, mint amilyen.

Eszter nyújtózkodik és kicsit dünyögösen mondja:

-Még egy kicsit maradj, olyan jó itt az öledben, nem akarok felkelni.

Morci mosolyog magában, de kívülről csak egy ártatlan kis pisoly ha látszik.

-Tudod, hogy a kávé nem lesz meg magától, meg aztán ki fog ma dolgozni?

-De olyan jó itt, ma ne menjünk dolgozni.

-Jól van Kicsim, de nem lesz azért ez egész nap unalmas? Képzeld el egész nap, csak arról ábrándozhatnál, hogy este megint így összebújunk. Különben is hamar éhes lennél, meg egyéb szükségletek, lassan elzsibbadnál, hogy tovább ne soroljam….

-Jól van nó, menjél csak én is kelek mindjárt….

Nézegeti magát a tükörben, de nem szereti, amit lát. Igaz tegnap a barátnő azt mondta még eladható, csak tudná, hogyan is kell ezt értelmezni? Eladható vagyok, vajon mennyit ér az arcom, vagy a kezem? Hát a mellem, vagy éppen a fenekem. Lajos akkor lépett be a szobába.

-Mond csak Lajos, eladható vagyok én? Mármint úgy férfi szemmel?

Lajos unottan végignéz rajta, és nem rejti véka alá a véleményét.

-Hát, ha valaki nagyon megszorul lehet, hogy rád vetemedne.

Eszter megbántva érzi magát.

-Ezt most miért mondod, valamikor neked is tetszettem.

-Valamikor az akkor volt, hát nem látod, hogy mekkora segged van? Egyenesen gusztustalan. Különben is én a te helyedben nem flangálnék a gyerekek előtt így meztelen.

Eszter magára veszi a bordó házi ruhát és közben észre sem veszi, hogy egészen meggörnyed, mintha hirtelen 10 évet öregedett volna. Csúnyának érezte magát. Ránéz a férjére, és magában elkönyveli, hát már ő sem az a fiatal, akit ismert, és már kopaszodik, meg pocakosodik. –ő is csúnya- könyveli el magában, és ez egy kicsit megnyugtatja.

Amikor újra a tükörben néz, már semmi sem olyan, mint előbb. Csúnya lett, ráncos és kövér.

Csak a szemei kicsik és riadtak, akár egy kisgyerekké.

-mi lesz velem, ha már a férjem sem szeret? –kérdezi magától és érzi, ahogy a szomorúság egészen körbeöleli.

Aznap egy kicsit meghalt a lelke.

U.i. Csak néhány szó és mégis mennyi mindent jelenthet.

Lehajtott fején megbicsaklik az utolsó távozni készülő napsugár aztán fokozatosan csend borul az egész szobára. Mozdulatlan minden. Egy örökkévaló pillanatnak tűnő idő kizárja magából a mozgás fogalmát. De az igazi csend csak fokozatosan áll be: Megszűnnek a legyek zümmögni, az esteledő hőség fullasztja őket, elerőtleníti az állandó mozgásban lévő szárnyakat. A kinti zaj lassan elhal egy távolodó repülőgép zúgásával. Tehát a fizikai csend beállt. A színek még élénken repkednek küzdve az elmúlás törvényével, de sorjában ők is feladják a reménytelen harcot. Még élénkpiros az asztalterítő és kirívó a virág a vázában, lila színben uralkodik még a pulóver a széken felejtve és a sirály dermedt szárnyai hű szerelmet, vallanak az éjjeli lámpa egykedvűen lehajtott sárga fejének. Hanem a sötétség megállíthatatlanul nyomakodik egyre beljebb, és lassan uralmába vesz mindent. Az asztalterítő megszűnik pirosnak lenni, a virágnak csak halvány körvonalai vannak és minden: a pulóver, a sirály, a szék, a lámpa mind előbb szürke majd sötétebb, míg végül fekete színbe öltözik, hogy aztán beleolvadjon a nagy feketeségbe. Kihaltnak üresnek tűnik a sötét szoba, pedig valójában nem az, csak a látszat teszi sivárrá szinte ijesztővé.

_Miért féltek a sötétségtől? Ne engedjük kialudni a lelkünkben létező fényt, és akkor biztosítva leszünk a kinti sötétség ellen. Bizonyára mindenkivel megtörtént már az, hogy voltak olyan pillanatai, amikor úgy érezte két ember, lakik benne, az egyetlen testben. Az egyik azt mondja – Gyere-és csábítóan mosolyogva, néz le rád, mire a másik  határozottan megállít, és gondolkozásra bír.

De mi lenne, ha néha úgy figyelnők saját magunkat, mintha kívülállók lennénk, kilépve önmagunkból. Talán akkor nagyobb önismeretre tennénk szert, és könnyebben hozhatnánk döntéseket a megoldatlannak tűnő dolgok felett.

Feláll, mert nyújtózkodni akar, zsibbadt testrészei mozgást követelnek. Egyet sóhajt, mélyen leszívja a levegőt a tüdejére, majd egyszerre kiengedi, mintha ezzel kidobná kínzó gondolatait. Átkulcsolt fejjel, arcát nekiszorítja a hideg ablaküvegnek, és kifelé bámul. Szüksége van valakire, akinek elmondhassa nyomasztó gondolatait, de senki se létezik körülötte. Aluszik minden és az már egy másik világot jelent. Nem lehet megzavarni. A sötétség pedig túl nagy és nem elég bizalomgerjesztő, hogy el lehessen mondani neki bármit is. A csillagok sokan vannak, aprók és fecsegő természetűek, akár az emberek. Hanem ott van a Hold. Tanulmányozni kezdi őt. A Hold sápadt és hideg de fehér szemgödrei bizalmat sugallnak, mert olyan titokzatosak.

Ha egyszer elindulok az utamon, akkor senki és semmi nem állíthat meg. Lehet, a vesztemben rohanok, lehet, az alagút végén vár rám a mosoly nem tudhatom, de ha már az élet egy nagy Játék akkor játszódjuk méltón.

Szeretsz engem Péter?

Kezdem elhinni azt, hogy nem mi megyünk el a könyvekért, hanem a könyvek jönnek el hozzánk. Most jött el az ideje, hogy én ezt a könyvet elolvassam. Hatalmas élmény volt számomra. Olyan része is volt, amit 5-6-szor újra olvastam. Amint a címében is olvashatjuk e könyv témája a szeretet.

Szeretet… ez az elcsépelt, benyálazott, bemocskolt szó, melynek zászlaja alatt sokan még gyilkolni is képesek voltak. Ez az, egyesek által már nagyon divatjamúlt szó, ami sok mindent jelenthet és ugyanakkor semmit. Ami jelentheti az egész világot, univerzumot és jelenthet másoknak egy nagy semmit.

„ a szeretet az emberiség legfontosabb szava. – Nincs még egy olyan összehazudott, benyálazott, félreismert szavunk, mint a szeretet – nevében műveltük a legnagyobb botrányokat, tettük tönkre egymást, pusztítottunk ki népeket – s ugyanakkor mégis hiányzik, ez a … nem is tudjuk mi … csak azt, hogy hiányzik.”

Sokféle szeretet van. Legalább is úgy érezzük. Másképp szeret az anyánk, aki féltőn fog ölében és mindentől megóvna, és másképp szeret a szeretőnk, aki feláldozna és elzárna csak magának, mert birtokolni akar. Vagy talán nem is olyan különböző e két fajta szeretet? Vajon ez az igazi szeretet? Amikor minden áron birtokolni akarjuk a másik testét és lelkét, sőt ha tehetnénk, még az álmait is cenzúráznánk? Nem. Az anya, aki igazán szeret, meg kell tanulja, hogy soha sem volt övé az a gyermek. Csak kölcsönben kapta, hogy szerethesse, de el kell engednie. Önzetlenül kell szeretnie, és nem görcsösen, rákapaszkodva, hogy: -hát ez a hála fiam, hogy felneveltelek? Nincs hála, nincs elvárás. Az igazi szeretet csak ad és nem vár semmit cserében.

Milyen nehéz ezt megtanulni, és milyen nehéz ezt gyakorolni. Mindnyájan azt várjuk, arról álmodunk, hogy szeressenek. Engem szeressenek, és én azt érezzem. Én, én, én …. És csak azután jöhetsz Te.

Amikor Jézus halála után visszatért tanítványaihoz még 40 napra, megkérdezte Pétert.

-Szeretsz engem Péter?- bár Péter azt válaszolta, hogy szereti, Jézus mégis háromszor is megkérdezte őt.

Péter nem szereti Jézust. Legalább is nem úgy, ahogyan Jézus szereti őt. Később bizonyára megérti Jézus szavai, de akkor nem értette meg.

„ Ennek a csodálatos Mesternek az egész élete és tanítása másról sem szólt, csakis a szeretetről”

A, másik szeretet, amit szintén sokan nem ismernek: a másik szeretete. A társamat úgy szeressem, mint önmagamat.

„ Tudom, milyen kérdések bujkálnak benned. Ha egyedül vagy, hogyan találj társat? S ha társad elviselhetetlen, hogyan lépj ki a kapcsolatból? Kiléphetsz-e egyáltalán, Jogod van-e? Meddig tart a hűség, és hol kezdődik az árulás? Meddig adhatom föl magam egy kapcsolatban? S ha föladtam, hogyan szerezhetem vissza magamat?

Véres kérdés, látod, hogy félünk szeretni, s félünk nem szeretni is. Félünk odaadni magunkat, és képtelenek vagyunk befogadni másokat. S a többiek is így vannak: féltik magukat. S ami ebből következik, hogy ritkák manapság a találkozások, s még ritkábbak a valódi összetartozások”

De vajon önmagamat eléggé szeretem? Amikor gyerekkoromtól fogva azt sulykolták belém, hogy ne legyek önző, magamnak való, hogy ne szeressem magam, mert gyarló bűnös vagyok és tökéletlen. Hogyan szeressem akkor a saját testemet, lényemet. Vajon eléggé ismerem magamat? „ Szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat”

Igen, de akkor azt kell megtanulnom előbb, hogyan szeressem önmagam.

„ a másokkal való barátságom teljes mértékig az önmagammal való barátságomtól függ”

olyan az egész, mint egy Játék, és mi vagyunk benne a játékosok. Tőlünk függ, hogyan játszódjuk le az életünket. Még a szomorúságot is mi okozzuk magunknak. Lehet, hogy tudat alatt, de szomorúak akarunk lenni. „ A másik ember nem tudja megoldani az én életem legnagyobb gondját: nem tudja elintézni, hogy saját lelkemet a barátommá tegyem”

Az egyik részben az író meghatóan beszél az ember és ló kapcsolatáról. Bár, a ló állat, egy nagyon érzékeny és intelligens lény. Sokszor mi emberek is tanulhatnánk a lovaktól. Két példát helyez egymással szemben. Amikor a lovat úgy szeliditti meg a cowboy, hogy megtöri erőszakkal, és amikor az indián a lovat azzal szeliditti magához, hogy különböző cselekedettel, testbeszéddel a ló tudtára adja, hogy ő a főnök, de ugyanakkor ő az, aki szeretetet és gondoskodást is nyújt.

„ Az erély nem tévesztendő össze az erőszakkal. Az erőszak rabszolgákat csinál, az erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az erély a megnemesítés eszköze.

A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, hogy a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. És gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik-, amit nem ismerünk- az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen, és nagyon kemény lehet. Innen kezdve már nem kell pányva- a ló az ember kezében van”

Minden kornak és társadalomnak meg van a maga szlogenje. Emlékeztek még nem is olyan régen, azt sulykolták belénk: Testvériség, egyenlőség.

Hogyan lehetne egyenlőség ebben a színes Világban, ahol nemcsak, hogy különböző színűnek születünk, de különféle esélyeink is vannak, vagy éppen nincsenek. Nem is azzal van a baj, hogy nem vagyunk egyformák. Hierarhiák voltak és mindig is lesznek. Gazdagok és szegények, okosok és kevésbé okosok, de….

„ A teremtésben Istentől az emberig s még lejjebb is hierarhiák vannak. Hatalmak. Van magasabb és alacsonyabb. De a fejnek vezetni kell a testet és a fényesnek a homályosat. A szellemnek a lelket. És sohasem a lenti szolgál, hanem mindig az, aki fönt van! Minél magasabb szellemi színvonalon él valaki, annál inkább szolgálja azt, aki lent van! Ahogy az érett lelkű anya szolgálja a tudatlan és éretlen gyermekét, ahogy egy mester szolgálja a tanítványait: értük él, értük áldozza föl magát.

Uralni valakit, szolgálatot jelent”

Sajnos mi elfelejtettük ezt (értem ezt a mai vezetőinkre, lelki atyáinkra, főnökeinkre) és éppen fordítva gondoljuk.

„ Az Uralom titka a valódi szeretet”

Sajnos ma már divatok vannak és trendek. Nem arra tanít az édesanyánk, a tanító néni vagy a barátunk, hogy kimutassuk érzelmeinket, hanem az óvatosságra és a félelemre intenek.

-Ne mutasd meg magad teljes valójában, mert megbántanak, ne terítsd ki érzéseid, mert kinevetnek.

                „ A félelem ízét már alig érzem:

                   Valamikor érzékeim vacogtak

                   Egy éji hangra, és egy szörnyű hírtől

                   Minden hajam égnek állt s reszketett,

                   Mintha élne, jóllaktam az iszonnyal

                   S a borzongás, agyam meghitt lakója

                   Többé nem izgat….”   Shakespeare

Minderre mégis azt mondom, akár az író… „ a szeretetben nincs félelem, sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.”

Ha azt mondja neked valaki, hogy olyannak szeret amilyen vagy, nem baj, ha kövér vagy és buta vagy gyáva, akkor hazudnak neked.

„ Nekem így is jó vagy! Vagy Neki így is tetszem, ahogy vagyok!- Ezek mind szeretetlenségről árulkodó mondatok. Ha valaki túlságosan elhízik, és ennek csupán lelki oka van, az, föltehetően szeretetlen erőtérben él. Vagy a párja nem szereti igazán, vagy a környezete, vagy a mi a leggyakoribb, ő nem szereti valójában magát. Nincs pontosabb kifejezés, mint az, hogy valaki elhanyagolja magát!-

Vigyázz, mert nincs hazugabb szó, mint az- elfogadás! Egy kertet sem fogadok el, ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek gondozom. Mert- fölfelé- látom! És oda akarom emelni, ahol látom”

Akit szeretünk, azt felemeljük, szépnek és jónak látjuk, bármilyen hibákkal is van tele. Ha úgy érezzük, hogy a szerelem nem felemel, hanem lehúz, elnyom akkor az baj. Ott nincs igazi szeretet. Az, hogy fent látom őt, nem jelenti, hogy én alatta vagyok. Ugyanúgy felemel ő is engem. A szív szemével látunk ilyenkor, és aki nem fölfelé néz, az nem is szeret.

„ Egy párkapcsolat sokféle háborúságot, válságot, gyötrelmet rejthet magában. Hűtlenséget is. Hirtelen felszikrázó vad indulatokat. Mégis azt mondom, mindaddig érdemes csinálni, amíg a szív szeme átlát a viharok felhőin. És átlát a mindnyájunkban meglevő hitványságon, önzésen, gyengeségen. És akkor kell abbahagyni, amikor érzed, hogy rosszabbá tesz, vacakabbá- hogy lesüllyedsz.

Mert akkor nincs már benne szeretet. És akkor lehúz.

Szeretetben élni azt jelenti, hogy egymást nemcsak többnek látjuk, de föl is emeljük! Szeretetteljes légkörben a képességeink felfokozódnak. Megszépülünk, megnemesedünk. A legjobb jön ki belőlünk. De ha nincs szeretet, ahogy ebben az országban nincs, csak ritkán és nagyon szűk körben, szóval, ha ebben a gyűlölettel, irigységgel és lenézéssel teli világban kell élnünk, megcsúnyulunk, kevesebbek leszünk, betegebbek. Nem a jobb, hanem a rosszabb jön ki belőlünk.”

Jézus is megkérdi Pétert, mert neki is szüksége van a szeretetre. Adok-kapok. Ha csak ő egyedül szeret, akkor az már nem szeretet, az csak egy vágy, egy fohász marad. Ezért, ha valaki megkérdi tőletek…. Szeretsz engem Péter? – akkor gondolkozzatok el mélyen, hogy miért nem érzi az a másik, hogy szeretitek, és változtassatok a hozzáállásotokon (amíg még nem késő) Mit ér, ha szeretek valakit, ha az nem érzi az én kisugárzásomat, és ha nem viszonozza azt.

Egy test-egy lélek-egy szellem.  Oda-vissza.

„ Ha nem szeretlek, sohasem látom meg, ki vagy Te! Szívvel látni nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságodat is. Nem azt, hogy nem látom meg a gonoszságodat, amitől, mint minden ember, te sem tudtál, vagy nem akartál megszabadulni-, hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonjaid! Nemcsak ravasz vagy, hanem igaz is.

Nemcsak nagyravágyó, hanem az is, aki emiatt szerencsétlen lesz.

Nemcsak gyenge, de nagyritkán bámulatosan erős is.”

Nos kedves olvasó! Ha tetszettek ezek a gondolatok, amiket megosztottam veled, nem marad hátra más, hogy elolvasd az egész könyvet, ahogyan én is tettem, és érzelmekben gazdagabb és boldogabb leszel.

Legyen egy szép napod!

Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos.

Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt igazán

(Goethe)

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:

-Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?

-Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?

-Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd

visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg, és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.

-Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyezzék meg?

-Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magunkhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebet ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk, és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.

  Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:

-Az emberek elfelejtik, mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettéll bennük.

„….. Nekem a könyv olyan mint a lágy kenyér, mely táplálja a lelkemet. Ha szomorú vagyok megvigasztal, ha pedig túlságosan elhiszem magam, az orromra koppint:- kis buta, az egyetemes Nagy Tudás mellett te csak egy Pont vagy, vagy még annyi sem.

De jó tudni, hogy mégiscsak vagyok, és valahová tartozom.

Azért vagyunk a világban, hogy valahová tartozzunk. Ha egy jó könyvet olvasok, otthon érzem magam, bárhol.”

Anyám! Könyörögj Istenhez,

Hogy ne kelljen megátkoznom,

Azt a napot, amikor megszültél!

Anyám! Cinikus, tolvaj, hazug embert,

Belőlem miért nem neveltél?

Hogy ne fájjon a gyalázat, a szenny,

És ha szembeköp

Aki tegnap még barát volt,

Hogy ne érezzem többé mennyire bűzlik,

Rothad alattam a föld,

Hogy süllyedek, hogy süllyedünk,

És karbatett  kézzel, gyáván várjuk

A végzetünk!

Alszik a nép és álmodik,

De jaj, szörnyű álma van!

Tapsol, sort áll és verekedik.

Alszik a gyermek és álmodik,

Narancsot, csokoládét kirakatban,

De oh! Az üveg milyen vastag?

Törékeny keze nem törhet át rajta.

Alszik az út és álmodik,

Mogorva emberek járnak rajta.

Alszik az anya és álmodik,

Merev gyermekét tartja,

Görcsösen szorítva magához.

Alszik a férfi, de nem álmodik,

Sóhajjal, könnyel küszködik.

Az írónak szörnyű álma van,

Gúnyverset szavalnak neki,

A festő meg bambán nézi,

A róla mintázott karikatúrát.

Alszik az ország, de már hallani,

Sóhaját s félszeg panaszát,

Rossz álmait szeretné feledni.

Dalolna száj, de hidegek ajkai,

Lendülne kéz, ha nem volna béna,

Az agyban is motoszkál egy lusta gondolat,

Mely még nem bontá ki

A sokat ígérő szárnyakat.

Álmomban én is kiabálok,

Ébredj fel Ember! Oh ébredjetek!

De hangom olyan tehetetlen.

Kedvenc regényem „A kisherceg” Antoine de Saint-Exupéry-től. Sokat olvastam életemben és sok könyv tetszett vagy éppen siratott meg, de ez az, amit szinte kívülről tudok. Amikor először hallottam róla 10-es voltam. Egy osztályfőnöki órán az oszi feltette a lemezt, ami a könyv alapján készült. Mese felnőtteknek. Így igaz. Talán ha hamarabb olvasom el ezt a könyvet nem, érint meg olyan nagyon, mert nem értem meg az igazi mélységét. „ az embereknek szükségük van szertartásokra” Idézem a könyvet, és arra gondolok, amit a minap hallottam Müller Pétertől. A szertartás szó valószínűleg onnan ered, hogy: a szeretet megtartása. Bármilyen szertartásról beszélünk, egyfajta szeretet van benne. A hétköznapjainkat kisebb nagyobb szertartásokkal tűzdeljük meg, akár a menyasszony ruháját, ahogyan díszítjük, úgy öltöztetjük lelkünket és testünket ünneplőbe.

Az életünk tele van szertartásokkal, már a születésünk is egy fajta ünnep, ha még nem is tudjuk akkor. Ünnep a családnak, a szeretteinknek és a közelálló rokonoknak, barátoknak. Sorolhatnám hosszan. Keresztelő, első áldozás vagy konfirmálás (vallástól függően) eljegyzés, menyegző és utoljára a temetés. A temetés is hozzájárul az élethez. Az utolsó tisztelet, amit adunk és kapunk. De ezeken a szertartásokon kívül még vannak másfajta szertartások is. Amikor a gyerek első osztályba megy, amikor kicsengetik ballagáskor, amikor családot alapít, vagy éppen házat épít. Minden év, minden évszaka magával hozza a szokásos szertartásokat. Vízkereszt, húsvét, karácsony, hogy csak a nagyobbakat említsem. Egyesek szemében ezek a szertartások nem ildomosak, mert pogány ünnepekre vezethetők vissza, mert esetleg nem keresztények vagy éppen álkeresztének és sorolhatnám hosszasan. Mire valók a hagyományok, ha nem arra, hogy identitástudatunkat erősítsék, a valahová tartozás örömét biztosítsák lelkünkben. Ezek a mi gyökereink, amit őseinktől, anyáinktól, apáinktól kaptunk és kötelességünk továbbadni gyerekeinknek, unokáinknak. Igaz, hogy sokszínűek vagyunk és ahány ház annyi szokás. Mindig arra tanítom gyerekeimet, hogy a türelmet és toleranciát tanulják és gyakorolják másokkal szemben. Tisztelem azokat az embereket, akik éltetik és továbbadják saját hagyományaikat, de elvárom, hogy az én szertartásaimat is tiszteletbe tartsák. Nem erőltetem senkire rá a magam szokásait, de nem tűröm el, hogy bárki csúfot űzzön belőle csak azért, mert esetleg különbnek érzi magát. Csak sajnálni tudom azokat, akik nem kapják helyüket ebben a csodálatos színes világban, akiknek nem kellenek a szertartások örömei, és sivárrá teszik életüket és gyerekeik életét azzal, hogy fanatikusan azt hiszik csakis övék az igazság. Pedig az IGAZSÁG odaát van.

Mert számokból és logikából

Mozaik kockaként rakták

Össze a nagy filozófiát,

Aki nem érti a komputer

Magas tudományát és a

Számhalmazok gyökvonását,

Bár virágot, színeket ismer,

Bár dalolni tudjon, bizony

Sokszor nem érvényesülhet.

Ismertem egy embert,

Sokat hallgatott,

Beszéltek a szemei,

Fekete kenyeret

Jóízűen majszolt,

Kérges volt tenyere.

Ismertem egy embert,

Mindig csak lapátolt,

És kevéssel beérte,

Mégis szembeköpték.

Nem sírt, nem haragudott,

Ismerte az életet,

Vérzett, de senki se látta,

Mert vérző tenyerét eltakarta

A por és a szenny,

Lapátos volt.

Hiába gyötröm önmagam,

A Jelen él, bár hihetetlen.

Sohasem hittem

A távolság axiómájában,

És most? (…)

Bár látlak, tapintalak,

Millió év választ el tőled.

Még utána kapok a múltnak,

Még hinni szeretnék szenvedélynek,

És markolászom a semmit,

Az átlátszó valóságot.

Megértem ezt is?

És semmi? Semmi se történt?

Még fáj, de érzem a burkot,

Fásultan takarnak az évek.

Fáj, és mégsem mondhatom,

Látod, látod, én most is,

Akkor is, az előtt is,

Csak mosolyogni tudtam.

Pedig fáj, még fáj,

De már ismeretlen az

OKOZAT.

Ma nem az a fontos, hogy tudj,

Mély hang és meggyőző beszéd,

Ez kell!

Nem az a fontos, hogy újíts,

A régi dolgokat fényesítsd!

Ne formálj, ne légy feltaláló,

Légy nyájas és hajlongó,

Ez kell!

S ha fáj, hát hallgass,

És várj, hogy Virradjon!

Tegnap a nap még

Aranyszínben játszott,

Ma megromlott banánnak

Sárga színét öltötte magára,

Mit sárga,

Nem sárga, hanem barna.

Tegnap még pihe kék volt

Fejem felett az ég,

Most szürke ólomként

Fullaszt, nyomaszt.

Rózsaszín beszédem,

Lilla sóhajjá változott,

A dalom elnémult,

Az agyam eltompult.

Tegnap még fájt,

Ma már nem is bánt.

Tegnap még sírt,

Lelkem könnyekkel bírt,

De ma még sírni se képes,

Üres minden és kong!

Idegen hangommal kérdem,

Mi ez a színváltozás?

Nem az a fontos,

Hogy hibás légy!

Összeszorított ajakkal

Viseld el a büntetést!

És ha nem érted

Miért történt mindez,

Mosolyogj hozzá,

S talán megbocsátanak,

Az el nem követett

Bűnödért?

Nem az a fontos,

Hogy igaz légy!

Arra hajolj,

Amerre fúj a szél,

És te leszel a legjobb

Ezen a világon.

Nem az a fontos,

Hogy elhid, amit

Mondanak,

De mindig azt mondd,

Amit ők a szádba

Rágnak!

Ne legyen soha

Saját véleményed,

Légy érzéketlen

A dolgok fordulása

Iránt!

Jegyezd meg jól,

Az irány….

Amerre fúj a szél!

Az ősz már télbe hajlik,

Sírós a táj,

S bár fáj a szívem,

Közeleg az elmúlás.

Ó annyi álom és,

Annyi szép remény,

Mint sárga lapi,

Mit szertefúj a szél!

Még utána kapok

A tegnapi illatnak,

Még szívemben érzem,

A szerelmes szorongást.

Pedig nem volt más,

Csak néhány csalódás,

Naiv kislány!

Piros szoknyás

Naiv kislány!

Üvölt a csend körülöttem,

Keresem azt, ami nincs,

Amit valahol elveszítettem,

Egy soha fel nem talált kincs!

Szerelem, álom és hit,

Eldobált szavakat gyűjtök,

S ha találok valakit,

Akit imádok vagy gyűlölök,

Elárulom neki a titkom,

Mert nem férnek már az agytekervényekben.

Elmondom neki, hogy néha fázom,

Máskor meg forr a vérem,

Lila sóhajok nyomják a vasórát,

Repesztik, szaggatják és mégsem,

Állítják meg állandó dobbanását.

Még nem akar a kaszás engem(?)

A szürke agy labirintusában

Eltévednek a tehetetlen ötletek.

Szétszórnám sejtjeim a világban,

De úgy érzem egymagam beszélek,

Mert hiábavalók a szavak,

Nem érti őket senki sem!

Mind lábon állva alusznak,

Nem értik ők a beszédem.

Hittem az Istenben,

Hol van?

Bennem, vagy éppen a kenyérben,

Amit neked adok?

Hogy bontsam szét,

Milyen színben öltöztessem az életem?

A szó mond, mivel vét,

Ha hozzád simul, és azt kérem,

Adj magadból valamit nekem!

Értem, ha a kövek zokognak,

Mert a rohanó víz felsebzi

Szendergő vágyukat,

Mert nap őket nem süti,

Mert senki nem érti,

Ők miért léteznek?

A víz súrolja őket,

Hát nem elég szépek?

De a víz mit vétet,

Hogy pihenése nem lehet?

Mit vétett a vad, hogy felsebzi vasgolyó

Puha védtelen mellét,

És az a nagy folyó,

Hogy tenger nyeli el lényét,

És mit vétettem én,

Amikor téged hívtalak?

A hang meghalt már rég,

Te nem jöttél, hiába vártalak.

Hogy múlik az idő kegyetlenül,

Hogy kattog az óra veszettül,

Hogy üresen kongnak a szavak,

Ha kiáltok, visszhangoznak a falak,

Hogy az emberek között oly egyedül vagyok,

Hogy egyfolytában hiába szavalok,

A szépről, a hitről,

A jóról és szerelemről,

Ha a szennyből egy virág fakad,

Kristályos víz,

átlátszó,

és ó!

Mily titokzatos (…)

Amikor már

úgy érezzük

megérkeztünk,

ránk szakad

az égő

döbbenet…

hiszen még

el sem

indultunk?

Elbocsátó szép üzenet,

Ez, amit most írok neked,

Elbocsátlak szép szerelmem,

Mert rabom nem vagy te nekem.

Síró lelkem meg ne lássad,

Fájdalmamat eltakartam,

Mosolyogva intek csókot,

Elbocsátlak boldogságom.

Köszönöm, hogy voltál nekem,

Képzeletem, s szép szerelmem,

Köszönöm, hogy megérintett,

Szép szavakkal a lelkemet.

Elbocsátó szép üzenet,

Ez, amit most írok neked,

Elbocsátlak szép szerelmem,

Emléked majd marad velem

Kérlek kedvesem,

Ne engedd el a kezem?!

Kérlek, engedd meg,

Hogy mindig szeresselek?

Engedd meg nekem,

Ünnep legyél a számomra,

Örvendjél te is velem,

Hozz békét a házamra.

Nem kérek tőled sokat,

Neked adom a vágyakat,

Adj nekem pár percet,

Add nekem csak a MINDENT.

Kérlek szerelmem, ölelj át,

Legyen tied a szó és gondolat,

Te legyél kinek követem parancsát,

Érintésedben tudjam válaszodat.

Amikor a kakas már harmadszor szólalt meg,

Még orgiákba fulladt méltóságotok,

Nem akart felöltözni a valóság köntösébe,

Még a véres szájú üdvözítőt vártátok!

Amikor a névtelenek pocsolyákba vájták

Évtizedek kínzó fájdalmait,

És névtelenül ölelték át végül a máglyák

Meggyötört testek maradványait.

Akkor ti is megjelentetek mártír arccal,

A barikádok jelmezbáljain,

Hogy arassatok a mások földjein,

Szégyentelenül, mocskos álarccal.

De megálljatok ti, azok, akik,

Mindig szél irányba fordultok!

Lesz még egy utolsó igazságszolgáltatás,

Ha nem itt a földön, a poklok mélyén,

Eszter naplója

Nagyon szép levelet ígértem neked, de nem tudom milyen lesz? Még azt sem tudom most, neked írom vagy magamnak? Mostanában sokat gondolkozom. Mindig sokat gondolkozom és talán ez a legnagyobb baj. Nem kellene annyit gondolkozzak! Olvasom ezt a könyvet….. szeretem. Valósággal magamban iszom szavait. Vannak részek, amiket 4-5 szőr újra olvasom, mintha attól félnék, hogy elfelejtem vagy nem értem meg az igazi mondanivalóját. Olyanok ezek a szavak a lelkemnek, mint a zene. Szavak, szavak, szavak. Már megint sokat beszélek össze-vissza. Gondoltam idézek neked belőle egy pár sort, aztán annyi mindent aláhúztam, hogy ezeket már nem idézhetem. Ahhoz már el kellene küldjem neked a könyvet. SZERETETKÖNYV- MÜLLER PÉTER.

Miről szól? Benne van a címében. De a szeretet sokféle és sokféleképpen nyilvánul meg:

Szeretet Isten és közted, férfi és nő kapcsolatában, barátok közt, ahol érdekes de nem számít a nem. Szeretet anya és gyermek, apa és fia között. Azt hiszem, kihagytam a legfontosabbat. Vajon Te most mire gondolsz?

Ami a legfontosabb, hogy megtanuljuk szeretni önmagunkat.

    Egyszer volt egy ember …. Azért mondom, hogy ember, mert lehetett volna bárki … ő, te vagy akár én is.

Ez az ember mindig boldogtalan volt, pedig körülötte szép volt a világ. A virágok gyönyörűen pompáztak és a nap melegen sütött, az embernek családja volt és barátai, akik mosolyogtak rá, de ő nem mosolygott vissza.

Egy nap el kezdett gondolkodni.

-Istenem, vajon mi a baj lehet velem? Miért vagyok én mindig szomorú, mi az, ami bánt engem?

Amikor már tudatosult benne a gondolat, lassan ráébredt arra, hogy ő mindig vágyakozik valami vagy valaki után, aki, vagy ami, akkor elérhetetlen a számára.

  -Szeretnék szerelmes lenni!- sóhajtott fel és ábrándozni kezdett az a személy  után, akiben biztosan beleszeretne.

  -Csak egyetlen egyszer a szemébe nézhetnék, csak egyetlen egyszer megérinthetném, és biztosan tudnám, hogy ő az. És akkor megfognám a kezét és soha többé nem engedném el. Amikor valaki bekopogott az életében mindig felrezzent és vágyakozva suttogta magának.

  -Ez Ő lesz az, ez biztosan Ő lesz….. de mindannyiszor egy bizonyos idő után az érzés lassan halványulni kezdett és végül csak a szomorúság maradt meg a lelkében. Egyszer álmában Valaki azt mondta neki.  – a szeretet az, amire olyan nagyon vágyakozol. Csak az a baj, hogy nem jó helyen keresed a szeretetet. A szeretet ott van, ahol a fény.

Az ember elindult, hogy megtalálja a fényt, mert a fény magában rejti a szeretetet. Hosszú utat tett meg, sok-sok nehézséggel küzdött meg. Mindennap megvívta a maga kis harcát és legyőzte az elébe kerülő démonokat. Ahogy teltek a napok, úgy érezte egyre közelebb kerül céljához és egyre jobban kezdett hinni benne. Az erősödő hite lassan elűzte a szomorúságát, és észrevette azokat az apró kis dolgokat, amit addig egy pillantásra sem méltatott. Megtanulta, hogy nem a nagy BOLDOGSÁG a fontos. Az élet apró örömei adják a lélek igazi boldogságát. Lassan napról-napra, hétről- hétre, évről-évre közeledett a fény felé. Zenét hallott és táncra perdült, szállt olyan könnyedén, mintha súlya sem lenne. A fény egyre közeledett feléje. Már látta és érezte a belőle kisugárzó szeretetet, ami teljesen elborította. Szerette volna mindenkivel megosztani ezt az érzést, mindenkit odahívni, ahol a fény van és a szeretet. De hogyan mondja el, hol van az a hely, ahonnan a fény és a szeretet fakad? Szétnézett, hogy lásson. Eddig a szemével csak nézett, de nem látott, a fülével csak hallgatott, de nem hallott, a kezével csak tapintott, de nem érzett. Akkor hirtelen nagyon meglepődött. Meglátta az igazságot. A fény, amit úgy keresett éveken át, belőle áradt és onnan sugárzott kifelé. Megértette. … ameddig nem tanulta meg igazán szeretni önmagát addig égette a vágy, a benemteljesedés. Hiányérzete volt minden nap. Amikor ezt végre megértette, bár magányos volt, már nem volt egyedül.

„ Ha a lelked a barátod, sohasem maradhatsz egyedül. Magányos lehetsz-, de egyedül nem maradsz.

A magány áldott állapot – az egyedüllét átkozott helyzet.”

Remélem tetszett ez a kis mese, és megértetted az üzenetemet. Búcsúzóul még idetűzök egy idézetet abból a könyvből, amit neked is melegen ajánlok.

„ Kell egy fél óra vagy egy óra, ami csakis a tiéd.

S fordítva: anélkül, hogy társad kérné, néha egyedül kell hagyni őt. Szüksége van rá.

Mindennap találnod kellene lehetőséget arra, hogy a * barátoddal* a lelkeddel beszélj.

Egy barátságot ápolni kell.

Keresem az Istent,

De haragszik rám,

Elfordult tőlem,

Nem talál rám.

Vágytam a szerelmet,

Pedig nem ismertem,

Fájdalma hasított

Mostohán lelkemben.

Vágytam az életet,

Bőven kijutott,

Akkor is harcoltam,

Mikor más ujjongott.

Féltem a holnapot,

De a mát rettegem,

Kegyetlen ízét még,

Érzem a tegnapnak.

Vágytam a csendet,

Szelíden átölelt,

Egyetlen barátom,

Örök magányom volt.

Életemnek szép virága csókodra áhítozik,

Ölelő két karjaidban napsugárról álmodozik,

Ha a szívem rózsa volna,

Fekete és lila színbe borulna.

Mond, hogy nincsen vége még,

Mond, hogy lesz folytatás elég,

Türelmemet nem akarom elveszíteni,

Ha kell a végtelenségig, fogok várni.

Kérlek, álmaimnak adj életet!

Hallod ott kint a szél zúgását?

Az ereszen a monoton eső koppanását,

Mindez nem jelent semmit neked?

Egy anya megfogta a kezem,

S az én anyám lett.

Egy fiú rám mosolygott,

A barátom lett.

Egy ember sok mindenre tanított,

Nevelőm lett.

A sors sok mindent ígért,

De végül becsapott.

Az anya elment, elhagyott,

Halála mély fájdalmat hozott,

A fiú más lány után szaladt,

Utána már csak emlék maradt.

A nevelőm se volt becsületes,

Tanítása milyen felületes

Volt, csak most látom,

De most már hiába bánom

Az elmúlt éveket,

És hiába őrzöm az emlékeket.

Még fájnak, még rágják,

Lilán ólomnehéz életem,

Sebembe mélyen belevájják

Körmüket, s hiába kérem

Engedjetek! Vágyom a csendre!

A fájdalom tompit, vakit,

Sebemnek folyik fekete vére,

Ringasd el magad!

Ne gondolj arra,

Hogy minden tovaszalad,

Ne nézz a hervadt virágra,

Ringasd el magad!

Azok a felhők ott hova mennek?

Töprengő néma filozófusok,

Miért mindig csak menetelnek,

Milyen egészen mások,

Mint mi emberek?

Ők mindent látnak,

Életet, halált, háborút,

De senkinek erről nem szólnak.

Telet és virágzó májust,

Egyforma kedéllyel fogadnak.

Véremmé iszom titkaid,

Magamban fojtott kiáltásod,

A Föld fáradt sóhaját

Érzed, bár nincsen hallásod,

Ködfoszlány, merre vezetnek utjaid?

Hallom a belső ösztöneimmel,

Hogy válaszolnak a felhők,

Millió kérdésemre szelíd türelemmel.

Számomra ők az égi nevelők,

És követem őket tüzes szemekkel.

A felhők lassan suttogják,

Ringasd el magad,

Hogy ki vagy és leszel, azt mások is tudják,

Te csak ringasd el magad,

Mert szárnyaid kibontását várják, 

Azok, akiknek szükségük van rád.

Fáradt és lusta a testem,

Lassan kígyózik bennem a nedv,

Az a kívülről kéknek látszó kis folyadék.

Ásítás nyomja a lelkem,

S unom a szemeim felnyitni,

Egyforma ritmussal emelkedik,

Mellemnek két fehér dombja,

Mely lágyan ringatózva,

Még éjszakai álmának simítását érzi.

Koporsó födélként zárja a szememet,

Fekete szempillám fátyla,

De megmozdul rajtam

A jó meleg paplan,

S megindul agyamban a gondolat.

Bár nem tiszta, még eltéved

Az éjszaka labirintusán,

Már érzi, hogy ébredni, nyújtózni kezd.

Nem kell még sietni,

Idő bőven telik,

Pihen a testem lágyan és lustán,

De érzi már, lüktet a kék vér,

Egy sóhajtás még, és kész az ébredés.

Az éjszaka kússza sötét függönye,

Mely ólomként feküdt a mellemen,

Most elszállt, nincs már és lassan

Az erő, a kedv felébreszt,

Hogy fogadni tudjam az elémbe

Siető új napot.

Igaz-e, hogy

Napsugaras mosolyom

Hullámzón ringatva

Altatja el

Fáradt testedet?

Igaz-e, hogy amikor

Hozzád bújok,

Forróság járja át

Átlátszó bőrödet,

És a vulkánok

Nem olyan melegek

Mint én?

Igaz-e, hogy nem

Kell nekünk

Atlanta kincs,

Sem Einstein tudománya,

Sem Afrika holt gyémántja,

Sem Nagy Sándor hatalma,

Sem Homérosz bölcsessége?

És nem kell Buddha

Vagy Marx filozófiája,

Krisztust sem hívjuk le

A mennyből, hogy

Megmutassa az igazi utat,

Mert amikor Te és Én

Együtt vagyunk,

Nincs szükség

Egy harmadikra (?)

KI VOLT?

Ki volt a művész?

Aki arany kapukat faragott

Égszínkék felhőkre,

Vagy ki iszapból

Ráncigálta elő

A pislákoló életfeltételt?

Ki volt a művész?

Ki rímelve írt

Sok-sok semmit,

Ki lázongott, s maga

Sem tudta miért?

Ki álmában túllakott,

És gyomorbajjal bajlódott?

Ki kevéssel beérte,

Vagy aki mindig mást akart,

S hogy nagy legyen

Lopta a szavakat,

De csak a virágos,

Cifrán hangzó

Derűs mondatokat.

Művész volt-e vagy bűvész?

Egy, kettő, egy, kettőt lépek,

Ügyesen hozzád igazítom léptem,

S ha elhibázom, attól félek,

Hogy kinevetsz, és ezt én szégyellem.

De a dal egyre ritmikusabb lesz,

Pislog, majd lángnyelveket vet,

Míg végül fellobban bennem a mersz,

Néha szórakozni is lehet.

Nézz rám, most ne figyelj

Másra! Engem nézz!

S ha kérdezlek, hát felelj

Gyorsan! Hisz nem nehéz.

Látod, most nem vagyok szomorú,

A dal szárnyán szinte repülök.

Most nem lehet velünk a kétkedő ború,

A boldogság vörös hullámaiba merülök.

Beszélek, értetlenül fecsegek,

Táncról, divatról, hogy hajamban mit kéne tenni,

Mindenfélét össze-vissza beszélek,

Pedig én most is mást szeretnék mondani.

Néha jó, ha a csendben belesikolt egy hegedű hang,

Néha kellenek a zengő hazug szavak,

Hadd simítsanak egyet remegő lelkemnek,

Mert az a régi seb, még most is oly eleven.

Kiégett szürke szívemben minden rózsa,

Puszta helyén kósza szél cibálja,

Sárguló emléklevelek rongyait,

Ami még megmaradt, cafattá tépi.

Zöld illúziók, rózsaszín ruhába öltözve,

Merre tüntetek ebben a cudar időben?

Talán kedvesebb helyeken keresve,

Megnyugvást, költöztetek más szívekbe?

Ha eláll az eső, a pocsolya is kitisztul,

Ha folyton nem zavarod, a vize kisimul,

Csak az én szívem egyre rothad,

Hite mélyében lassan elkorhad.

Néha a rozsda között is kapsz értéket,

Ahol nem is keresed, találsz még szépet,

Ahol még fáj, még vérzik az élet,

Nincs veszve minden, még reményed lehet.

Néha kell, hogy megállj és figyelj másokra,

Összedőlt álmok s remények vára,

Rád várnak hiszékeny gyermek türelemmel,

Hogy el gyere, s megtöltsd lelküket kemény hittel.

Lelkemnek rezgő húrjain hallom még,

Azt a furcsa dalt, ahogy ég,

És lángjával a világnak hirdeti,

Nem született meg, de azért létezik.

Néha szükségem van egy dalra,

Egy kopott de kedves illúzióra,

Hagyjuk még élni bennünk azt,

Hogy vidítsa bár az álmokat.

Néha szükség van a szertartásokra,

Monoton életünk megváltozására,

Hadd higgyük még néha, hogy szép

Az élet, ha fenn ragyog az ég.

Fehér könnycseppeket hullat a tél,

Dermedt körmeivel ajtómon kaparász,

Mi történt, mondd mi bánt?

Talán az elmúlástól félsz?

Fekete füst sok mindent mesél.

Nem újdonság neki az élet halál nász,

Sem az a tánc, ahogy együtt járják,

Járd velük te is, míg itt a Földön élsz!

Földön és égen, szélbe kapaszkodva,

Kibontott hajjal, lebegek, táncolok.

Egy fény valahonnan, messziről hozzám ér,

De mire megérinteném kialszik.

Táncolok, mint a nád, hajlok ide s tova,

S a hanyatló naptól fényt én már nem várok.

De az alkony kegyetlen s fröccsen a vér,

A szív életet és halált játszik.

Csak még egyszer lehetnék álmodó kislány,

Szőke hajjal, kék masnival,

Szaladnék virágzó réten át,

És boldogan kibékülve a világgal.

Csak még egyszer hinni tudnék a mesékben,

Lángoló szívvel várva a herceget,

A csodákat őrizve mélyen a szívemben,

Játszhatnám az önfeledt gyereket.

Várom, hogy jöjj,

Telnek az évek,

És én még mindig várok,

Terád várok

SZERELEM.

Félek valahol kicsúszott,

Nem vettem észre,

S elhaladt mellettem.

Félek, elveszítettelek

SZERELEM.

Készültem jöttödre,

Lelkem-feldíszítettem,

Mosolygó napsugárral,

Virágzó faágakkal,

Vártalak.

Zenélt a szívem,

A vidámság betöltötte

Magányom, életem.

Úgy látszik, hiába

Vártalak.

Telnek a napok,

Múlik reményem.

Csak attól félek,

Már sose talállak meg

SZERELEM.

Oh! Jöttek, sokan voltak,

Az álarcos bálon mind,

Mind te veled hasonultak,

De egyik sem volt az  igazi,

Éreztem.

Utánuk nem maradt,

Csak üresség és értelmetlen

Elfáradt szavak.

Meg egy-egy odavetett érzelem,

Mint kutyának.

Nem maradt emlék,

Titokban elfojtott sóhaj,

Sem öregasszonynak való

Rózsaszín ábrándozás,

Csak feledés.

Amikor elmúlt, mindig tudtam,

Más volt, nem az igazi.

A függöny bezárult,

Az álarc lehullt,

Nem volt

SZERELEM.

Menjünk a Marsra kedves,

Repüljünk át az éjszakát,

Ott lesz igazán kellemes,

Csak suhannánk az űrön át.

Nem lenne ott a sok szabály,

Görcsökbe húzó félelem,

Hogy mit szabad és hol az akadály,

Csak ketten lennénk édesem.

Legyőznénk mi a gravitációt,

Átölelve az egész világot,

Szabadon lebegne lelkünk ott,

Elfeledve minden létező bánatot.

Gyűlölöm a szemeidet,

Melynek fénye mást simogat.

Gyűlölöm a szavakat,

Mit másnak ajándékozol.

Gyűlölöm a nevetést,

Benne van minden hazugság.

Gyűlölöm a hallgatást,

Mivel körülveszel engem.

Gyűlölök mindent,

Ami téged hív, vár, kérdez.

Gyűlölöm a szerelmet,

Mely érted lángol,

A bizalmat, a csalódást,

Az álmot és a valóságot.

És gyűlöllek téged,

Amiért még mindig

Létezel bennem.

Csak várok és várok,

Ámítom magam,

Majd holnap, majd holnap

Teljesül vágyam.

Hisz mindenki tudja,

Csak nem figyelt még rá,

De majd kívülről fújja,

Én vagyok az aduász.

Öntelt és büszke,

Ki sokat akar,

Ránevet az igazság tükre,

És sírva fakad.

Voltam óriás,

És dagadt mellű törpe.

Egyszer minden véget ér,

Ott állunk szótlan, egyedül,

A kérdést, hogy miért,

Nincs kinek, feltegyük.

Hull könnyem vasszívemre,

Hadd rozsdázzon, hadd marja,

Még visszatekintek a semmire,

Még agyam az emlékek rabja.

És nem teszem fel már a kérdést,

A könnyeim is elapadtak,

Nehezen megy az első lépés,

Hogy új vágyakba kapaszkodjak.

Az újrakezdés és a befejezés?

Mindkettő félelemmel jár,

És egyikből sincs visszatérés,

Csak menni, menni, muszáj.

Azok a ki nem mondott szavak,

Jobban fájnak, mint bármi.

Azok a ki nem mondott szavak,

Láthatatlan közénk ékelődtek.

Csak nézem kitágult szemekkel,

Könyörgő tekintetem nem látod már.

Azok a ki nem mondott szavak,

Oly messze visznek el tőlem,

Ködöt és falat húzva közénk,

Én meg csak nézem tehetetlen,

Ahogyan távolodsz egyre.

Azok a ki nem mondott szavak,

Meggyilkolják a szerelmünket.

Álmomban

Fémgyűrűs  folyóson

Rohanva,

Egy más világba

Léptem át,

Hol korlátok nélkül bátran

Öleltél át.

Ártatlan játék volt csupán,

S nem vettük észre,

Hogy a fantázia szárnyán,

Lelkünk szerelmi táncát járja,

S az ujjak hegyén átcikázó üzenet,

Veszélyes vágyakat

Kavar fel.

Boldog vagyok és szomorú,

Nem tudom mi a valóság,

Hogy a valóság egy hazugság,

Vagy a hazugság a valóság?

Ha visszagondolok

Olyan szép volt,

Vagy talán nem?

Szőke felhőkben

Erős karok öleltek

A végtelenségbe.

Szétfoszló évekből

Csak egy sóhaj maradt

Meg.

Ártatlan, naiv, kis buta

Én voltam,

Emlékszel?

Én voltam a róka,

És te….?

A szőke herceg,

A minden tudó,

Kis képmutató,

Kár, hogy

Csak egy sóhaj maradt

Meg. 

Vártalak soká,

Türelmetlenül.

Azt ígérted

Megszelídítesz.

Oh, mennyi hülye

Álom!

Mennyi rózsaszín

Remény!

És csak egy sóhaj maradt

Meg.

Írnék egy verset,

Csak neked.

Még akkor is,

Ha nem értenéd meg.

Írnék egy verset,

És nem levelet,

Írnék és írnék,

Se múltról, se jelenről,

Se vallomást,

Sem szemrehányást.

Írnék egy szót,

Vagy talán kettőt,

Amit csak te,

Csak te értenél meg.

Megfognám a kezed,

De már nem merem.

Megszólítanálak,

De úgy is hiába.

Se szó, se kéz,

Sem könyörgő,

Sem parancsoló

Tekintet,

Nem visszen túl,

 A szakadékon át.

Csak tudnám, hol vétettem el?

Ha újra kezdhetném,

Ha újra születnék,

És lennék más,

Mint ami voltam,

És éreznék,

Vagy nem éreznék?

Talán akkor, akkor

Újra kezdhetném.

Ha a sóhaj az tovaszáll,

Hova száll?

Ha az embernek lelke van,

S nem látszik,

Miért fáj?

Mért van a könny,

Az mire való?

Kinek segít,

Ha forró és sós,

És talán keserű?!

Oh, döglött romantika,

Penészben ülő

Csúnya lánya!

Minek a tükör,

Mikor az ferde?

Minek a napfény,

Ha vaknak születtél?

Minek a vágy,

Ha meddő vagy,

S karod nem ölelhet,

Csak sötét és,

Rohadt és ijesztő

HALÁLT!

Loptam a szavakat, hogy neked adhassam,

Akinek nincs és nem is volt soha.

Loptam a hangokat egy hegedű húrjáról,

A virág szirmokat egy almafáról,

A csendet a fekete éjszakától,

A rózsaszínpirkadást a felkelő naptól,

Egy ártatlan gyermektől a csengő kacagást,

A szerelem legszebb szimfóniáját,

És neked adtam, mind csak neked,

Mert szeretném, hogy megmaradhass nekem.

Versek, versek! ….. Szeretem őket. Nem egyformán, de szeretem őket. Ők az én gyermekeim. A vigasztalásom. A lelkem egy kis eldugott része. Sose gondolok arra, hogy szépek vagy csúnyák. Ha nagyon szomorú vagyok, hozzájuk menekülök. Mindegyik jelent a számomra valamit. Az egyik egy rég volt szerelmet, a másik egy fájdalmat vagy egy különös nap emlékét rejti magába. Mint apró gyöngyszemek, amiket utamon elhullatok, úgy kísérik végig ezek a versek életem fonalát. Szeretem őket. Nem olyan nagyon, mint Istent és a fiaimat, nem olyan lángolva, mint a szerelmet, de szeretem. Csendesen, halkan, szomorúan szeretem őket. Ők jelentik nekem a vigasztalást, sírást és még sok mást …..  amit szavakba se tudok formálni. A szégyenemet, amit elsüllyesztek magamba, és nem merem kimondani, de ha versbe fogan, úgy repül el tőlem, mintha nem is nálam született volna. És én megkönnyebbülten sóhajtok. Köszönöm neked Istenem, hogy annyi érzéssel ruháztál fel és, hogy adtál rá módot nekem, hogy ezt kifejezzem, formába öntsem. Talán egyszer, másokat is megvigasztalhat vagy megsirathatnak a verseim, amiket szívem szerint a világnak ajándékoznék.

A vers nem más, mint lelki kenőcs a beteg szívekre, a múlandóságra.

           KÉTSÉG 

Vergödöl s nem érted miért a harc?

Előtted hosszú út, nem tudod hová vezet?

Csillagok ragyognak, s köztük, mint sápadt arc

A hold kegyetlen gúnnyal rád nevet.

Kitől kérdezd meg mit is akarsz,

Ki mondja meg neked, ki is vagy Te?

Fájdalmad oly nagy, hogy húsodba marsz,

S röhögsz, ha kékesen lila a felülete.

Megszültek, de soha nem akartak,

Létezel, pedig senkinek nem hiányoznál,

Amíg a terv készült, rád nem gondoltak,

De te jöttél, s a tervnek fittyet hánytál.

Azt hitték, hamuvá válsz, s elfelednek,

Elsiratnak a látszatért, majd örvendeznek,

Sós könnyed még akkor is táplált,

Amikor azt pusztulásodnak szánták.

Te vagy az ember, egy pont a végtelenből,

Neved van, arcod és hangod,

Azt mondják, úgy lettél porból vagy szénből,

Alacsony, sőt, nincs semmi rangod.

Őseid nem élnek, mert éltek és meghaltak,

Túrták a földet, olvasztották a vasat,

Álmukban talán jól laktak,

S nem látszott rongyukon, hogy szakadt.

Te pedig itt vagy még mindig,

Te a névtelenek unokája,

Úgy érzed, itt voltál, s itt leszel végig,

Te a múltnak, s jövőnek kopjafája.

De néha kétségek gyötörnek,

S a kérdést felteszed ezerszer,

Hogy unokáid majd egyszer,

Hősök vagy névtelenek lesznek?

Van egy csillag,

Ahová mindig felnézek,

Ha rád gondolok

Van egy álom,

Ami mindig visszatér,

Ha rád gondolok.

Van egy ki nem mondott szó,

Mi ott bujkál szívemben,

Ha rád gondolok.

Van egy vers,

Mit akkor mondok el,

Ha rád gondolok.

Van egy elfojtott sóhaj,

Mi akkor szakad fel,

Ha rád gondolok

A SZERETET ÜNNEPE

December van, és rohamosan közeledik az év vége. Minden embernek más és mást jelenthet egy-egy hónap vagy évszak. Nekem a december a karácsonyt jelenti, a karácsony pedig a szeretet ünnepét. Egész évben loholunk, futunk a pénz után, valós és valótlan álmokat kergetve. De ahogy közeledik karácsony, mintha minden átalakulna. Tudom, tudom, hogy erre egyesek azt mondanák, badarság, mert a karácsony szelleme el van rontva amióta kereskedelmi jellegűvé vált az egész világ. A nagy bevásárlások, a nagy rohanás, tülekedés az ajándékok után és közben elfelejtjük a lényeget. Takarítani, kidíszíteni a lakást, sütés-főzés, vendégfogadás és a sok stressz, hogy mindenben megfeleljünk. A nagy ajándékok, amiről utólag kiderül, hogy mégsem voltak elég nagyok. A sok idegeskedés alatt összeveszünk szeretteinkkel és elfelejtjük a legfontosabbat. A karácsony semmit nem ér, ha nem teremtjük meg magunk körül a békességet, a harmóniát és legfőképpen, ha lelkünkből nem sugárzik a szeretet.

„ Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég,

de ha vigyázunk rá, nem alszik ki még”

Eszembe jut életem legszebb karácsonya, amit most elmesélek neked, kedves olvasó, mert szeretném megosztani veled ezt a régi szép élményemet. Soha nem fogom elfelejteni ezt a karácsonyt.

Lelkünk legeldugottabb zugában, a tudatalattiban rejtve őrizzük minden olyan emléket, ami meghatározta, mély benyomást hagyva bennünk, életünket, legyen az az élmény nagyon jó vagy esetleg nagyon rossz.

Hat éves voltam, első osztályos. Addig még nem volt igazán részem a karácsonyban. Tudtam, hogy a karácsony díszített fával jár, meg a kirakatokat pompába rakják, de soha nem kaptam addig ajándékot senkitől. Az árvaházban egyszer egy embertől, akit mikulás ruhában öltözve Moş Gerilă-nek kellett szólítani, kaptam egy narancsot. Azt a narancsot egyedül megehettem. Annak, aki mindig megkapott bármit, amit a szeme megkívánt, ez a dolog nem jelent semmit, de ahhoz, hogy valamit igazán értékelni tudjunk, meg kell ismernünk a másik oldalt is. Éspedig azt, amikor valami elérhetetlen. Talán ez is az oka a mai gyerekek többségének, hogy nem tudnak igazán örvendeni semmilyen ajándéknak, mert nincs megadva az a lehetőség nekik, hogy esetleg valamit nélkülözzenek.

„Amikor elveszítettem, akkor tudtam meg igazán mit is jelentett nekem”

Szokták ezt mondani az emberek, tárgyakra, személyekre esetleg kapcsolatokra. De térjek vissza az én kedves mesémhez. Nem voltunk gazdagok. A fenyőfa sem volt óriás de elég ahhoz, hogy a meglévő díszek megtöltsék. Engem a Keresztanyám átküldött a szomszéd nénihez. Ott már megjött az angyal, és én belefeledkezve bámultam a nagy fát, rajta az üvegdíszeket, melyek különféle pompával csillogtak, az ezüst és arany harangocskák, a szaloncukorkák mind vidáman lengedeztek a fán. Bámulásomból felocsúdtam, amikor a szomszéd néni megszólított.

-Menj haza Katica, mert az angyal most járt nálatok!- és én szedtem a lábam, ahogy csak bírtam, rekordidő alatt értem a ház ajtajához.

-Nézd mit hozott neked az angyal Katica! Ezzel a mondattal fogadott Keresztanyám és nekem még sokáig ott csengett a fülemben …neked … neked… neked.

A fa és az illata beragyogta a szobát. Nem volt olyan nagy, mint a szomszéd nénié, nem is volt rajta üvegdísz meg harangok, mégis csodálatos volt. Életem legszebb fája volt. Érdekes díszek voltak rajta. Ezüstszínre és aranyszínre festett diók, nagy, óriás gombok színes papírba csomagolva és a szaloncukor helyett selyemcukorka volt házilag becsomagolva szépen és ízlésesen.

Az ágyra pedig kiterítve az én ajándékom, egy égszínkék és egy rózsaszín szövetruha. Keresztanyám varrta őket nekem és én tudtam, de dehogy is mondtam el, hiszen az angyal hozta őket. Keresztanyám volt az én angyalom. A fa alatt pedig édesség és az első könyv, amit életemben kaptam: Benedek Elek – Arany mesekönyv. 

Boldog kisgyerek voltam és olyan gazdagnak éreztem magam. Az is voltam, gazdagabb, mint bárki, határtalan nagy szeretet vett körül. Azután megérkezett a betlehemi csoport. Szokás volt falun, hogy karácsonykor a nagyobbacska gyerekek megtanulják a betlehemi játékot, mellyel Jézus születését hirdetik és házról házra járva, minden olyan háznál, ahol gyerek létezett, előadták e kis történetet mesélve, énekelve. Természetesen a kellékek sem hiányozhattak. A jászol, ahol, elhelyezve egy baba a kis Jézust szimbolizálta, a jászol körül a gumi állatok és a többi kellékek igazi mesés hangulatot adtak. Amikor végignéztem a játékot, mint egy önfeledt kisgyerek körbeugráltam őket és tapsoltam örömömben.

Az est lassan elöregedett. Az utcai zajok elcsitultak, csak egy-egy kutya csaholt még bele az éjszakába. Mi is nyugovóra tértünk. Sokáig nem tudtam még elaludni. Olyan sok  szép esemény borult aznap rám, hogy élvezni akartam minden pillanatát: a karácsonyfát, az énekeket, a kacagást és a kályhában sült alma illatát, ami még nagyon sokáig belengte a szobát.

Azóta sok karácsony eltelt, szép és jó, de mint az a Karácsony nem volt soha.  

Volt egy kis buborék,

Úgy hívták „boldogság”

De tovaszállt

Tovaszállt

De kár,

De kár!

Volt egy kis rózsaszín

Szeretet, szerelem?

Ne menj el,

Ne menj el!

De kár,

De kár!

Volt egy kis halványzöld

Icike kis remény,

Hova lett,

Hova lett?

De kár,

De kár!

Volt egy kis …. Egy kis

Nyugalom, békesség,

Nem volt,

Vagy volt?

De kár,

De kár! 

Van egy kis félelem

Sötét, szürke,

Szívemre, lelkemre,

Számra,

Ólmosan száll,

Csak száll.

Mint két öreg ültünk egymás mellett,

Mi komoly emberek vagyunk,

Vágtuk a komoly képeket,

És semmiről nagyokat dumáltunk.

Féloldalt rád lestem titkon,

De találkoztak a pillantások.

Semmi sem látszott a szobor arcon,

A szemekben ott bujkáltak a mosolyok,

És huncutul kitörni készültek,

De a játékot komolyan kell venni,

És a mosolyok nem mertek

Előbújni, és szabadon viháncolni.

Kezem a kezedben fázik,

Pedig dörzsölöd, és azt hiszed,

Így valahogy csak megmelegszik,

A játékot úgy-e komolyan veszed?

Bennem tűz ég, benned jég,

Belenézek szép szemedbe,

S felolvasztom azt a jeget,

Ami van a te szívedbe.

Egy falevél, két falevél,

Sárga, zöld is, rozsdaszínű.

Elcserélem más levéllel,

Egy falevél, két falevél,

Egy egész marék falevél.

Neked adom én cserébe,

A csere egyetlen csók ízű

Rozsdás, zöldes falevél.

De a játék nem ért véget,

Egyik dombon várost nézünk,

Keresünk más levelet,

S lassan melegszik a kezünk.

Jön a vonat, menni kell,

Olyan rossz, hogy válni kell,

De úgy-e még nincsen vége?

A játék nem szakadt félbe,

Csak hát ez is benne van.

Jön a vonat, megy a vonat,

De a játék egyre folyik,

Születnek még új szabályok,

Régieket elfelejtik.

Néha változnak a számok,

Csak mi ketten, Te és Én,

Maradunk meg mindörökre.

Szemedben látom a szemem,

Békés és boldog,

Kezedben pihen a kezem,

Értem én ezt a dolgot.

Én csak benned létezem,

Te csak bennem létezel.

Egy levél, két levél, billió levél,

Hull le ránk, és eltakarja a nevetést,

De még kihallatszik belőle.

A játék.

Két gyermek elindul

Kézen fogva egymást,

Hogy átmenjen a szivárvány hídon,

Hogy megkeresse, honnan jön az eső,

Hogy feltalálja önmagát

A másik tekintetében.

Két felnőtt

Egy fiú és egy lány,

Én és Te vagy Te és Én,

Állunk komolyan, mint két öreg,

És a semmiről beszélünk

Nagyon komolyan,

De szemünkben ott bujkál

Az örök nevetés

A JÁTÉK.

Ha behunyom a szemem,

Millió kép tódul ellőmbe,

Egyet kiválaszt eszem,

És egy másikat ráhelyez keresztbe.

Zavarosak, kuszák

Ezek az értetlen gondolatok,

A szavak szaggatottak, kurták,

És összekeverednek velük a számok.

Rendeznem kell a gondolataim,

Komputert csinálok belőle,

Mi programozza és selejtezi vágyaim,

De sokra nem megyek vele.

Csak játék lenne az egész,

Semmi más?

Az a játékos túl merész,

Csak ne legyen megszakítás!

Közönséges ember vagy,

Sokat nem számítasz, lépj!

Életednek fontossága nem nagy,

S ha kiütnek, ne félj!

Nem lesz semmi baj!

Van, aki helyetted

Azt tegye, amit te teszel,

Te úgysem mered,

Képtelen vagy, soha se leszel

Senki

De ez ne legyen neked gond!

Az üres lépéseknek lehet értelmük,

Ne feledd, a te neved Bolond,

Másoknak tele ötlettel az eszük,

De tehetetlenek.

Az a másik meg ott, ahol

Falra van szükség, bástyát áll,

Rangja van, hatalma, de sehol

Nem ismerik el, értéke be nem vált

Soha.

Futószélnél jobban rohan,

Céljait kergeti esztelenül,

De valamit elérni bajosan

Tud, mert lényeget elkerül

A figyelme.

Családnak, anyának, feleségnek,

Férfinek, barátnak, kollégának,

Mindenkinek és szeretőnek

Hord, cipel és magának

Nem marad semmi, neve Ló.

S bár mindegyik azt hiszi,

Csak magának él.

Csak magának hordja, cipeli

Lépteit s gondjait, amivel

Tele élete.

Nem úgy van mégsem,

Ha jól megfigyeled!

Sakktábla ez kérem,

Hát nem érdekel téged?

Bolondos sakkozó kockák

Között lépkedik dölyfösen,

Hiszen ezt mások is így szokták,

Dehogy is megy olyan könnyen!

Amikor már-már azt hiszem,

Hogy győztem,

Hogy az élet behódolt nekem,

És tart velem.

Akkor lép közbe a futó,

Meg a fika, a királyné,

És kisegíti egy kicsit a ló.

Végül az esély az övé.

Bár erős a harc,

Az élet földhöz vágott,

S nekem marad a sarc,

Ő csak annyit mondott

MATT!! 

   Isten nyugtassa

Unottan sóhajt a levél,

És rozsdásan hull elém,

Borzongó hidegségét

Testem, lelkem magába szívta,

És remegve visszaadta

A hajlongó üres napnak.

Meghalt egy ember.

Senki sem siratta,

Még a szél is gúnyosan kacagta.

Nem tudom, hogy hívták?

Tegnap még fázósan állt

A kenyérbolt előtt és sírt.

Elveszítette a kenyér kartelát

Hah! Mit is jut eszembe!

Színtelen arca,

Dühit az emléke,

Mert szemtelenül élénken

Ott lebeg előttem.

Hát meghalt, még mit akar?

Reszketek, pedig nem is fázom

Félősen magam összehúzom.

Ma meghalt egy ember.

Nem is ismertem,

De gyakran láttam kopott kabátját,

Görbe hátát,

Őszülő csapzott haját.

Nem volt senkije, meghalt.

………………………….

Így halunk meg mindannyian.

Csapzottan, kopottan,

Fakó színtelen arccal.

És senki se fogja tudni,

Hogy valamikor szépek voltunk,

És sokat akartunk!

Meghalt, Isten nyugtassa!

És kész.

Semmivé omlik össze

Minden, ami volt.

Csak annyi marad,

Isten nyugtassa,

Vagy tán még annyi sem?

Félek tőled,

Pedig jobb is volna,

Ha testem-lelkem

Te hozzád jutna.

Csak addig nehéz

Míg elindulok,

Utána már

Csak egyre szállok,

Vagy éppen zuhanok.

Oh jöjj, ölelj át,

Hű szerelmesként,

Vigyél magaddal

A végtelen nagy Űrbe!

Így élni

Morzsolni szürke éveim

Nem érdemes,

Nem éri meg.

Az álom volt csak mindig szép.

De az is csak hazugság volt.

A pillanat ámított néha

De pofon csapott a valóság.

A küzdelmek, s a csalódások,

Bohóc arcomtól csömörlött lelkem,

Oh jöjj, ölelj át, szépen, hogy ne fájjon?

Altass el, ringass el,

Ne hagyd, hogy felébredjek!